Cselekszem, igazodva a víz törvényeihez

Részlet Pálfy G. Istvánnak ez év tavaszán az író otthonában, Marosvásárhelyen és szülőhelyén, Pusztakamaráson a 75. esztendejébe lépett Sütő Andrással készített interjúból, amelyet a Duna Televízió Történelmet hazudni nem lehet címmel két részben, augusztus 8-án és 9-én sugárzott (szerkesztett változat). Köszöntjük jubiláló konzulensünket!

    – Mi történt 1989 és 90 óta, történhettek-e volna másképpen is a folyamatok?
    – Hát persze, hogyne történhettek volna, hogyha a mi kisebbségi, nemzetiségi szervezkedésünk, a mi politikai küzdelmeink olyanformán alakulnak, fejlődnek, hogy mindig, mindenütt a legfontosabb feladatokra koncentráltunk volna.
    – Olyan hangos itt a politikai küzdelem, hogy kívülállóként az ember azt gondolná, éppen arra megy el az erő.
    – Ez csak látszat. Politikai küzdelem alatt én nem csupán annak az úgynevezett politikai elitnek, tehát képviselőknek, szenátoroknak a bukaresti vitatkozásait értem. Politikai küzdelmen azt értem, hogy a közel kétmilliós nemzetiség folytat kollektív politikai küzdelmet. Ehhez szervezettség szükséges, ami nincs meg. Ehhez olyan politikai párt szükséges, ami nincs meg. Ehhez olyan RMDSZ-re lenne szükségünk, amelynek nem csupán a csúcsrégióiban adottak a szervezettség keretei, hanem amelynek le, az utolsó faluig, tanyáig működnek a szervezetei. Ezek nincsenek.
    – Sokan azt mondják, azért nincsenek, mert egy párt van. Ha több lenne, akkor esetleg nagyobb szervezettség lenne. És nagyobb megosztottság.
    – Ez doktrinér vita. Mindenféle platformok és egyebek vitája egyebet nem hozott nekünk, csupán fölösleges fűrészporrágcsálást. Meddő vitákat és értelmetlen konfliktusokat. Volt egy periódusa az RMDSZ-nek, amikor kezdtek már létrejönni és működésbe lendülni megyei, városi, falusi, még tanyasi szervezetei is. Nagyon rövid ideig tartott. A csúcsrégiók fejetlensége végül is az erőket oly módon gyöngítette, hogy néhány év alatt teljesen elsorvadtak a szervezetek. Pusztakamaráson 26 magyar szavazó képtelen volt megszavazni azt, hogy a református lelkész bejusson a helyi tanácsba. Annyira tájékozatlanok, annyira félelemmel telített emberek, hogy nem mertek magyarra szavazni.
    – Mitől félnek?
    – Attól félnek, amitől 20 évvel ezelőtt, 30 évvel és 50 évvel ezelőtt féltek. (…) Ez egy öröklött rettegés, a kisebbségi lét egy formája, amiről általában kevesebbet szoktak beszélni azok, akik a kisebbségi létre ráfogják: ajándék. Mi az, hogy a kisebbségi lét ajándék? Ilyen ostobaságon rágódnak, mert valamikor egy érdemes erdélyi magyar férfi úgy fogalmazott, a kisebbségi létnek egyik ajándéka az, hogy majd megismerik a másik nép kultúráját. Hát a kisebbségi lét nyomorúsága nélkül nem lehet megismerni a románt, a franciát, az oroszt? Feltétlenül alávetettnek, üldözöttnek és agyonpofozottnak kell lenni ahhoz, hogy én a kisebbségi lét ajándékait élvezzem? A román bíróval én románul tudok beszélni, ez az én hatalmas előnyöm? Amíg nem szervezzük meg azt a tömegpártot, amely képes élni a polgári engedetlenség eszközeivel, amely adott esetben kiviszi a tömegeit az utcára. Törvényes, alkotmányos eszközökkel, de mindenképpen a tömegek harcát hasznosítva akarunk olyan jogokat elérni, amelyeket egyébként kénytelenek vagyunk kiharcolni.
