Marek Bieńczyk

Pomerol 1989

    A címkéje fekete, fényes. Attól függ, honnan esik rá a fény, beesési szögét fejtartásommal változtatom, a rajz hol kitisztul, hol annyira elmosódik, hogy csak az árnyékolt bal sarka látszik; ilyenkor az egész jobb oldala egyetlen sima, fénylő felület. Ha kézbe veszem az üveget és körbeforgatom, előfordul, hogy tükröződik valami a címkén. Biztosan az ujjam, ami csak árnyékot vet a rajz közepére, de a szélén elég tisztán kivehetően elüt a háttér fekete tömegétől; sokkal elmosódottabb az arcom: talán csak távoli ceruzavázlat, olyan homályos, mintha én magam is, leszámítva a címkéhez közelítő szememet, ebből a feketeségből tűnnék elő (szándékosan választottam ezt a színt), mint a rajz újabb háttere; távoli hát ez a jelenlét – ahogy épp csak sejtjük arcunk jelenlétét a bor sötétvörösében, ha a pohár fölé hajolunk. Maga a rajz – finom fehér vonalak fekete háttérrel, olyan vékonyak, mint a kés élével húzott vonalkák a festékbe mártott húsvéti tojáson, olyan finomak, hogy már nem is tudni, tényleg fehérek-e – a címke közepét foglalja el, ezt a helyet a hasonlóan vékony fehér keret is kiemeli. Szőlőskertet ábrázol, hosszú sorokat, amelyek a jobb oldalon még sokáig folytatódnak, el se látunk odáig, a bal oldalon pedig az épületekig, a kerítésekig és a falakig, a templomig, néhány alacsony, a Bordeaux környéki stílusra jellemző, tornyocskákkal díszített présházig tartanak; mögöttük mintha lennének még fák és nyilván újabb épületek is, az égen számos halvány vonal látható, felhők körvonalai, talán nappal van, talán teliholdas éj. A rajz alatt, a címkén ritkán látható megjegyzés, pontos magyarázat: vue de Pomerol, Pomerol látképe. Tehát ez nem szimbolikus illusztráció, ami minden borászati üzemhez illik – gyakran láthatunk ilyeneket a címkéken, ezek a fogalmi általánosság szintjén ábrázolják a szőlőtőkék sorait, háttérben a château körvonalaival –, hanem egy konkrét látkép, Pomerol városka. Az egyik leghíresebb ezen a borvidéken, ezért a fekete háttérbe szépen belesimuló aranyszín betűk büszkén mesélhetnek a részletekről. Először – legfölül, stilizált betűkkel – a birtok nevét olvashatjuk: Château Tropchaud l’Église. Ez nem igazi „vár”, hisz nincs sok igazi vár a környéken, biztosan csak egy rendes, méltóságteljes kastély vagy kisebb udvarház, amely joggal használja ezt a nemes titulust. Templom mellett kell elhelyezkednie, innen kapta a neve második részét; az is lehet, hogy a templom mögött húzódó, különböző nagyságú okkersárga kövekből épített falba vágott kiskapu egyenest a szőlősorokra nyílik. Lejjebb már egyszerű betűtípusokat látunk, először jön a helységnév – Pomerol, aztán lejjebb már a kép és a magyarázata alatt, kisebb betűkkel a kiváló minőség törvényes garanciája: appelation Pomerol controlée, a származási helyet, a kezdet, a születés forrását számon tartják, szigorúan ellenőrzik és pontosan meghatározzák. Még lejjebb négy szám látható – a bor genetikai kódja, nem matematikai természetű rejtjele vagy, ha úgy tetszik, varázsigéje: az évjárat. Az én címkém azt mondja: 1989, és már szinte mindent tudunk, nincs miért aggódnunk, ez a legjobb borkromoszómák évjárata, amelyet exceptionnelnek, rendkívülinek neveznek, és örülhetünk, hogy a francia forradalom kétszázadik évfordulóját olyan zajosan ünneplő országban a francia föld, Bordeaux híres agyaga és krétája mindent kiadott magából, és – dacolva a forradalmakkal – megmutatta, hogy a legszebb vörös nem a vér színe, a vérnél magasabb rendű a bor. Tizenkét fokos, hirdeti a címke, a palack meg 75 cl-es űrtartalmú. Az enyémet C. és J. Jacopit urak, hölgy és úr vagy hölgyek, Jean-Estrade úr örökösei, a mostani tulajdonosok termelték (ez már a felirat utolsó előtti sora) – Pomerolban – Gironde-ban – Franciaországban. Nemcsak termelték, hanem maguk is palackozták, hisz legalul azt olvashatjuk: mis en bouteille au château, pontosan itt, helyben; azaz pontosan itt, a templom mellett palackozták, nem máshol, nem a környékbeli borokat fölvásárló kereskedő palackozóüzemében, nem is a közeli szövetkezetben, de nem is Legnicában, ahol a ruszkiktól maradt benzineshordókban tárolnák, és nem jutott be a palackba semmi idegen anyag, semmilyen más bor, dögvészes vagy kénnel mérgezett vidékek levegője, és a Château Tropchaud-ba nem pisiltek vízhajtó anyagot semmiféle manók és galacsinhajtó bogarak, vagy ha bele is pisiltek az itteniek, akkor is mind appelation Pomerol controlée.
