Ambrus Lajos

„Térföldi remete”

    Vörösmarty, a nagy borszerető költő nevezte így a Somlót: „térföldi remete” – amely a Balaton felől Nyugat-Magyarország felé haladva, kisebb társaival, a kemenesaljai Sággal és Kissomlyóval az utolsó magyar tanúhegyeket alkotják. A somlói az ország egyik legkisebb bejegyzett borvidéke: a három vulkáni hegyen ma cca 800 hektáron folyik a termelés. Különböző források a XIX–XX. század fordulóján, a filoxéra-vész után magán a Somlón vagy ötszáz megművelt hektárról tudósítanak; a hírneves hegy szőlőművelése, miként a korabeli szakértők írták, a balatonfelvidékivel, főleg a badacsonyival egyezik.
    Somló! Persze a „térföldi remete” vagy „Isten itt felejtett kalapja”, miként a nagy borivó Vörösmarty nevezte. Akár el is időzhetnénk itt: kevés olyan szőlőhegy van Magyarországon, melyhez annyi mese, legenda, költői-poétikus tájrajz kötődne, mint épp a Somlóhoz. Tán azért, mert ha a Balaton felől közelítjük meg. a dombok mint egy csodás, mesebeli abrosz, egyszerre kisimulnak – aztán váratlanul a derűs, bohókás napfény fehéren-vakítóan világítja be a meglepő látványt: az óriási hegyszigetként kiemelkedő bazalt haranghegyet. Fény van és mitológiai ragyogású légtér – a szelíd déli lankákon sűrű, titokzatos szőlők. Ráadásul a Somló valaha várhegy is volt, egy Anjouk alatt kiépülő várrendszer fontos tagja – a híres Somlóvár romjai a hegy északkeleti, Dobára tekintő meredek bazaltpereme fölötti sűrű erdőben porladoznak. A múlt század elején még rekonstruálni lehetett: csúcsíves építészeti jellegéből XIV. századi keletkezésére következtethetünk – valamelyik hatalmas dunántúli család építette. A XV. században az egri püspök és esztergomi bíboros Bakócz Tamásé volt, tőle aztán az Erdődyek örökölték – a múlt század elején-közepén még Erdődy Sándor volt a tulajdonos. Ugyan a vár hadi jelentősége a XVIII. századra már elenyészett, ekkor lakatlanul maradt és csakhamar omladékká vált, mégis a szerény hadi múlt ellenére közszájon forgó legendák születtek róla – így a hegy költője, Kisfaludy Sándor az egyik legnépszerűbb regéjében, A somlai vérszüretben örökítette meg a vár mozgalmas emlékét. Himfy, az álmodozások, a tökéletes harmóniák utáni vágyakozások kissé fáradt hangú poétája különben is sokat tett a hegy kultuszáért: a vásárhelyi oldalon szép tizenöt holdas szőleje, négy szobából álló kis kastélya volt, és legkedvesebb jószágának tartotta a somlait. „Itt írám pompás kilátású ablakomból utolsó elmeműveimet” – búcsúzik birtokától, a helytől és a szellemtől, magától az élettől. S valóban, ha a Somló csodás orgonasípjai alatt, mondjuk a taposókút környékén, egy szőlőben a diófa alatt üldögélünk és a hamisítatlan délutáni, délre néző tájat figyeljük: pompás, nyugodt, kozmikus harmóniák érintenek meg. Még Alain Guézou-t, francia barátomat és társait, a különféle Rhone menti borrendek tagjait is, akik szőlőt vettek itt, pedig jól ismerik Burgundiát és még Provence aranyszemcsés levegőjét is: szóval ámulva csöndesedtek el az antikvitás e finom, érzéki képei láttán. S noha végül is nem annyira „klasszikus” itáliai táj ez, de valóban, ha finoman stilizálunk, a bazaltorgonák környékén, ahol a kerecsensólyom fészkel és hollók laknak, észrevehetjük „az istenek közellétének nyugodt tudatát”, miként azt Hamvas Béla írta Az öt géniuszában.
    És éppen Hamvas az a szellemi ember, aki a legtöbb hasznot hozta az elmúlt évtizedben a Somlónak; a Hamvas-reneszánsz az értelmiségi érdeklődés középpontjába helyezte a Somlót: a hegyet is, a tájat is, borát is, az egyedi, mással összetéveszthetetlen somlait, de különösen a juhfarkot, amelyet újabban „nászéjszakák bora” címke alatt menedzselnek. (Az igazi juhfark persze ritka tünemény: a fajta tíz évből jó, ha két hozamban ad igazán szép bort.) Ez a momentum is a legendák, a mítoszteremtések szerencsés emlékei közé tartozik: a Habsburg-házba nászajándékul küldött somlai hatására fiúutódok születtek – miként ezt a somlai bor kitűnő monográfusa, Csoma Zsigmond agrártörténész kimutatta és könyvének címéül emelte. De Hamvas is megemlíti ugyanezt A bor filozófiájában – más összefüggésekben persze, más szereplőkkel, de anekdotaszerű csattanóval.
