Ágh István

Jó a somlai bor

    Ez az ajánló mondat volt olvasható családi üvegünk pocakján. S fölragyogtak a betűk, ha a hegy leve átsütött rajtuk. A Somló közelében születtünk, éltünk. Nekem még most is a somlai bor a borok között a mérték, ahogy a legelső tapasztalatok első jelentése megjelenik minden következőben. És somlait ejtünk, nem somlóit, hiába írják ó-val mostanában címkéikre a pincészetek. Hamvas Béla is így használja, Márai Sándor már nem törődik az archaikus a-val. Mi tudva-tudatlanul a hagyományt őrizzük, a nyelvtörténeti szóvégi hangzóváltozás különösségét. Somlai, igenis somlai!
    Első gyermeki találkozásom a vendégek pohara alján maradt néhány csepp. Mikor elhagyták a tisztaszobát, megkóstoltam azt az éppen csak nyelvem hegyére valót. Különös illat, különös íz töltötte be a számat, titokzatos öröm szállt meg ártatlan bűnöm elkövetése közben, s magányomat nyárdélutáni dicsfény emelte nem evilági ragyogásba, ahogy a kerti fák lombjain át besütött az álló cigarettafüstbe a nap. Aztán megint a rejtőzködő ízlelgetés ministrálás után az ámpolna aljáról, a cseppek aromája, az a csekélység, ami kimaradt az úrfelmutatás misztériumából.
    Tehát nálunk akkor még minden bor a somlai volt, hiszen ott magasodott a hegy, onnan kelt föl a nap a varázslatos magasság mögül, s szemben a pincék ablakait kigyújtották a délutáni fények. Nappal opálos tündérséggel homálylott, viharok után kiderültek apró részletei, mintha a kert alá közeledett volna, ősszel sokat pipált, télen szikrázott havas orma. Valaha somfaerdő fedte, somlott a táj nagy térségében, a mezők lélegzetében, mint egy „térföldi remete”. Vörösmarty nevezte így, ilyen pontosan. Én meg hatalmas kalaphoz hasonlítottam, és minden oldaláról másféle kalapnak mutatta magát. Nyugatról, felőlünk, nagy karimájú, magasa kisebbnek tűnő, csúcsa nincs, csak egy kis kúp emelkedik a tető majdnem vízszintes vonalából. Keletről púposabb, kisebb peremű. Északon és délen teteje földomborított. Az északiak középre tűzik a bokrétát, a várat, a keletiek és nyugatiak az oldalára, ahogy illik, a déliek megelégednek közepén a kilátótoronnyal. Gyerekkoromban olyan nagynak véltem, mint valami külön birodalmat, ahol király, császár, fejedelem is uralkodhatna. Nem is volt ez bolondos álmodozás, mert külön és más élet folyt ott, külön törvények érvényesültek határain belül, tövében átkelő kapukkal, útjain őrökkel, külön erkölcs szabta meg a viselkedést. Szent békesség, fegyelmezett vidámság közben szitok, átok, káromkodás sem csattanhatott. A tolvajt elfogták, és azonnal megbüntették.
    Első boldogságemlékeim közül való a szőlőskertek édeni képe. A rézgálicos, kékpettyes levelek árnyékából fölragyogó fürtök derűje, aranysárgán a hárslevelű és a furmint, lilahamvasan a saszla, buja nagyságukkal a kecskecsöcsű, méregzölden a rizling apró tömött billingjei. Ezt láttam a pince előtti hűvös diófaárnyékból a szőllősi oldal második dűlőjének alján.
    Tetemes időnek kellett elmúlnia mégis, amíg a Somlót igazán, teljesen megismertem. Először a rokoni szőlők körül mozogtam, az északi hegykúttól a déli Sédfőig, melynek olyan hideg a vize, mintha a mélység jégvermeiből fakadna. Fölöttem a vár kormos, fakó romja meredt. Azt hittem, ha oda följutok, az égben találom magamat. Öregasszonyok vezették az ösvényeken a kisgyereket, föl a Kinizsi-szikláig, ahol a bajnok roppant testének nyomata, megülésének horpadt emléke ma is látszik. Éltek még a legendák az öregek száján, könyvből is olvashattam később, amit az emlékezet megőrzött legalább százötven évvel visszafelé, s még azon is túl, hogy Kisfaludy Sándor regéiben váljon borzongatóvá a Somlai vérszüret. Később jutottam el az Ilona-kápolna ékszeri szépségéig, a Margit-kápolna Árpád-kori apácákra emlékeztető fehérségébe, akkor csak száraz virágokat láttam az ajtórács mögül, de már tudtam, olyan nagy, világias élet zajlott itt ötszáz, hatszáz évvel előbb, hogy Bakócz Tamás, a hercegprímás várúr kénytelen volt az apácarendet föloszlatni.
