Sz. Pőrdy Mária

Olga

    Ha valaki ezen a kellemes szeptemberi éjszakán, úgy két óra tájt, a Szőlőfürt Borozó közelében járt, egy nőt látott kifutni a helyiségből. Fején kalapot viselt, könnyű ruhájának alját hosszú lábszárán vitorlaként feszítette ki a szél.
    Bukdácsolva futott a folyó felé, le a meredek, füves töltésoldalon. Az oldalához szorította válltáskáját, benne legújabb verseit. Miattuk került olyan helyzetbe, hogy most csontjai épségét is kockára téve, sírással küszködve, magas sarkú szandálban, a szeme előtt összemosódó homályban botladozik a part felé.
    Szandálja sarka hirtelen megcsúszott a harmatosodó füvön. Fenekére esett, és a hátán szánkózva ért le a töltés aljára. A sokktól elmúlt a sírása, ernyedten fekve maradt a fűben. Mint akit letepertek és megszégyenítettek.
    Igen, megszégyenítették. A lelkét teperték le.
    Felette a csillagok biztatóan hunyorogtak. De Olga hiába nézett a csillagok felé, nem látta őket, és nem hallott semmiféle biztatást. Bármilyen gondolat környékezte meg, mintha a semmibe esett volna.
    Az első dolog, amit a külvilágból érzékelt, hogy fázik. Izmai nehezen engedelmeskedtek, csak többszöri nekilódulás után tudott felülni. Csodálkozva nézett körül. Előtte, a mederben lustán mozgott a folyó, vízredőin ezüst szikrák villantak.
    Rászánta magát hogy felálljon. Átfordult, négykézlábra ereszkedett, úgy tápászkodott fel. Mintha nem is negyven, hanem kétszer annyi éves volna. Miközben összegyűrődött muszlinszoknyáját porolta, gyűrődéseit simogatta, tenyere egy széles szájú lyukba siklott, hüvelykujja fennakadt a nyílás szélén. A szívverése is megállt! Gyorsan megfordította magán a szoknyát, és kétségbeesett sírás tört fel újra belőle.
    – Istenem! Még ez is! Oda a szép ruhám!…

    … Egyszerűen nem tudott dönteni, melyik ruhát vegye meg. Legalább fél órája próbálgatta magára és maga elé ezeket a habkönnyű muszlin- és zsorzsetegyütteseket. Legjobban a zöld-kék színű tetszett. Igaz, ez volt a legdrágább, huszonegyezer forint. Többe került, mint amennyit a ruhavásárlásra szánt.
    – Még egyszer felpróbálnám – mondta bizonytalanul az eladónak. Nézegette magát, forgott a tükör előtt.
    – Nem is tudom – kezdte tétován, de elhallgatott, mert közben észrevette, hogy a tulajdonosnő egy új ruhával jön ki a raktárból. Abban a pillanatban biztosan tudta, hogy az kell neki.
    – Valakinek félretettem – mondta kedvesen. – Harmadik napja tartogatom. Ha gondolja…
    Olga sietve bólintott, és eltűnt az öltözőfülkében.
    Bent, a függöny mögött, éppen csak belepillantott a tükörbe, máris boldog biccentéssel erősítette meg a döntését.
    Az üzlethelyiségben a két eladólány és a tulajdonos is szinte egyszerre bólintottak: Ejha! Ez igen!
    – Mintha önre álmodta volna a tervezőnk. Tökéletesen áll magán, és ez a különleges narancssárga-piros színkombináció is a haja színéhez van kitalálva! – biztatta a tulaj. – Van egy hozzáillő kalapunk is. Megmutassam?
    A karimás, fekete panamakalapot a ruha anyagából való széles, ráncolt szalag díszítette.
    Olga arca kipirult az izgalomtól.
    – Mennyi? – kérdezte, miközben a szeme könyörögve nézett a mosolygó nőre. Jaj! Nehogy sokat mondjon!
    – A szoknya és a tunika huszonnégy, a kalapot odaadom háromért. Vétek lenne itt hagyni – tette hozzá rábeszélően.
    Olga nyelt egyet. Sokkal több, mint amennyit… Éppen ki tudja fizetni. De már a vonatjegyre sem marad elég pénze. A többiről nem is beszélve! Megint az anyja nyugdíjából kell kölcsönkérnie.
    – Higgye el, nem drága! – erősítgette szándékában a tulaj. – Givenchy-modell. Pesten legalább a duplájába kerülne.
    Olga nagy lélegzetet vett.
    – Megveszem – sóhajtotta elszántan.