    – Ezt meghökkentő módon az a Sütő András mondja, aki épp egy ilyen utcai harcban a fél szemét áldozta a nemzetiségéért?
    – Vállalni kell a következményeit. Akkor is jól tudtam, mikor ’90 február 10-ére egymagam cselekedtem, mert hiszen én fogalmaztam a toborzót, én olvastam be kétszer vagy háromszor a rádióba. Ez volt minden. Amire elindult százezer magyar, akkor elegendő volt hozzá. Tudtam, hogy ez nem kockázatmentes játék, viszont aki évtizedek óta adja oda az idegeit, az éjszakáit, az erejét a kisebbségi jogokért, annak vállalnia kell kockázatot is. Utólag szemünkre vetették, miért kellett ezt összehívni, de ez a gyávaság hangja.
    – Kamaráson tapasztaltuk, hogy kevés a magyar, kevés a gyerek, nincsen pap, nincs politikai szervezet, sok minden más sincsen, magyar kézben vagyon sincsen. Mennyire tipikus ez?
    – Ez lényeges: hogy vagyon sincsen. A fontosságát természetesen hangsúlyozzák nem egy esetben, minden szinten és minden keretben, de a gyakorlati vonatkozásaival ugyanott vagy majdnem ott tartanak, mint ’90-ben vagy ’89-ben, a fordulat idején. Már a fordulat utáni legelső esztendőben lett volna a feladatunk, hogy számba vegyük mindazt, amitől megfosztottak bennünket. Nem véletlenül és nem hosszas tapasztalat nélkül adok a színdarabom hősének a szájába olyan mondatot: „Ott kezdődik az ember – következésképpen a magyar is –, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.” Mitől fosztottak meg bennünket? Már a Trianon utáni román földreformtörvényekkel megfosztottak hatalmas földbirtokoktól, erdőktől.
    – Nemcsak magánszemélyeket, az egyházakat is.
    – Az egyházakat ugyanúgy, mint a magánszemélyeket. Akkor még csak megnyomorították az egész egyházi-iskolai hálózatot. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumnak 10 000 hold erdeje, szőlője, gyümölcsöse, szántott területe volt ahhoz, hogy a diákjait ingyen taníttassa. Ezt az 1922-es román földreformtörvény, majd pedig az 1945 utáni román földreformtörvény alapján kobozták el. A dolog lényege és a mai állása, hogy alig-alig kaptak valamit vissza mindazok Erdélyben vagy Romániában, akiktől hatalmas területeket, erdőt és ingatlanvagyont koboztak el.
    – Ha ténylegesen visszakapnák, mi történne?
    – Volna miben megkapaszkodni, volna mire traktort és egyéb felszerelést szerezni, volna mire tervet készíteni termelésben, jövedelemben és következésképpen intézményi fenntartásban, tehát minden olyan kiadás biztosításában, amire most a román állam képtelen. Létrejött egy Kasztellum (Castellum) nevet viselő érdekvédelmi testület a volt földbirtokosok érdekében. Az ember azt gondolná, ez jogi erőket, törvényes eszközöket kutatva tulajdonképpen arra próbálja kényszeríteni a román hatóságokat, hogy a megszavazott törvényeket hatálytalanítsák végre. Hiszen nem egy helyen zavarták el az ott jelentkező földbirtokosokat a határozattal együtt, amely szerint visszajárna nekik ennyi meg ennyi terület; elkergették őket román falvakból, mondván: az forradalom volt, amikor őket kisajátították. A forradalom törvénye érvényben marad, be ne tegyék többé a lábukat oda, mert agyonverik őket. Tehát más a parlamenti határozat, és más a gyakorlat. Ugyanígy járnak el a nyelvhasználati törvényeinkkel is. Clinton mintaszerűnek nevezi a román nemzetiségi politikát, szerencsére Markó Béla tiltakozott ellene. Lehet, az ő tiltakozása nem vet olyan nagy hullámokat, mint egy Clinton kijelentése a világ előtt.
