Kálnay Adél

Titok

    Nagyapám. Gyakran eszembe jut. Olyan ő nekem, mint egy tanító, mint egy guru a jóginak. Megjelenik álmaimban, agyamban felbukkannak szavai, mondatai, látom mozdulatait, ahogy lép, ahogy eszik, ahogy kezet fog, ahogy családjára és a szőlőre néz, a két legfontosabbra az életében, s tudom, azért ennyire tiszták és erősek a képek, mert egy életre szóló üzenetet hordoznak. Gyerekként kaptam őket, de a mostani felnőttnek szólnak, azért kaptam, hogy segítsen, hogy megértsek valamit, amit nélkülük sokkal nehezebb lenne, vagy talán nem is sikerülne.
    Nagyapám áll a lejtő alján, szétterpesztett lábbal, ernyőt tart kezével a szemének, úgy néz fölfelé. Nézi az előtte álló hosszú sorokat, nézi és nagyokat szuszog. Aztán újból megfogja a kapát, lehajol, dolgozik megint, s fütyörész. Odaszól neki egy elhaladó szomszéd: Jó munkát! Ő meg vissza: az van, hál’ istennek! Én zsíros kenyeret eszem tépett hagymaszárral, s ott guggolok a közelében. Elcsodálkozom, miért örül nagyapám a munkának. Unalmas, fárasztó dolog az, ő meg hálálkodik érte, pedig csorog róla az izzadság, és szemmel láthatóan fáj a dereka.
    Hangos a szőlő, puttonos, puttonos, kiabálnak innen-onnan. Én egy kék zománcos kannában vizet viszek a sorok között. Csakhogy ideértél, néz rám nagyapám, s tartja a kanna tetejét, míg nagy nehezen teleöntöm vízzel. Nézem, hogyan iszik, nagy ádámcsutkája fel-le jár, a bajuszán vízcseppgyöngyök rezegnek, amikor elveszi szájától a tetőt. Nézd, roskadoznak a tőkék, régen volt már ilyen termés. Megemel egy óriási fürtöt, kedvtelve nézi. Ugye gyönyörű, kérdezi, és én bólintok. Csak néhány helyen kikezdte a darázs, mutatok a megbarnult-aszalódott szemekre. Az is gyönyörű, mondja, te még nem tudod, hogy minden gyönyörű? Nem, még nem tudom.
    Fagyos, hideg reggel. Miért mennél ki ilyenkor a szőlőbe, morgolódik nagyanyám, úgy fúj a szél, hogy majdnem falhoz vágott, mikor az előbb tejért voltam. Meg kell néznem, hajtogatja nagyapám, tudnom kell, mi van velük. Velük, azt mondja, s mi mindnyájan tudjuk, hogy a szőlőtőkékről beszél. Csak esne már a hó, nézegeti az eget, s fohászkodik egyet, hej, istenem! Délután nem bírja tovább, kimegy, s kis tüzeket gyújt a sorok között. Toporogva őrzi, míg el nem hamvadnak a szürke halmok. Szaggat a lábam, mondja este lefekvéskor, s én megnyugodva alszom el, holnapra itt lesz a hó.
    Nagyapám a kecskelábú asztalnál ül a vén diófa alatt, árkos homlokán izzadságcseppek, kezében pohár, a fény felé tartja, és nézi, nézi a sárga, olajos fényű italt, a bor lágyan imbolyog a pohár falán, nézi nagyapám szótlanul a poharat, mi gyerekek pedig kíváncsian ágaskodunk mögötte, lesnénk át mi is a mézszínű italon, néznénk mi is, amit ő néz, de nem tudjuk, kicsik vagyunk, meg aztán nem is sejtjük, mit kéne meglátni. Az asztalon kockás terítő, a levegőben a virágzó mandulafák illata keveredik kis tábortüzünk füstjével, nagyanyám a pincéből kiabál, menne már valaki segíteni, mert egyedül nem bírja kihozni az ételt. Tavasz van, nagyapám tavalyi borát nézi szigorúan, végre megunja ágaskodásunkat, tolongásunkat a háta megett, és előhív minket. Nézzétek na, ti is, és mi egymás után toljuk oda arcunkat a pohár elé, átnézünk rajta, és valamelyikünk felkiált, jé, fordítva van benne a kút meg a fa, látom, én is látom, ujjongunk. Nagyapánk nevet, megpaskolja fenekünket és azt mondja, nem átnézni kell rajta, hanem bele, bele a közepébe, ott van ugyanis a titok. Milyen titok, kiabálunk, de jön nagyanyánk nyögdécselve, és mi nem tudjuk meg, milyen titokról beszél nagyapánk. Nem tudjuk meg, mert megérezzük a töltött káposzta illatát, és rohanunk, hogy körbeüljük az asztalt.