    Megismerés a bor által. Amikor Platón és a Problemata 30. szakaszának szerzője olyan kitűnő orvosságot keresett, amely segíthetne az embertípusok osztályozásában, nem az a kérdés foglalkoztatta őket, hogyan fokozhatók bor hatására a szellemi képességek, hanem az a lehetőség, hogy megismerhetik és részletesen leírhatják a különféle karaktereket az alapján, ahogy a borra reagálnak. Arisztotelész szerint a bor leképezi a karaktereket: lépésről lépésre haladva képes létrehozni minden lelkiállapotot, és a lenyelt mennyiség alapján fokozatokra oszthatjuk a jellemek és viselkedések teljes skáláját. Egyetlen személyen, akinek fokozatosan adagoljuk a bort, meghatározott mennyiségeket vesz magához, amíg csak el nem jut a részegség végleges állapotáig, végigkövethetjük sűrítve, kicsinyítve az egész skálát, megismerhetjük a rendszert alkotó, egymást követő jellemvonásokat.
    A fekete epe ugyanolyan hatást kelt, mint a bor, és a Problemata 30. szakaszának szerzője ezen analógia alapján tudja leírni a jellemzőit. Ahogy a bor, attól függően, milyen mennyiségben található a szervezetben, különféle viselkedésekre ösztönöz és, mondhatni, kijelöli a viselkedési stílusok pályáját – a kezdet hűvös és csendes, aztán jöhet az ékesszólás és a tréfa, akár az elragadtatottságig, sőt a tombolásig, az őrjöngésig fokozódhat, végül következik az eltompultság (beleértve ezen állapot legkülönbözőbb változatait) –, ugyanígy a szervezetben jelenlevő fekete epe is, tömegétől és hőmérsékletétől függően, változékony állapotok sorozatát hozza létre, amelyek mind jellemzőek a melankóliára, sokféle alakban testet öltő karakterére, az elnehezülés és az eufória dialektikájára. Olyan is van közöttük, amelyet optimálisnak nevezhetünk: ez az eukrázia, a legharmonikusabb, az alkotásnak kifejezetten kedvező állapot, amely szinte kiprovokálja azt a kardinális kérdést, hogy milyen kapcsolat áll fenn a zseni vagy a kiemelkedő tehetség és a melankólia között.
    A pohárban, amelyet a kezemben tartok – hosszú, mint a júliusi nap vagy a téli éjszaka –, lágyan ringatózik a Pomerol. Ha a négy égtáj felé, a legszívesebben nyugatnak döntöm a poharat, a dőlési irányt követi a bor, és hosszú, nedves nyomokat hagy a fedetlenül maradt üvegfalon, a félrebillent borhoz képest majdnem színtelenek ezek a csíkok, amelyeket a bor könnyeinek neveznek néha. Egyenletes tempóban csordogálnak, mint egy feltartóztatott vízesés, és nincs olyan erő a világon, ami gyorsíthatná (így írt Mandelstam az üveg falán lefolyó mézről) ezt a lefelé haladó statikus mozgást. A bor szeme, ahonnan a bor fakadt, sötétkékbe hajló sötétvörösben játszik; ha fölé hajolok, egyenest az arcába nézek, és figyelem, hogy mozog a pohárban, különböző árnyalatokban ragyog ez a sötétkék szín, és egyre csábít a mélységével. Sötétkékes vörös a színe és sötétkékek Baudelaire versei; rubinvörös szokott lenni a bor, és rubinvörösek Benjamin szentenciái. Rimbaud-nak magánhangzók jutottak eszébe a színekről, és a bor színeihez szavakat és zenét is kell társítani. Rubinvörösek a Maria strófái, bíborszínűek Nerval szonettjei, sötétkékek Cioran aforizmái, kárminvörösek Krasiński levelei. Tehát az eukrázia, a „jó egészség” – az egyensúly állapota, a fekete epe ideális állapota, amikor megfelelő mennyisége és hőmérséklete alkímiai csodát tesz, és a nehézkes, sötét, földies, masszív és tisztátalan létezésből, amit ugyanez a fekete epe idéz elő, ha rossz arányokban van jelen, egyszer csak kristálytiszta, áttetsző könnyedséget hoz létre; és a túloldalon, mint a tükörképe, a jó bor megteremti a különféle ízek és aromák egyensúlyát (mert azt mondják a jó borról, hogy csodálatosan kiegyensúlyozott, equilibré), és minden finomságát, megismerő géniuszát a szőlőhegy talajából szívja magába, megtisztítva azt a mocsoktól. Egybevetem ezt a két anyagot – a bort és a feket epét – mint egyazon dolog két oldalát, mint egyazon alkotói folyamat két tükrét, mint ugyanazon a földön tett két lépést, amilyen a melankólia és a szüret ideje, az ősz két ikerténye.