    – Viták folynak mostanában a romániai magyarság körében például a ’44–’45-ös váltásról. Nagyon sokan azt fogalmazzák meg, hogy Erdély sorsa másképpen is alakulhatott volna, ha az akkori magyar nemzetiségi értelmiség másképpen viselkedik.
    – Miután a szekér kereke eltörött, mindenki tudna jobb utat is. Egy rendszer sírján mindig ellenállók teremnek. Úgy elszaporodtak, hogy több az ellenálló, mint az egész lakosság. Valaki kimutatta, hogy több forradalmár volt az egyik román kisvárosban, mint amennyi lakosa van, holott 10-15-en mentek zászlóval, és követelték, mondjuk a néptanácsi elnöknek a lemondását.
    – A magyarság előtt valóban lett volna más út?
    – Föltűntek közéletünkben újságírók, politológusoknak nevezett zsurnaliszták, akik könnyedén és egyértelműen elítélték a romániai magyarságot azért, mert 1944 végén, 1945 elején a romániai balodali erőkhöz csatlakoztak. Miért vajon? Hát azért, mert a romániai balodali erők voltak azok, amelyek a romániai magyarságot megmentették a tömegmészárlásoktól. Mert hiszen a manista gyilkos bandák, azok jobboldali erők voltak, a román jobboldali történelmi pártok félkatonai szervezetei. Nyilvánvaló, hogy az akkori román kommunista párt, amely nem volt azonos a későbbi Ceauşescu-féle román kommunista párttal, az akkori baloldali erők, amelyek a kisebbségek teljes jogait követelték, antihitleristák voltak, antifasiszta küzdelmet folytattak, akkor a szovjet hadsereg oldalán állva kerültek hatalomra. A romániai magyarságnak oda kellett menekülnie, ahol védelmet kaphatott. És nem az akkori román jobboldalhoz, amely belelőtt a tömegbe, amely a romániai magyarság kitelepítését követelte szlovák, illetve csehszlovák mintára. Az volt a román jobboldal. Természetes, hogy nem azokhoz az erőkhöz csatlakozott, amelyek éppen ki akarták végezni, amelyek éppen ki akarták telepíteni, melyek éppen elszedték minden birtokát, amelyeknek a célja mindenekelőtt az volt, hogy megbosszulja magát Észak-Erdély miatt.
    – Ellentmondásos ma a Groza-korszak megítélése is.
    – A Groza-kormány nem lehetett mentes attól a nacionalizmustól, amelynek legfőbb fenntartója végül is a román kommunista párt lett, minekutána a párizsi békeszerződés nyomán Románia visszakapta Észak-Erdélyt. 1947 februárjáig minden lehetséges módon bővíteni kellett a kisebbségi jogokat azért, hogy legyen mit letenni a párizsi békeszerződés asztalára. A Groza-kormány ekkoriban adta meg nekünk az állami egyetemet, az önálló magyar iskolai hálózatot, még a csángóknak is. Ezt kaptuk átmenetileg. Ki az, aki el tudja hitetni velem, szószólóinknak az lett volna a válasza, hogy nincs szükségünk magyar egyetemre, nincs szükségünk azokra a kisebbségi jogokra, amelyeket a Groza-kormány fölkínál. Nem akarunk manista gyilkosok nélkül élni, mi azt akarjuk, hogy a manista gyilkosok minket is kivégezzenek, mint a szárazajtaiakat, visszük a fejünket a tőkére, visszük a saját tőkét is, csak éppen vágják le a fejünket, mert mi tudjuk, hogy Groza minket be fog csapni. Ezek értelmetlen szemrehányások. Mert hiszen adott helyzetben, adott körülmények között cselekedtek, semmiképpen sem lehettek látnokok, akik tudták volna, mi következik tíz év múltán. Hatalmas nyereség volt számunkra az a néhány esztendő, amíg az egyetemet nem románosították.
    – Egy új értelmiségi nemzedék nevelkedett.
    – Mi mást tehetett volna a magyarság? Van magyar író, aki nyugatra menekült, és mindenkit árulónak tekintett, aki kalandvágyból, árulásból itt maradt. Ezek abszurd dolgok, tényleg kár szót vesztegetni rájuk.