    Ahogy közeledett az úton hazafelé, lassanként elszállt belőle a lelkesedés. Egyre forgatta fejében, hogyan mondja meg az anyjának, megint vett egy új ruhát, és szüksége lenne tízezer forintra a fizetésig.
    Maga előtt látta ágyban fekvő anyját, ahogy sovány, májfoltos kezeivel a takarót csapkodja dühében.
    – Meg vagy te veszve ezzel az esztelen vásárlási mániáddal! Áruld már el egyszer végre, mi a fenének az a sok gönc! Az összes szekrény a te holmiddal van tele. Hova a fenébe veszed fel? Nem mindegy, hogy mit takar a fehér köpenyed? Az utcán meg egyszer agyoncsapnak a szép ruhád miatt. Mert azt hiszik, hogy a bőröd alatt is pénz van! Erre nem gondolsz, mi? Csak a flanc, csak a csicsa. Akkor velünk mi lesz? He? A szerencsétlen öcséd magát se tudja ellátni, hát még engem!
    S már sírja is keserves könnyeit, fogatlan, félrecsapott szájából folyik a nyál.
    – Jaj, Istenem! Miért nem veszel már magadhoz? – és egyre hangosabban jajgat.
    Erre aztán öcsi is átcsoszog a másik szobából, és együtt rínak, óbégatnak, kifáradásig.