    Ez a föld az én Pomerolom illatában és ízében is benne van. A szarvasgomba, az aszalt gyümölcsök és egy csipetnyi fahéj és gyanta illata mellett fák illatát szívom magamba, először a szó szoros értelmében véve szagos fáét, a szantálfáét, de a következő pillanatban már, távolról, korhadt fáét és a földbe rohadó, süllyedő levelekét – mintha minden lélegzettel egyre lejjebb lépnék valami magasságból, egyre mélyebbre hajolnék, egyre mélyebb figura sedens testtartásba helyezkednék. Hasonló fokozatokat érzek – a legkönnyebbtől a legnehezebbig terjed a skála – a számban: amikor már elmúlnak az első benyomások, a kellemes, bár eleinte kicsit bántó fanyarság, s rögtön utána a diszkrét gyümölcsízek, mindenekelőtt erdei bogyó és szeder, aztán valami állati pézsmaillat, akkor érződik talán az utolsó, legerősebb íz: ezt nehéz lenne másként meghatározni, mint a föld és a kréta ízét, árnyalatnyi korhadtsággal fűszerezve, mintha ez a romlás íze lenne, mégis magába sűríti a tapasztalatok teljes gazdagságát. Ha a bor tényleg jó (márpedig ez az), akkor két-három óráig nagyon konkrét emlék marad bennünk az érintéséről, ajkunkon és a szájpadlásunkon érezzük az ízét. Ilyenkor érdemes lefeküdni, kinyújtóztatva öreg csontjainkat a kereveten vagy a kanapén, s éberen és nyugodtan követni ezt az ízt. Ez az átlényegült föld, az agyag, a kréta, a homok íze, amit magukba szívtak és nedűvé alakítottak a szőlőszemek. Érdemes hallgatni magunkban ezt az ízt, hadd maradjon bennünk minél tovább. E földből vétettünk, de még mennyire, és most már végre tudjuk, mit jelent földbe harapni. De, őszintén szólva, a te kedvedért, járókelő, kicsit korán nyitottam ki a château-mat. Csak három-négy év múlva ért volna be az ízek teljessége. Tehát erről is elmondható az, amit gyakran mondanak a príma borokról: „szép jövő” állt előtte.