    – Lesznek némelyek, akik azt mondják, na tessék, Sütő már megint leleplezte, hol áll.
    – Hát ott áll, ahol, egy kicsit elgondolkodva a mi életünkön és a mi sorsunkon, számba veheti mindazt, ami történik. A kibicnek semmi sem drága. Ezért jön utólagosan a kibic, és a szemére veti Király Károlynak, hogy nem akasztatta fel magát, nem méltóztatott agyonlövetni magát, holott ő, a kibic már megváltotta a jegyet magának az első sorban, onnan lehet inkább a kivégzéseket végignézni. Szemére vetették azt, hogy ő nem feltétlenül karrierfanatizmusból, hanem abból a szegénységből felbukkanva, ahonnan elindult, úgy vélte, hogy ez a baloldali mozgalom az, amely földet osztott, amely igazságot próbált teremteni románnak, magyarnak, s elindult egy úton. Aztán a tapasztalata oda vezette, hogy szembefordult ezzel a párterővel, amelynek a jó törekvéseiben kezdetben hitt. Nyilvánvaló, hogy üldözni kezdték, ő is megszenvedett ezért. A kibicek meg örültek. A kibicet a saját vágyai érdeklik, következésképpen Király Károly is megkapta a magáét, akárcsak én azoktól, akiket öt percig sem gondolkodtatott el, vajon miként vált lehetségessé, hogy Harag Györggyel együtt tizenhat éven keresztül egy drámasorozattal Erdély minden színházában, Magyarországnak jó néhány színházában folyamatosan telt ház előtt mondtuk a véleményünket. Hogy ott kezdődik az ember, a magyar is, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották. Mitől fosztották meg? Emberi jogaitól, emberi méltóságától, nyelvétől, kultúrájától, történelmétől, jövőjétől. Ez ellen szólt nem egy drámám, ami örök emberi problematika. (…) Harag Gyurival elindul, és aztán éveken át színházról színházra jutva kerül színre a Csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A suzai menyegző és más munkám. Az erdélyi, romániai magyarság tíz- és százezres tömegei töltik meg a színházainkat éveken át, ezek az előadások vonzották oda a tömeget. Valaki aztán nem átallja megpendíteni, ezek a drámák valójában annak a szándéknak a jegyében születtek, hogy a diktatúra nem jó, kezd romlani, meg kell menteni. Vagyis javítani kell az én drámáim által! A diktatúra szerencsére nem hallgatott rájuk, mert egy idő után, amikor felkapta fejét, ezeket a drámákat mind betiltotta.
    – Érdekes, hogy mostanában azzal a gondolattal kötik össze a nevedet, hogy „a fű lehajlik a szélben és megmarad”.
    – Az én drága barátaim ezt a metaforát valahogy olyképpen értelmezték, mintha ők maguk kalandos forradalmárok lettek volna, akik már részt vettek véres csatákban kardot forgatva. Egy regény hősének a mondásait semmiképpen se lenne szabad azonosítani a szerző politikai nézeteivel. Ha az én Bukarestben szolgáló nagybátyám azt mondja, hogy a fű lehajlik a szélben és megmarad, Uram, ő ott ortodoxul ortodoxoknak énekelt. Ez volt az ő fűszálszerepe.
    – Amikor a ti nemzedéketek elindult, akkor Asztalos István, Nagy István, Horváth István elindítottak benneteket. Most egy új erdélyi magyar irodalom nemhogy nem fogad be benneteket, hanem talán nem is nagyon akar tudomást venni róla, hogy voltatok, hogy vagytok. Ennek mi a magyarázata?
