Jean-Marie Laclavetine

Etikett

Címke kérdése

    Maxime jobb keze erősen markolta az üveg nyakát.
    Bal mutatóujjával megemelte a címkét, amelyre az árat írták.
    Az ujjpercek valósággal fehéreknek tűntek, biztosan a neonvilágítás miatt, s rajtuk kis csomókként nőttek ki a fekete szőrök, és megkapott közönségességük.
    Ezt a kezet jobban ismertem, mint a tulajdon két kezemet. Hányszor megfigyeltem szokásos mozdulatait: a kisujj és a mutatóujj hegyét, amint cigarettát vesz ki a Gitanes dobozból, vagy megkaparint egy paradicsomszeletet, amit épp akkor vágtam fel; az ujjakat, amint türelmetlenül dobolnak a telefon asztalkáján; az ujjperceket, ahogy görcsbe rándulnak a fekete hegyű golyóstollon; a tenyeret, amint kávésüveget fog át autópályán, hogy melegedjen, vagy fehér abrosz felett talpas üveg domború hasát szorongatja, s felkavarja a cserépszínű bort és kicsikarja belőle a zamatát…. Hányszor éreztem, hogy e kéz végigsiklik a két combomon, megállapodik a hasamon, kíméletlenül gyúrja a két keblemet, vagy a gyönyör ütemére szorítja a tarkóm? A másik kéz, a bal, utánzó, ügyetlen, engedelmes húgnak tűnt.
    A szupermarketben, ahová mindenáron el akart jönni („A Bordeaux-i borok nagy hete: tegyen Rotschildot a pincéjébe”) most először váratlanul heves, megmagyarázhatatlan undor fogott el Maxime kezével szemben. Rámeredtem e tejszínű és bársonyos ujjakra, amelyek a testemen sétáltak, belém hatoltak, fájdalmat okoztak, örömet okoztak.
    Maxime olykor-olykor odapillantott a közlekedő folyosó két szélére. Vevők haladtak el közömbösen. Miután letépte az árcédulát az üvegről, amit a kezében tartott, megragadott egy huszonegy frankos, első osztályú poitou-i fehér chardonnay-t, és gyorsan letépte róla a címkét, hogy ráragassza az első üvegre.
    – 1975-ös clos-d’estournel huszonegy frankért, mit szólsz hozzá? – mormolta, miközben berakta az üveget a bevásárlókocsiba.
    Úgy tűnt, sohasem csinál semmi mást azon kívül, hogy hamis árcédulákat ragaszt ezres évszámmal ellátott üvegekre. Cinkos mosolyt vetett felém, és kocsiját az étkezés előtti szeszes italok irányába tolva továbbállt a folyosón.
    Hirtelen semmi nem tűnt magától értetődőbbnek a részéről: sem a mosolya, amely azt jelzi, biztos benne, hogy cinkosául szegődtem ebben a pitiáner lopásban, sem elernyedt háta a bőrzakója alatt, sem az eljárása, amelynél először éreztem elbizakodottságot, nehézkességet.
    Lassan lépdelt, gondosan ügyelt arra, hogy ne lötykölje a minőségi nedűt. Járásából áradt a bizalom a büntetlenségben, az önelégültség, hogy ravaszabbnak érzi magát a hasonszőrűeknél, akik valami akváriumfényben közlekednek a bevásárlókocsik között.
    Egyméternyi távolságból követtem, és lesújtott az igazságtalanság, a zűrzavar érzése.
    Kiáltottam. De Maxime nem fordult meg, és más sem. Arra gondoltam, a gyermek, akit Maxime nem nemzett nekem, rá hasonlítana. Erélytelen, puha lenne meg átlagos, címkéket cserélne ki az üvegeken a szupermarketekben, és én foglya vagyok e szánalmas végzetnek, és végül is jobb, hogy megszakadt a családfa.
    És különben is, vajon tényleg kívántam-e ezt a gyermeket Maxime-tól? Vajon nem azért követeltem-e erőnek erejével, mert tudtam, hogy úgyis megtagadja tőlem?
    Odamentem hozzá. Időnként megállt, hogy beletegyen a kocsiba néhány terméket, amit találomra levett a pultokról; egy üveg bourbonit, három doboz olajos szardíniát, nyolc tekercs toalettpapírt.
    Egy pár dolog hevert ott a kocsi rácsos alján. Szerelmünk kimerült e néhány megosztott közszükségleti cikkben.
    Alkohol azokra az egyre ritkább estékre, amelyeken tudjuk, hogy szeretkezni fogunk – nem annyira a vágy miatt, mint azért, mert gondunk van rá, hogy történjék bármi, fenntartják a hitvesi kapcsolat jelentéktelenségét elfogadható, fájdalommentes szabályszerűségben.
    A konzervek a vacsorákra moziból jövet vagy televíziózás előtt, melyeket kötetleneknek és egyszerűeknek találunk, pedig egész egyszerűen közönségesek voltak és slamposak.