    Annyiszor mondták már a kolléganői, hogy mi a fenének kell mindent elmondania otthon? Főleg olyat, amiből tudja, hogy ribillió lesz. De hogy tudna eltitkolni bármit is abban a pici, másfél szobás lakásban? Az anyja szemét nem kerüli el semmi. Ilyen maradt még a második agyvérzése után is.
    A bajok húsz éve, az öccse motorbalesetével kezdődtek. Mire az túljutott az életveszélyen, az anyjuk kapott agyvérzést. Olga állandó éjszakás műszakot vállalt a kórházban. Napközben ideje egy része arra ment el, hogy az öccsét húzta-vonta egyik orvostól a másikig, ráimádkozótól a természetgyógyászig, és ellátta az egész családot. Aztán jó tíz évig főleg az anyjukra hárult ez a feladat. Most megint Olgának kell helytállni, hármójukért. Lassan eljut odáig, mondta minap a váltótársának, hogy az alvás lesz a legnagyobb luxus az életében. És az erejéből sem telik többre, mint évente kétszer elvinni öccsét kontrollra. Ha nem lenne egészségügyis, talán nem szégyellné kimondani: Minek? Az öccse teste mintha tizenhét éves maradt volna, csak éppen összetörve, a szelleme… nos, erre nincsen mérce. Néha vannak jobb napjai.
    Apjuk több mint tizenöt éve hagyta el őket. Azóta semmit sem tudnak róla.
    Amilyen ütemben merültek ki érzelmi és anyagi tartalékaik, úgy keseredett meg körülöttük a levegő. Ha reggel fél órával később ért haza a kórházból, anyja legtöbbször lekurvázta vagy lehülyézte. Mikor mit gondolt a késésének okáról. A fizetését az utolsó fillérig elkérte, az első hónaptól kezdve. Annak idején az apját, aki könyvelő volt egy kisebb vállalatnál, ugyanúgy „kizsebelte” az anyja, mint őt.
    – Egy családban csak egy kincstárnok lehet – nyilatkoztatta ki, ha valaki lázadni mert a szigorú pénzügyi szabályozás miatt. – Amire szükség van, előteremtem. A többiből a jövőnket alapozzuk.
    Olga akkoriban még tartott anyja erőszakos természetétől, nem mert lázadni. Azt azonban egyáltalán nem értette, hogy az apja miért tűri a zsarnokoskodást. Sajnálta, de egyben megvetette ezért.
    Anyja csak egyszer engedett a szigorú spórolásából. Az öccse tizenhatodik születésnapjára kéz alatt vettek egy motort. Ezért nyaggatta már hosszabb idő óta a szüleiket. De az is lehet, hogy az ötlet apjuktól származott. Tény, hogy ő legalább olyan gyakran ült a motorra, mint a fia. És nem mindig sikerült békésen dönteniük az elsőbbségről!
    Alig egy év múlva a motor az út menti árokba repült, maga alá préselve az öccsét. Életben maradására nem sok esélyt adtak az orvosok.
    A szakközép elvégzése után Olga a belgyógyászatra került. Nem ez volt az álma, hanem a műtő. Ott azonban összeszokott csapat dolgozott, közéjük kerülni csak valami csoda folytán lehetett volna. Később, amikor már állandó éjszakás volt, lehetősége lett volna váltani, és segédműtősként az áhított „elit” tagja lenni. Öccse miatt azonban nem maradt más választása, mint hogy éjszakás nővér maradjon.
    Olga sokkal közelebb érezte magához a női betegeket, mint a férfiakat, és mindig összeszorult a torka, ha egy hozzá hasonló korú, súlyos női beteg került az osztályra. Ha elvesztették az illetőt, napokig nem lehetett szólni hozzá. Mindig az járt az eszében, hogy vajon az elhunytnak mire futotta rövid életéből? Élt-e a lehetőségeivel, vagy elfutott mellettük? Maradt-e a családtagok, ismerősök halványuló ráemlékezésén kívül más is utána, ami jelzi, igazolja a létét? Olyasmi, mint például a versek.
    Nyugalmasabb éjszakai órákon, amikor a nővérszoba asztali lámpájának árnyékolt fényében verset írt, az írás szükségén túl, talán tudat alatt, Olga kezét az a gondolat vezette, hogy csak nem múlni ki nyomtalanul a világból! Mert elképzelhetetlennek tartotta, földi létét csak azért kapta, hogy a napokat, mint egy mókuskereket hajtsa a tegnaphoz, a tegnapelőtthöz, meg az azelőtthöz hasonlóan. Így ismétlődjenek a napok éveken, évtizedeken keresztül? Kell valami, ami belőle fakadt, ami róla (is) szól, ami a gondolatait őrzi. Akkor is, ha ő már nem lesz.
Középiskolás korában kezdett irodalmi estekre járni, és később pedig, amikor már dolgozott, részt vett írótalálkozókon, befizetett nyári táborokra. Ahol a hozzá hasonló amatőrökkel együtt lesték a nagyok szavait, ismerkedtek az írás fortélyaival, építgették a kapcsolataikat.
    Ezekre az alkalmakra mindig nagyon gondosan válogatta össze és egészítette ki a ruhatárát. Sokszor előfordult, hogy „erején felül” költekezett, annak ellenére, hogy tudta, ellentételként sokhetes koplalás vár rá.
    De egyáltalán nem bánta! Máshova nemigen járt, ezekre is csak sok veszekedéssel jutott el. Anyja szinte féltékenyen számoltatta el a szabadidejével. Amikor pedig az első, divatos kosztümjével hazaállított, úgy kurvázta le, ahogy addig még soha. Lelketlen tolvajnak nevezte, aki a flancért még a saját családját is meglopja. Olga akkor csak annyit válaszolt az ordítva hadonászó anyjának:
    – Ne ismételd meg többször! Különben elköltözöm a nővérszállásra!
    Aznap a szokottnál jóval korábban indult el otthonról. Gyalog ment a kórházba. Az új kosztümjében.
    Ha a betegei rámosolyogtak, tudta, abban benne van a kötődésük, a kapaszkodásuk, a hálájuk is. Most, hogy észrevette a járókelők elismerő pillantását, mosolyát, biztos lehetett benne, hogy azt elsősorban a jól öltözöttsége, harmonikus kinézete váltotta ki belőlük. Lassított a léptein, hogy minél tovább legyen része abban az érzésben, amit sikerének öröme okozott neki.
    – Mi történt veled? Talán megütötted a főnyereményt? – kérdezgették a kórházban.
    – Majdnem olyan jó – mondta, és csak nevetett tovább.
    Az évek során egyre kényszeresebb szokásává vált, hogy lelki egyensúlyát vásárlással állítsa helyre. A szép ruha kockázatmentes sikerének forrása lett. Környezetének dicsérete, elismerése pedig rosszkedvoldó, szorongáscsillapító szer.
    Anyját hosszú évekig visszatartotta a félelem, hogy tényleg otthagyja őket. Korholt, zsörtölődött ugyan, de nem látványosan. Ágyban fekvő betegként ismét hangos zsarnokká vált, mert pontosan tudta, Olga az ő betegágyához van kötve. Lányának lelkiismerete és kötelességtudata volt az a védelem, ami mögül ismét támadhatott.