    – Egy kis korrekció: nem általános, hogy voltunk, vagyunk, mármint az erdélyi felfogás és vélemény dolgában. Egyrészt azért, mert legnagyobbrészt megmaradt a hatalmas közönségünk. Tessék megnézni, milyenek az irodalmi estjeink, ha azokkal vonulunk fel a színpadra, akik már valóban az idősebb generációhoz tartoznak, és talán nem sértődik meg sem Kányádi Sándor, sem Lászlóffy Aladár, hogyha nem számítom őket már a legfiatalabbak közé. A háború utáni idősebb nemzedék nagyon értékes műveket teremtett. A fordulat után megtagadták addig alkotott műveiket, és nagyon könnyedén elfogadták a szocialista-realista követelményeket. Egyik őszintén, másik félelemből. Meggyőződésem, hogy amit Németh László értéknek tartott Nagy Istvánban, az érték marad a jövőben is. Majd el fogják felejteni Nagy Istvánnak az egyetemi kontárkodásait, majd el fogják felejteni a kétségtelen világmegváltó jóságból vagy törekvésből származó fanatikus írásait, de megmarad a Réz Mihályék kóstolója, megmarad A Boldog utcán túl, megmarad néhány olyan munkája, amely előtt Németh László is kalapot emelt. Ugyanez a helyzet jó néhány más olyannal, akiről ma ugyancsak vagy nem beszélnek, vagy pedig azt mondják, hogy népi-nemzetiek voltak vagy valami hasonlók, s akkor kisbetűvel kell írni a nevüket. Akad itt nálunk egy irodalmár, aki éppen ezt kezdeményezte legutóbb: hogy Tamási Áron nevét, a jómagamét és Illyés Gyuláét kisbetűvel kell írni, mert ők nem azok a posztmodern szövegírók, akiket ez a mi bíránk nagyra tart. Azt hiszem, ez ugyanolyan folyamat, mint a francia baloldali íróké volt, egyáltalán a nyugaté. Egy idő után majd tudomásul lehet Erdélyben is venni, hogy Eluard a baloldaliságától eltekintve azért mégiscsak nagy író volt, Bernard Shaw a baloldali szellemétől eltekintve mégiscsak nagy író volt. Az erdélyi baloldaliaknak is marad egy-két munkájuk, amelyről le fog peregni ennek az átmeneti időnek mindenféle negatív jelzője.
    – Olyan sorsú nép és nemzet esetében, mint a miénk, egyáltalán szabad-e a szellemi életben ilyen megosztásokat tenni? Nem fontosabb ennél, hogy valakinek morális elkötelezettsége van a saját közösségével szemben?
    – A szellem emberei nem tekinthetnek el attól, milyen körülmények között élnek. Ha a vízben vagyok, akkor a víz törvényeihez igazodva cselekszem, különben elpusztulok. A vízben úszni kell. Kisebbségiként nem viselkedhetem úgy, mintha többségi román lennék vagy pedig francia állampolgár, aki szenegáliként is francia nemzetiségűnek számít. Ezek elemi kérdések. Ma már szinte szánalmas vitába szállni azokkal, akik úgy vélik, hogy éppen azért nevezhetők művészeknek, alkotó embereknek, mert számukra nem léteznek azok a fogalmak, amelyek a mindennapi életüket meghatározzák, hogy ők nem erdélyi magyarok, őket nem üldözi senki, ők nem egy kisebbség részei voltak, őket nem érdekli, van-e emberi jogunk, vagy nincs emberi jogunk, őket nem érdekli az a tragédia, az a dráma, amely ezt a kisebbséget sújtja immáron hetven esztendeje, ez a dráma a politikusok, politológusok feladata. A sors nem ismer ilyen kategóriákat.
    – Egyre kevesebb olyan intézmény van, ahol valóban intézményesített formában lehetne ezt a gondolatot megjeleníteni. Az utóbbi tíz esztendőben az, amit a magyar nemzetiség mindegyik szomszédos országban önmaga javára írhatott, kicsikét magasabb képzettségük, ütőképesebb értelmiségük, megfordult.
    – Mi következik ebből? Sok minden következik, de egyvalami semmiképpen sem következik. Nem következik az, hogy elmondhatjuk itt magunkról, írók, költők, művészek bármilyen műfajban, hogy magunk által és önmagunkért vagyunk, akár az Isten, és minden egyéb felfordulhat körülöttünk. Az írói, művészi magatartásnak ez a divatos megfogalmazása, azt hiszem, hogy már csak itt röpköd a mi tájainkon, egy nagyon határozott provincializmus jeleként. Mert ha a provincia a provincia elleni küzdelmében odáig jut el, hogy párizsinak képzeli magát Ludason, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, az éppenséggel maga a provincializmus. Ez nem az én gondolatom, Illyés Gyulától tanultam.