    A földből vissza a földbe, és a rá váró szép jövő – pontosan ebben a paradoxonban találja meg a bor a maga történetét, regényét. Mint egy cselekmény, úgy bontakozik ki, egészen a tetőpontig; az idő múlásával folyton változtatja a tartalmát, lassan nyílik meg, hogy végre felfedje minden titkát, de sehol sem jelenik meg csak úgy, véletlenszerűen, hanem azt lényegíti át, ami elsődlegesen adott, a kezdet anyagát. Félig megelevenedett létező, antropomorfizáljuk, azt mondjuk róla, hogy él és – ha véletlenül valami betegség érte a születésekor, rejtett hibája van, ami elpusztítja – meghal (de állítólag akkor is megtörténik nevezetes régi borokkal a feltámadás csodája: ki kell tölteni egy tisztára mosott portóis kancsóba, és hagyni kell fél óráig; eztán még fél óráig, nem tovább, iható lesz; erre a rövid időre a bor visszatér, minden jellegzetes ízével, mint a kísértet a sír mélyéből, és beszél hozzánk). És annál intenzívebben él, minél előrehaladottabb korú – ellentétben velünk, ellentétben minden teremtménnyel ezen a világon. Jó barátja a homokórának, csúfot űz a kakukkból, a teljes érettséget az időskor kezdetén éri el, és nincs oka visszasírni a gyermekéveket és a fiatalságot. De természetéből adódóan azért is nosztalgia- és Proust-ellenes (egyáltalán nem hajlandó az eltűnt idő nyomába eredni), mert lényegében nincs benne veszteség, útközben nem veszít el semmit. Amikor bort iszunk – javaslom, legyen 1989-es évjáratú Château Tropchaud l’Église –, két egymástól távoli pillanatot kötünk össze az ínyünkkel, és rögtön utána a szívünkkel: ezt a mait, 1997 elejét és amazt, a bor számára elsődleges, elsőszülött időpontot – 1989 őszét. Úgy kortyoljuk a múltat, mint ami csak most vált valóra, most alakult ki, most ismétlődik újdonságként. A kronológia fel van függesztve, bíborvörösre és sötétkékre van maszatolva, az idő a korty jelenébe van sűrítve. És ahhoz, hogy ez a „most” létrejöjjön, pontosan erre a két tettestársra, a szülők e mésalliance-ára van szükség: ha egyedül a jelen pillanat és az a múltbéli pillanat, megtörténik a fogantatás, a teremtés; s ha szétválnak – végleg eltűnnek.
    És akkor, a pillanatok communiójában minden visszatér a maga helyére. A föld a földhöz: az agyag és a mészkő íze a szőlőhegy talajának kemény és lágy rétegeire emlékeztet. A név a dologhoz: a szó egyesül a borral, elismeri és meghatározza, róla és csak róla mondja, hogy Tropchaud l’Église a neve, föl lehet vázolni teljesen egyedi portréját (például azt is beleértve, hogy bíborvörös sötétkékes színű) – itt született, ezen a Pomerolnak nevezett, meghatározott helyen, e fal mögött, a templom közvetlen közelében, a bolygó e zugában, amint azt tanúsítja a „származása” vagy „kezdete” ellenőrizve felirat (egészen az acre-ok és a sorok számáig konkretizálva). Nem a földfelszín bármely helyéről, hanem innen meríthetjük az ízeket és az illatokat. Kiegészül az ember önmagáról alkotott képe: az ivó, jobban mondva ráérősen kortyolgató szubjektum megpillantja a bor sötét mélységében (néha már a címkén is) jelenléte nyomát, elmosódó kontúrjait, érzi a saját leheletét; ahogy az íz kapcsolódik a földhöz, úgy vezet vissza a tükörképünk elsődleges létezésünk helyére, ahonnan vétettünk s amelynek mélyébe (akár „Anya”, akár nem „Anya”), általunk „ellenőrzött”, felügyelt kezdetébe – most végre belepillanthatunk. De ez már nem menekülő, a szembenézéstől ódzkodó, a nárcisztikus regresszió meandereibe vesző pillantás; az önmagunkkal való találkozás ezúttal elűzi a veszteség és a halál, „az önmagunkkal való kétségbeesett azonosság vagy nem azonosság” melankóliáját, és szembesít a létezés tényével. De ez a tapasztalat nem hasonlítható ahhoz az élményhez, hogy az ember felfedez magában, ahogy a költők mondják (még Baudelaire is; mi a jó fenét ittál, édes egy komám?), valami isteni erőt, az égbe vezető „mesebeli, fenséges utat”. A bor nem kifejezetten mennyei nedű, nem a felsőbb szférákból hoz vigaszt, és nincs benne semmilyen szimbólum, semmiféle metafizikai-érzéki egység, hiába keresik ezt oly lelkesen a vérükben a jó kedvre derült költők. A bánat szerencsés pleonazmusa, mert ahogy a melankólia a földből ered, a föld visszhangja, tükörképe, allegóriája, a bor a föld írása, színes remekműve, és elfogadtatja a benne lévő földet, port, mocskot.

Pálfalvi Lajos fordítása

Marek Bieńczyk (1956) lengyel prózaíró, esszéista, irodalomtörténész és műfordító. Két regénye – Terminal, Tworki – mellett legnépszerűbb műve a Melancholia. O tych, co nigdy nie odnajda straty (Melankólia. Ki már sohasem talál a vesztett üdvre), melynek utolsó fejezete ebben a számban olvasható.