Johann Wolfgang Goethe

Ősszel

Mind kövérebb fürtökkel
kússzatok, ti zöld
venyigék, ablakomig föl!
Azonmód pattanjon
fenylő szemetek szét,
túlérett ikerbogyók!
Nap-anyácska utolsó
pillantása is hevít;
simál a gazdag gyümölcs-
érlelő menny szeliden;
homlokotokra hüset
a hold fuvint csodásan,
és ah, el is altat!
S reátok e szemekből
hull az örök szerelem
apadhatatlan könnye.

VIII. római elégia

Mondtad: rút kacsa voltál gyermeklányka korodban,
       így nézett az anyád, csúf békára, le rád,
Kedvesem, – ó milyen érdekes és mily’ furcsa teremtés
       voltál akkoriban. S nincs ebben különös!
Nem vall borra a tőke se, míg a virága nyil, ám már
       isten is, ember is élt-halt ért fürtjeiért.

Anakreon sírja

Nyílik a rózsa, a szőlő összekapaszkodik itten
       lám a babérral, szól gerleburukk, tücsök is.
Mily buja szép hant! Vajh ki nyugodhat e sírban alant, hogy
       istenek így szeretik? Mert Anakreon ő!
A tavasz és nyár s ősz örömét szürcsölte a költő,
       míg a jeges téltől óvja azóta ez ágy.

XVI. római elégia

– Kedves, nem jöttél ki a szőlőhegyre ma, mondd, mért?
       Ott vártalak én egyedűl pont’ a találka helyen.
– Jártam időben ahelyt, de a bátyusod épp megelőzött,
       szölleje vesszei közt hajladozott az öreg.
Usgyi, kiszöktem a rendből! – Ó, te kis ostoba flótás!
       Hát seregély csapatok elleni harcra való,
szalmával kitömött báb volt az, ócska ruhában.
       S még segitettem is így balga fejemmel a vént.
Mert csak az önző óhaja teljesedett be, hiszen nem
       lopta madár a bogyót s érhet a húga tovább.

Németh István Péter fordításai