    – Tanulhatnánk Csokonaitól is. De mi fordíthatja meg?
    – Nem fordíthatja meg semmi. Az élet a maga törvényeivel ugyanúgy formálja majd a fiait, ahogyan minden mást, mint valóságunkban. Többek között megfordíthatja az, hogy mindazok, akik ma elképedve hallgatják ezt a szót, hogy nemzetiségi fogalom, akik ma paranoiás félelemben rángatóznak ennek a szónak a hallatán, hogy nemzeti problematika, akik ma a transszilván fogalomnak a hallatán citeráznak valamifajta provinciális félelemben, azok egy idő után azt fogják tapasztalni, hogy a kutya se érdeklődik irántuk, ha ezt a mi valóságunkat megvetik, tagadják, nem tartják gondolkodásra, írásra érdemes világnak és valónak.
    – Akkor mit írnak, miről fognak írni?
    – Tudjuk, hogy mit írnak. Egyelőre sajnos az a helyzet, hogy ennek az erőszakoltan csak egyetemesnek vélt írásbeliségnek nincs tömege, nincs olvasótábora. Némely szerzőnek, azt hiszem, csak annyi olvasója van, ahány családtagja. Nem is lehet több. Megjelent például egy skandináv írásgyűjtemény magyarra fordítva, amelyben Cselényi László arra tesz utalást, hogy ez nemzetiségi irodalmakból egy csokor. Miként reagál erre az itthoni, csak Párizs felé kacsintó irodalmár? Azt írja, hogy a háta borzong már, mert ilyen ócska fogalmakat talál ebben a szövegben, hogy nemzetiség. Mondja ő, a nemzetiségi.
    – Nem kellemesebb-e a román politikai közvéleménynek egy olyan magyar nemzetiségi irodalom, ami nem szól semmiről, mint egy olyan magyar nemzetiségi irodalom, amely jogokat követel?
    – Az elmúlt harminc esztendő alatt a román cenzúra azokat a magyar munkákat üldözte, tiltotta be, csonkította meg, amelyek a mi kisebbségi nyomorúságunknak valamilyen szeletét vagy területét fölmutatták. Ugyanezek a cenzorok szólnak az 1930-as évek cenzoraival Berde Máriának: „Hölgyem, a magyarok, hogyha írni akarnak, írjanak a szerelemről. Arról nagyon szép dolgokat lehet írni. De ne foglalkozzanak ők a saját sorsukkal.” Igaz, hogy a szerelem is a sorsunk, csak nem kizárólagosan. Magyar sors és szerelem nem éppen teljesen tökéletesen fedi a magyar sorsproblematikát.
    – A volt Jugoszláviában, a volt Szovjetunió államaiban a népek és nemzetek egyre inkább igyekeznek a maguk különállását megfogalmazni. Országhatárok rajzolódnak át. Ilyenről korábban álmodni se lehetett. Magyar vonatkozásban mért tilos gondolkodni erről?