    Olga, bár a részvételi díjat befizette, majdnem az utolsó pillanatig bizonytalan volt abban, hogy el tud-e utazni a regionális írótalálkozóra. Csak nehezen tudott gondozót találni távolléte idejére. Anyja is rájátszott a műrosszulléteivel. Bár minden lelete, és Olga sok éves tapasztalata, és tudása is azt támasztotta alá, hogy fizikailag-egészségileg semmi nem indokolja az állandó ágyban fekvését. De onnan semmivel nem lehetett „kicsalogatni”. Az igazi próbatétel az lett volna, ha magára hagyja őket. Csak nem volt olyan távolbalátó eszköze, amin megnézhette volna, hogy anyját cselekvésre ösztönzi-e magatehetetlen fiának az ellátása. Annak ellenére, hogy ezer százalékig biztos volt benne, az első fél óra után felkelne az ágyból, mégsem merte megkockáztatni.
    Az előző találkozókhoz hasonlóan, a résztvevők köre és száma alig változott. Az ebédhez már az évek során összeszokott társaságok ültek le. Olga és barátnője, Fanni egy hosszú asztal szélén találtak szabad helyet. A mellettük ebédelő három, harminc év körüli fiatalembert és a társaságukhoz tartozó lányt már ismerték látásból. A délutáni program első részét velük „beszélgették el” a közeli park egyik árnyékos szögletében. Úgy döntöttek, hogy vacsora után egy közeli borospincében folytatják elméjük „élesítését”.

    A pincében igen emelkedett hangulatban kezdődött a társalgás. Hamarosan még két táborlakó csatlakozott hozzájuk. A társaságnak komoly előnye volt Olgáékkal szemben az elfogyasztott alkohol mennyiségét illetően. Mondhatni, sziporkáztak. Parodizálták az előadókat, sokszor leírt és elmondott téziseiket gúnyolták, miközben igen sűrűn töltögették újra a poharakat. Olgáékat magával ragadta a jókedv és bor ereje. Egy-egy poén vagy vicc után visongva tapsikoltak, ide-oda dőltek a nagy hahotázásban.
    Olga az alkoholködön keresztül is észrevette, hogy a balján ülő férfi keze eltűnt Fanni szoknyájának ráncai között. Legyen nekik! – gondolta.
    A másik asztaltársa egy lapszerkesztőségben dolgozott. Olga már az ebéd alatt elhatározta, hogy véleményt kér tőle a verseiről. Abban bízott, hogy lesz olyan közöttük, amit a szerkesztő közlésre alkalmasnak talál. Miközben tényleg jól szórakozott, gyűjtötte a bátorságot, hogy előálljon a kérésével. Nem is vette észre, hogy Fanni eltűnt, a szomszédjával együtt. A nagy hahotázás közepette asztaltársa bizalmasan átfogta a derekát. Olga, a nevetését erőltetve úgy tett, mintha nem vette volna észre a bekerítő manővert. De már résen volt, s amikor a melle felé indult az ölelő kéz, elszántan kivette a táskájából az összehajtott papírcsomót.
    – Ezek a legújabb verseim. Kíváncsi lennék a véleményére – súgta, és kalapja szélével éppen csak megérintette a már kissé bágyadtan vigyorgó olvasószerkesztő fülét.
    Ő végigkönyökölt az asztalon, a gyertya fényében elolvasta az első verset. Idétlenül vihogni kezdett, és tenyerével az asztalt csapkodta.
    – Húúú! Ezt hallgassátok meg! – a röhögéstől alig tudta folytatni. – A zsebkendőiteket készítsétek…
    Olga rávetette magát a férfira, kikapta a kezéből a verseket, és egy újabb lendülettel letaszította őt a padról.
    Zokogva araszolt kifelé az asztaltól, miközben táskájába gyömöszölte az összegyűrődött papírlapokat.
    – Bunkó! Részeg bunkó! – zihálta sivítva, és keresztüllépett az elterült szerkesztőn.
    – Hülye picsa! – kiáltotta az Olga után, miközben felkapaszkodott az asztallap szélében. – Tudod, mi a te bajod? Hogy legalább tíz év óta nem basztak meg!…

    Olga abbahagyta a hüppögést is. Tenyerével a szakadt részt illesztgette a szélekhez, de az, mintha nyelvet öltene rá, minduntalan kihajlott. Hiábavaló babrálásából a közeli hídon kattogó vonat zaja zökkentette ki. Levetette a szandálját, és elindult vissza a töltésoldalon. Ismerős holmira lépett rá. Felvette a behorpadt kalapját. Kiegyengette, megsimogatta a tetejét, megigazgatta rajta a szalagot. Néhány másodpercig tétován állt, aztán megfordult, és oldalazni kezdett lefelé. A töltés aljában szemével még egyszer körbefogta a kalapját, majd karimájánál fogva széles ívben elröpítette a folyó felé.