    Somlóhegyén hallottam beszélni: egy magyar gróf Indiába utazott vadászni. A rádzsa vendége volt, és amikor elbúcsúzott, házigazdáját meghívta Magyarországra. Még ugyanabban az évben a rádzsa csakugyan meglátogatta, s akkor egy téli este, baráti poharazgatás közben elbeszélte szívének bánatát. Alighogy megnősült, szép fiatal nőt vett el, de ő, bár harmincöt éves sem volt, férfiasságát elvesztette. Hiába ment szanatóriumba. Hiába hívatott világhírű orvost. Hiába pasztilla, kúra, injekció, az elveszett férfiasság nem tért vissza. Szegény asszony már a búskomorság, szegény rádzsa már az őrület szélén állt. A magyar gróf nem szólt egy szót sem, csak hívatta a kulcsárt, és somlai bort hozatott. Aztán parancsot adott, hogy a rádzsa szobájában mindig legyen somlai, s mikor indiai vendége elutazott, egy láda bort ajándékozott neki. Néhány hét múlt csak el, s a posta Indiából sürgönyt hozott. Ez volt az egész: „Köszönöm, barátom. Kérek még tíz láda somlait.”
    De a Somlót mégsem Kisfaludyval és Hamvassal lehet leginkább karakterizálni, és nem is Vörösmartyval vagy Máraival, aki a Szindbád hazamegy című regényében „örök dolgok”-ként emlegette a somlait, amelynek „illatában, olajos sűrűségű ízében él valami a régi olasz venyigék hagyományaiból” – hanem a titáni Berzsenyivel. Berzsenyi tája ez az idilli vidék: itt, a tanúhegyek közt, Ság, Kissomlyó, Somló háromszögében született és vált költővé, hogy aztán majd egész életében ide vágyjon vissza. Költészete is az itteni vulkáni erők intenzív működését idézi: lávaömlésszerű, eget-földet-mitológiákat átölelő képeinek zuhogása és ereje ebben a tájban születik. S bár szinte hideg, zeuszi magányban élt, művészi világának teremtő mélységei, filozofikus távlatai a legmagasabb rendű tudásról beszélnek – ahogy teszik ezt a legjobb, legszebb somlai borok is, mondjuk Györgykovács Imre rizlingjei és hárslevelűi. Ezek ugyanis a legfontosabbat tudják: azt, hogy az emberi élet legnagyobb adománya a bölcsesség derűje. A somlai bor, írja Hamvas is, talán mint komoly hegyi bor, egyenest az aggastyánok bora – akik bizonyára „a legközelebb állnak ahhoz a teremtő mámorhoz és kiérlelt derűhöz, amely ezt a világot megalkotta”. A somlai pedig tüzes, testes, harmonikus savú és eperillatú, zöldesbe hajló csillogású bor – amelyet főként az ősi somlói szőlőfajták, elsősorban a sárfehér, szigeti (furmint) és a juhfark, de a budai zöld és az olaszrizling adnak. Bár kiváló bort szűrnek a traminiból és a hárslevelűből is. Mégis tudni kell, hogy „a” somlai nem fajtabor volt valaha, hanem több fajta keveréke. Legáltalánosabban a furmint–juhfark–sárfehér házasításával készítették: a bor eleganciáját, harmonikus intenzitását a furmint adta, markáns savgerincét a juhfark, illatanyagának gazdagságát pedig a sárfehér. Kissé zöldesbe hajló, de azért sárga tónusú bora viszont igen jól szállítható. A régiek azt tartották az empírikus hagyomány szerint, hogy ez a bor az egyetlen, amely nem a fejet, hanem a lábakat ingatja meg, de csak rövid időre s minden káros következmény nélkül.
    Ugyanezt tudják a Ságon és a Kissomlyón: a Ság-hegy kemény, savas fehérborát valaha patikában árulták, de szállíttatott innét Bismarck, a „vaskancellár” és Vilmos császár is; a Kissomlyó egészen kiváló mikroklimatikus adottságai a szerényebb méretek ellenére is kitűnő, kerekebb, autentikus borokat adnak, de csak azon a helyen, ahol korszerű, igényes pincészetek is vannak. Györgykovács Imre, Fekete Béla, Somogyi Lajos, Molnár József, Fehérvári Károly, a Fazekas, a Tornai, a Bogdán családok, a Csordás-, a Hencz-pince vagy a Boldizsár-pince a Somló ismertebb gazdái és pincészetei, akik már a borversenyeken és a piacon is megállták a helyüket (Fazekas Andrásnak kitűnő muzeális borai vannak) – a Ságon Fehér Tamás fajtakísérletei, a Kissomlyón néhai Hetyei Benjámin és Végh Rezső díjnyertes borai az említésre méltóak.
    A „térföldi remete”, vagy ahogyan még nevezik, „Isten ittfelejtett kalapja”, a Somló adja a bölcsek borát, az ország egyik legizgalmasabb italát – társaival, a Ság-heggyel és Kissomlyóval együtt meg legjobb pillanataikban az idilli derűt és az elveszett aranykort idézik fel.