    – Egyáltalán nem tilos, ha ott gondolkodunk, ahol értelme van. Amikor a Szent István-i Magyarország határaiban gondolkodva vetik a szemére minden korábbi nemzedéknek a szűklátókörűségét és a gyávaságát, az egy kicsit már karikatúrája mindannak, ami ilyen területen zajlik le. Van a kérdésnek egy másik vonatkozása is. Lábra kapott egy olyan szemlélet is, hogy a romániai magyar írók, a szellemi élet egy része, még talán politikusok is, siránkoznak. A jogaink kimondása siránkozás. Én például bátorkodtam megjegyezni azt a sejtelmemet, illetve tapasztalat által megerősített sejtelmemet, hogy ha továbbra is ez a belső vérzés fogyaszt bennünket, az emigrálás, a kivándorlás, akkor a nem olyan távoli jövőben elmondhatjuk, hogy a csónakunk alól elmegy a tenger. Kaptam a fejemre olyan kioktatást… Mi ez a pesszimizmus, mi ez a nemzeti befele fordulás, mi ez a váteszkedés? Az a kedves hölgy, aki ezt a fejemhez vágta, végül is azzal zárta a mondandóját, hogy én ne ijesztgessem az ő gyerekeit ilyen sötét jövővel, mert akkor az ő gyerekeinek is eszébe jut majd emigrálni. Mintha akik emigráltak, azért tették volna, mert eszükbe jutott, amit én mondtam. Napjainkban kb. 250 000 magyar kéri, kérte, várja a magyarországi befogadást. Tehát minekutána mi elszenvedtük három vagy négy hullámban a negyedmilliós veszteséget, most a negyediket fogjuk elszenvedni. Csak önámításként mondhatjuk, hogy közel kétmillió magyar él. Ezt írónak szabad-e vagy kötelessége kimondani? Hát mi a csudát mondhat ki, ha nem éppen azt, amihez a közösségi létünk kapcsolódik, a lenni vagy nem lenni kérdése. (…) Romániában egy a kotta, más a hang. Már évtizedek, sőt évszázadok óta így van ez. Ezt valamiképpen meg kell szüntetni, különben tovább folytatódik az emigráció, a kivándorlás, s akkor valóban elmondhatjuk, fuimus magyarok.
    – Magyarország mit tehet és mit tesz meg?
    – Nagyon lényeges az anyaország és a határon túli magyarság tömegeinek képviseletének a kapcsolatában a fordulat. Ettől sok mindent várunk. Nem mondhatom, hogy már egy alaposan kidolgozott stratégiai terv alapján észlelhető a folyamatos, fokozatos előrehaladás egy meghatározott cél felé, ami nélkül az annyit hangoztatott önrendelkezésünk nem képzelhető el. Az önrendelkezésnek egyik alapfogalma, mint tudjuk, az autonómia, másik alapkérdése a teljesen önálló oktatási hálózat.
    – Magyarország nélkül ma már nem lehetne megszervezni.
    – Nem lehet, de ide nem kapcsolom még Magyarország anyagi támogatását. A román államnak kötelessége azokat a tömegeket ellátni saját iskoláival, amelyeknek az adóját, a verejtékét, a vérét begyűjti. Az anyaország egyik legnagyobb segítségének tartom a határon túli magyarság érdekében létrehozott Duna Televíziót. Vitába is keveredtem olyan magyarországi politikusokkal, akik tagadták fontosságát. Olyan fontosságot tulajdonítok neki, amilyet a világ annak idején a Szabad Európának tulajdonított, amelyet a szabad Nyugat a rabságban sínylődő kelet-európai országok felszabadításáért hozott létre. És akkor semmifélefajta más meggondolás nem érvényesült a Szabad Európa Rádió létrehozásában, mint ez a rabság. És a Szabad Európát megszüntették akkor, amikor a rabság teljes egészében megszűnt, pontosabban amikor a Szovjetunió összeomlásával felszabadultak a csatlós országok. Elképzelhető, hogy korai volt a megszüntetése, nem gondolhatták, hogy a szovjethatalom alól és a diktatúrák alól szabadult volt kommunista országokban az emberi jogok még nem azok a jogok, amelyekre szükségünk van. Ebben nagy segítségünkre lehetne ma is a Szabad Európa. Naiv elgondolás volt az, hogy a diktatúrák összeomlanak, és rendbe jön minden. Lásd Romániát, Szerbiát, Szlovákiát. A Duna Televízió megítélésében nem abból kell kiindulni mindenekelőtt, hogy miként alakul a nézettség vagy hallgatottság, hanem abból, amiért létrehozták. Nemzetstratégiai feladata van, és az egyetlen olyan televízióadó, amelyet ilyen feladattal ruháztak vagy ruházunk föl. Az a sajátos feladat, ami a határon túli magyarság millióinak érdekeit illeti, legelsősorban a Duna Televízió feladatai közé tartozik. Ez határoz meg szerintem minden egyebet, a költségvetést, a műsorpolitikát, a visszhangja megítélését, a műsorszórás területeit, és semmiképpen sem hasonlítható össze semmilyen más adóval. A költségvetése nem televíziós, hanem nemzetpolitikai költségvetés. Tessék a Duna Televíziót szellemi hadseregnek elképzelni: a szellemi hadseregnek szükséges állami költségvetést biztosítani. Ezt minden olyan állam, amelynek komoly nemzetiségi tömegei élnek határon kívül, természetesnek tartja. Ha a Duna Televíziótól azt kapnám, amit minden más tévé sugároz, akkor elveszítené eredetileg meghatározott feladatának a súlyát.