    A toalettpapír, mert a kettesben töltött élethez a másik testének ez a zsarnoksága is hozzátartozik, ezek a bizalmaskodások, amelyekkel mindenki hamisan ártatlan egyszerűséggel megtagadja háromezer év civilizáció és erkölcsrendészet vívmányait.
    Maxime tovább matatott a labirintusban, az árufalak között valami lágy zene dallamára. Azt gondoltam, talán vigyázatlanságból behatoltunk a pokol egyik szájába, és ezentúl arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökké egymáshoz kötve bolyongjunk, és csikorgó kocsi húzzon minket egy végtelen útvesztőben az üres tekintetű számkivetettek között.
    Maxime egy pillanatra megállt, hogy bevárjon.
    – Menjünk a hentesáruk osztályára. Mit szólnál egy jó vastag marhahússzelethez? Vagy inkább várj! Egy zsíros, véres csontos karaj… na?
    Elborzadtam falánkságot és gyermeteg csintalanságot árasztó arcától.
    – Gondolj arra, hogy ilyen minőségű bor megérdemel egy jó borkorcsolyát – suttogta ismét, és közben rám kacsintott.
    Miközben az elárusító kifűrészelte a csontot a marhabordából, Maxime keze türelmetlenül dobolt a hűtőn. Aztán megragadta a csomagot, amit a hentes feléje nyújtott, és láttam, ahogy a hüvelykujj meggyőződik a hús vastagságáról és összetételéről. Ez a kéz tapogatta húsz éven a két keblemet és a fenekemet minden percben ugyanazzal a kupeci szakavatottsággal, és én szerettem ezt a mozdulatot, értékeltem, hogy tökéletesen összhangban van a kapcsolatunk természetével. Készségesen vihogtam a mozdulatot kísérő malacságok hallatán, és nemegyszer azonos mozdulattal viszonoztam. Kezemmel Maxime lába közé nyúltam, és csodálkozó képet vágva üdvözöltem és fontolóra vettem a tiszteletet parancsoló jelzőket.
    Ami valamikor természetesnek és szórakoztatónak tűnt, most hirtelen undort keltett bennem. Nem maga a dolog, hisz két ember között, aki szereti egymást, a trágárság lehet a gyengédség egyik kifejezése is, hanem azért, mert ez fölfedte az én tulajdon hitványságomat.
    Nem szerettem ezt az embert. Lehet-e szeretni valakit, akinek ujjpercei szőrösek, mint egy egér háta? Nem szerettem, és mégis beletörődtem, hogy megosztom vele életem leghamvasabb húsz évének minden egyes napját és minden egyes éjszakáját. Negyvenöt év. Szívességből, kishitűségből, puhaságból lemondtam arról, hogy éljek. Ha legalább vak lettem volna, mint ő. De én tudtam.
    Mélyhűtött zöldbabok. Egy saláta. Egy doboz villanyégő a kocsihoz. Falusi kenyér celofán alatt. Joghurt zsír nélkül, színezőanyag nélkül, baktériumok nélkül, veszély nélkül, minden nélkül. Új dugóhúzó kiegészíteni a gyűjteményt. Egy pár műanyag szandál. Egy ananász. A Goldberg Változatok reklámáron. Egy Époisses sajt. Egy egész élet.
    A tárgyak úgy halmozódtak a kocsimban, mint a tárgyi bizonyítékok. Néztem Maxime kezét, ahogy ide-oda kapdos, kutat a polcokon.
    Megérkeztünk a pénztárhoz. Az összes megvásárolt árut a futószalagra tette. Legutoljára a bordeaux-i üveget nevetséges körültekintéssel.
    A pénztárosnő a tárgyakat érkezés szerint betolta az alumíniumvájatba a szalag végénél. A gép idegesen csörögve jegyezte az összegeket.
    Megfigyeltem Maxime-ot. Arca nem árult el semmi nyugtalanságot. Úgy tűnt, elmerül Isabelle Adjani két szemének fürkészésében, aki a nagy tálca mellől nézte. Nem mozdult, amikor a pénztárosnő megragadta az 1975-ös clos-d’estournelt, nem igyekezett megtudni, hogy csodálkozik-e azon, milyen szerény az ár, vagy sem – a pénztárosnők az ő egyszerű és irigylésre méltó világképében nem tesznek különbséget fajbor és tájjellegű bor között. De amikor elmagyaráztam a fiatal hölgynek, hogy a vevő kicserélte ennek az üvegnek az árát, és láttam, amint ügyködik, és jól tenné, ha értesítené az üzlet illetékesét, Maxime megkönnyebbült mosollyal fordult felém.

Arató János fordítása

Jean-Marie Laclavetine 1954-ben született Bordeaux-ban. Több díjnyertes regény szerzője, ezenkívül olaszból fordít. Ez a novellája a Gallimard Kiadónál publikált Le rouge et le blanc (A vörös és a fehér) című novelláskötetében jelent meg 1994-ben.