Kilenc megrázó fejezet

    Valamikor az 1950-es évek közepe táján egy még nem egészen tizenhat esztendős kamasz fiú jelent meg az Erzsébet (akkor Engels) téri kultúrházban, ahol akkoriban – az Írószövetség fölkérésére – a Karinthy Frigyes nevét viselő irodalmi szakkört vezettem. Azidőtt a szövetségben még lektorátus is működött: dilettánsok és önjelölt zsenik özöne közül hátha sikerül egy-egy csakugyan ígéretes fiatal tehetséget is kiszűrni. E fölfedezettek egy része az én „atyai” gondozásomra bízatott az említett (ma már nem létező) kultúrotthonban, mely a Nemzeti Szalon nevű kiállítóhelyiségnek a tér felőli kiegészítése volt.
    Az „atyai” jelzőt persze némi kacsintás és vigyor kíséretében mondom, elvégre amikor 1953-ban oda kerültem, éveim száma még csak huszonnégy vala, az említett gimnazista kamasz fölbukkanásakor pedig – ha jól emlékszem – még nem érte el a huszonhetet.
    A kamasz, akit Nyerges Andrásnak hívtak, természetesen versekkel jelentkezett, s hiába mondogattam neki, hogy bármilyen tehetséges is ő (minden valószínűség szerint a szakma kiválósága is lesz), ámde nem poétaként ér révbe, hanem mint prózaíró, tekintve, hogy gondolkodásának módja, egész habitusa jövőbeli regényírót sejtet.
    Hanem hát az ifjúság eleve a lírára hajlik; meg aztán a zsenge életkor nem is képes megteremteni az átélt élmények érett földolgozásához szükséges távlatot. Így aztán nem csoda, hogy Nyerges először (s még meglehetősen hosszú ideig) verskötetekkel jelentkezett. Szerencsére közben megszaporodtak a prózakötetek is szépen: regények, tárcák, publicisztikai művek. A regényekben (a korábbiakban, nem e legújabban) főleg az író szatirikus vénája dominált, de ezek, jóllehet színvonalasak voltak, még nem vetítették előre ezt a mostani, fölöttébb felkavaró Voltomiglant.
    Ez a regény ugyanis nem a szatirikus kívülállás könyve, hanem kegyetlen, véren, verítéken és könnyeken vett mű: az írónak és fölmenőinek élete a második világháborúban és utána, a szerző négyéves korától, azaz 1944-től huszonhárom esztendős koráig. Amitől nagy mű lett, az elsősorban az, hogy Nyerges gyermeki énje írja a történetet: emitt négyéves kori, amott kilencesztendős kori fejével mesél. Másodsorban az a rendkívüli helyzet hívja létre az elbeszélés drámaiságát, hogy az anyai ág zsidó, viszont az apai nagyanya teljesen bigott, elvakult – és fölöttébb antiszemita – katolikus. A különféle történelmi pillanatokban ez a tény olyan heves családi robbanásokban jelentkezik, amelyek kitörölhetetlenül vésődtek be a gyermeki lélekbe. Elképesztő, hány – szemre jelentéktelen – részlet rögződött meg a kisfiúban és elevenedik meg az emlékezés során. A súlyos összetűzések sora: mind megannyi megrázkódtatás a gyerek számára, de az első átélt bombatámadás is, melyben az a szörnyű, hogy miatta elmarad a beígért sóskifli. Megrendítőek (a gyerek szemében kiváltképpen) az egyébként jókedvű és talpraesett zenész-apának asszonya melletti kétségbeesett hadakozásai saját anyjával, nemkülönben a bigott nagyanyai gyűlölet kitörései. Mindez fölkavarja és szinte megbénítja a mindenki szeretetére egyaránt vágyó kis kölyköt.
    Az élet nem ír regényt, még kevésbé drámát. Meglehetősen ritkán sűríti össze a létezés különféle elemeit eleve művészi szerkezetbe. Nyerges András írói szerencséje az lett, ami gyerekkori tragédiája volt: fölmenőinek élete éppen eléggé különösnek bizonyult ahhoz, hogy általa az ábrázolt kor(ok) tipikus jegyei mindenféle írói szerkesztgetés és átírás nélkül is érvényesüljenek. Minden átélt történelmi pillanat úgy csapódott le a gyermeki lélekben, hogy ez is, az is csupán egyre volt jó: a família ne lehessen boldog, a legkevésbé ő maga, a kisfiú, aki a nagy tornádóban hiába várja, hogy apja-anyja meghempergesse, megcsiklandozgassa, azaz szeretett főszereplővé tegye, ami minden normális kisgyerek természetes vágya.
    Azt mondtam, az élet maga szerkesztette ezt a regényt? Hogy az írónak csupán le kellett jegyeznie a történteket? No nem, ez csupán a látszat. Nem vitás: a tragédiába illő szereposztás, hogy úgy mondjam, a kezére játszott a gyerekkorában erre aztán igazán nem áhítozó írónak; ettől azonban a regény még nem lett volna az, ami. Az események csomó- és forrpontjait mégiscsak az írónak kellett összefüggő láncolatba szerveznie, úgy komponálva meg a kilenc sodró és megrázó fejezet mindegyikét, hogy közben előre és hátra egyaránt tett hosszú kitekintések révén állíthassa mintegy rivaldafénybe a legdrámaibb szituációkat, ezeket ily módon mesterien emelve ki a több esztendőt átfogó kontinuumból.
    E százötvenkét oldalnak mind a kilenc fejezete jóformán bekezdés nélküli, mondhatnám, egy szuszra elmondott szöveg. Egyben kihívás az olvasónak, aki általában szívesebben vág neki levegős, bekezdésekkel és párbeszédekkel tarkított könyvoldalaknak. De aki egyszer belefog a Voltomiglan olvasásába, észre sem veszi a rendhagyó tördeletlenséget, folyamatosságot. Minden mondat tovább-tovább gördíti-sarkallja érdeklődésünket; lenyűgöz. Családregényt olvasunk, ám egyszersmind történelemkönyvet is: fölidéződik a Horthy-korszak vége, a főváros ostroma (remeklés a lakótársak egyénenkénti reagálásának a körülmények változása szerinti módosulása, e módosulás ábrázolása), de belekóstolhatunk a náci megszállók kiűzését követő hetekbe is éppúgy, mint a Rákosi-korszak kezdeteibe.
    Irodalmunk utóbbi évtizedeit inkább az extravagancia (nevezzük nevén: a posztmodernitás) jellemezte. Nos, ez a regény bizony vaskosan realista alkotás, mely ott van korunk magyar prózai írásainak legelső vonalában. Annak ellenére (vagy tán éppen azért), mert Nyerges András fütyül a divatra; játékossága nem szavakban nyilvánul meg, hanem abban a látásmódban, amely szatirikus regényeit jellemezte. Azzal a különbséggel, hogy itt nem kívülállóként ábrázol, hanem – ha szabad ilyen kacifántosat mondanom – a nagyon is belül álló tragikus hős kívülállásával. S úgyszintén előbújik az író játékos-szatirikus énje a zárófejezet döbbenetes slusszpoénjában, melyből kitetszik, hogy mindaz, ami a család életében tragikus volt, visszamenőleg komikusan fölöslegesnek bizonyult. Csak éppen a szerző gyerekkora ment rá, Nyergesnek mint írónak – mondom – szerencséjére.
    Mert e nélkül aligha született volna meg a remekmű, a Voltomiglan.

Timár György