    – Schengen után újabb és újabb kultúrateremtő és -közvetítő intézményekre és intézményrendszerekre lesz szükség.
    – Átéltünk már egy nagyon súlyos korszakot a vasfüggöny mögött, amikor még Magyarországra sem lehetett utazni, csak kétévenként egyszer stb. Lehet, hogy ez egy túl pesszimista látásmód, de sok igazság van benne. De az erdélyi magyarság tartásának is vannak azok a periódusai, amikor ez a tartás gyengül, amikor fárad, amikor reményét kezdi elveszíteni, 80 év után nem kell ezen nagyon csodálkozni, azért említettem, hogy 250 000 magyar akar most kimenni, majd utána a másik 250 000. Nemcsak önmagunkat gyilkoljuk meg, hanem azt a hatalmas értéket is, amit itt teremtett ez a nép. Egyáltalán kitelepítés, betelepítés, az soha semmilyen eredményt nem hozott. És mi, magyarok ne beszéljünk önmagunk kitelepítéséről, akiket már annyit telepítettek ki? Tessék a csángókra gondolni, tessék a bukovinaiakra, tessék a szlovákiai magyarságra. Gyökerestül kihúzni egy öreg fát, az ugyanolyan veszéllyel jár, mint a kitelepítés.
    – De te is tudod, hogy Schengen, azért Schengen, és ebben valóban van egyfajta fenyegetés és fenyegetettség. Most erre valamilyen választ kell adni. Nyilván a válaszadók között vannak olyanok, akik gyengébbet, akik okosabbat tudnak adni, tenni.
    – Én nem látok más megoldást, mint azt, valamiképpen Schengen után is biztosítani kellene szabad mozgást az erdélyi, romániai magyarság és az anyaország között. Nem ragaszkodnék ahhoz, hogy eljussak Londonig, örülnék annak, ha elmennék Magyarországra. Arra is figyelmeztet ez a veszély bennünket, hogy nem lehet századokban gondolkodva megtervezni a jogaink visszaszerzését. Sürget az idő, a romániai magyarság önrendelkezését meg kell szerezni minél hamarabb, különben Schengen fölgyorsítja a romániai magyarság további pusztulását, anyagi és emberi fogyatkozását. Magyarország nem hurcolhat be az EU-ba olyan konfliktusokat, amelyek közte és Románia között a romániai magyarság ellen elkövetett jogfosztások miatt fennállhatnak. Aki abban reménykedik, hogy majd az EU Magyarország által az Unión kívüli Romániában teremt nekünk jogokat, azt hiszem, téved. Addig kell megszereznünk alapvető jogokat, amíg Magyarország még nem tagja az Uniónak. Látok egy fiatal nemzedéket, amely alkalmas arra, hogy nemcsak radikális, hanem egyúttal meggondolt cselekvés útján szerezze meg azt, amit az eddigi nemzedékek nem tudtak megszerezni. Tehát, ha megszűnik az az állapot, ami most tapasztalható, hogy a meggondolatlan cselekvők és a cselekvésképtelen meggondoltak, az úgynevezett konzervatívok közt sérül az ügy. Ha egy valóban meggondoltan és radikálisan cselekvő nemzedék veszi kézbe költségi ügyeinket, nemcsak egy országosan választott kereten belül, hanem mindenütt, ahol a lakosság önrendelkezési cselekvése szükséges, megyében, faluban, városban, tanyán, akkor sokat lehet várni egy ilyen nemzedéktől.