    Úgy őrzöm magamban ezeket a képeket, olyan féltőn, mint a legértékesebb kincseket szokás. Nagyapám régóta nincs már, ki tudja, ki ül a vén diófa alatt, ha ugyan ki nem pusztult az is szegény, nem bírván nagyapám nélkül élni. Nem jártam arrafelé hosszú évek óta, s azt hiszem, nem is fogok soha. Miért is mennék, ha nem léphetek be ugyanabba az időbe, ahonnan a képeim valók? Más vidékeken járok azóta, más pincéket látogatok, más diófák alatt ülök. Mégis mindenhol ugyanazt keresem. Szeretném megtalálni én is azt a titkot, melyet nagyapám ismert és látott ott, a mézszínű ital belsejében.
    Az soha fel sem merült bennem, hogy a titok nem létezik, azt hiszem, mindig tudtam, hogy a titok van. Mi több: ugyanaz a titok van! Nagyapám a borban látta, ott találta meg, ám aki egy helyen megleli, mindenütt megtalálta. Azt is érzem, előbb-utóbb mindenki meg kell, hogy találja, aki keresi, s aki nem néz át a dolgok lényegén, mint mi a poháron annak idején, ujjongva a fordított világon, semmit sem tudva arról, hogy az, amit látni kéne, ott van a két világ között. Hányszor volt ez így életem során! És hányszor van ez így még ma is! Űzött vadként rohanunk át az életen, gyerek módjára a poháron túli világot akarjuk elérni, mely, mint a délibáb is, csal s megcsal egyszerre. A kitűzött cél minél szebb, minél nagyobb, annál jobban elvonja a figyelmet arról, amit valójában látni kéne, a lényeget, az igazi valóságot, a titkot, az utat!
    Nemrégen a Somlón jártunk. Nézelődtünk a pince előtt, vendéglátónk hozta sorban a kóstolnivalókat, végül a hárslevelű mellett döntöttünk. Esteledett. Ültünk az asztalnál, szemünkkel megkerestük a Szent György-hegyet, messze kéklő testvérét a Somlónak, megkerestük, mert szeretjük, mert onnan jöttünk, s oda is térünk vissza mindig. Mögöttünk a Somló erdős, füves orma, előttünk a lefelé futó szőlősorok, távolabb lankák, zöldellő síkság, falvak, városok. Csend és béke volt, fejünk felett a magasban vércse vagy karvaly körözött lassú lebegéssel, a nap elhagyni készült éppen a vidéket. Itt lehet érezni igazán, milyen fontos időnként felülről nézni a körülöttünk és a bennünk lévő világot, gondoltam, más és másként válik láthatóvá. Iszogattunk szótlanul. Én férjemet néztem, ahogy megemeli a poharat, lassú mozdulattal keringeti benne a bort, a hanyatló nap felé tartja, s hosszan figyeli. S ekkor, ebben a pillanatban – azt sosem tudhatjuk, valami miért éppen akkor történik, mikor pedig számtalanszor volt ilyen pillanat –, ebben a pillanatban megláttam a titkot, melyről nagyapám beszélt. Megláttam, s a nevét is rögtön tudtam. Így hívják: harmónia. Nagyapám lehet, hogy másként nevezte, lehet, hogy sehogy, mégis biztos vagyok abban, hogy ugyanarra gondolt, amire én. Azt is világosan láttam, hogy nagyapámról őrzött képeimben is ezt a titkot őriztem olyan nagyon, ez volt annyira fontos, hogy nem adtam volna semmiért. A föld, a nap tüze, az eső, a hó, a növény ereje, az ember fáradsága, akarata és reménysége végtelen harmóniában egy pohár italban. Ez a titok. S ez minden dolgok receptje is, ez kellene, hogy legyen. Életelixír. Ahogy a számtalan más-más minőségű hatásból összeállunk, s egy egészen új, minden hatást magába foglaló, de egyikre sem hasonlító csoda jön létre, te magad.
    Megemeltem a poharam, s belenéztem az aranyló hárslevelű közepébe. A felismerés boldogság volt, kegyelmi állapot. Nem tartott tovább, mint az a pillanat, amikor a nap hirtelen eltűnik a látóhatár alatt, de a titok végre hagyta, hogy nevet adjak neki, nyilvánvalóvá vált, s én hálás voltam érte nagyapámnak.