    Öntök egy pohárral magamnak most, Budapesten, a rokoni ajándékból. Először zöldarany színével üzen a szülőföld, másodszor illatával, mely különös harmóniába vegyül az ízével, a kesernyés-savanykás íz szamóca- és mandulaillattá párolog a nyelvtől az orrba. A vulkanikus föld s a délszaki nap ereje, ahogy a térség kék és zöld verőfényében megszelídülve, csodás átváltozások után újjáéled a szellemben és a szívben. A bor színére, illatára, ízére mégis csak hasonlatok akadnak. Inkább a valóságával válaszol, mint egy nő, mint egy költemény. A hasonlatokkal a többi bortól különböztethető, határozható meg, és ebben az egészben mindig elkülönülő, magányos. S az ember is magánya legkegyelmesebb idejét éli meg akkor.
    Egyedüli a Somló a Balaton fölötti vulkánok között. Itt maradt szelíd dombokkal övezve a Bakonyalján, míg tanúhegy társai messze, mégis a tetőről látható távolságban sátoroznak. A Badacsony és a Szent György-hegy az ikertestvérei, csak a Ság üzenhet át szerencsétlen, megcsonkított látványával a Marcal-medence túlfeléről. Megrendítően csodálatos társtalansága bora egyéniségében szublimálódott. Házasítani nem lehet tönkretétele nélkül. Zagyva itallá becstelenítené. Ezért olyan becses a borok világában, nemcsak azért, mert savtartalma miatt tengeri szállítás közben sem törik meg. Ritkasággá rangosodott az évi 20-25 ezer hektoliteres termésével. De még magában is változatos, ahogy a talaj és a nap járása más-más jellegűvé alakítja a déli vásárhelyi, a nyugati szőllősi, a keleti, északi dobai oldalon. A déli adja azt, melyet somlaiként szolgálnak fel szerte a világon, a nyugati savanykásabb, keményebb, bőven illatozó, a keleti oldalé meg vastartalmában erősebb. Ha gyógyborként fogyasztjuk, segít a savhiányban szenvedőnek, de az aszú vagy az óbor enyhíti a savas gyomor baját. Vasában rejlik a „nászéjszakák bora” értelme: növeli a férfiúi potenciált, segíti a fiúnemzést. Első tulajdonsága abból ered, hogy rendszeres, mértékletes fogyasztása erősíti a testet, a második nyomán a sok vasat kívánó fiúmagzat fejlődése biztonságosabb a somlaival erősített anyában, pótolja a megfogyatkozott vörös vérsejteket. Bár ismerek én öt leánygyermekes szőlősgazdát is. A hegyoldalak különböző fekvése megmutatkozik az érési időben. És más az elkészítés módja a tulajdonosok szerint, nemcsak személyiségük miatt, de hogy a parasztszőlők kiskertjéből való-e a bor, vagy a nagy táblákról, a klasszicista urasági villapincék tájékáról. Amott a fürtök zúzása, préselése közben összekevernek minden fajtát, emitt tüzetesen szétválogatják a furmintot, juhfarkot, rizlinget, hárslevelűt. Egészében mégis megmarad, ami összetéveszthetetlen, ami a somlait jelenti.
    Legyek mértékletes, ha a bort orvossággá avatta a tapasztalat! Elragadó hatását ifjúkoromban megismerhettem; itatja magát, a vigalmi időt hosszúra nyújtja, s hirtelen ledönt, bár fejfájás nélkül talált a másnap, este még a korlátlan szabadság veszélyes útjára tántorított. Így tette egykor télen a falumbeli legényekkel, megfagytak hazafelé a hóban. Most inkább az egészséges bölcsesség áldását kívánom kortyonként ízlelgetve. „…az ivás, éneklés, beszélgetés nem önmagában szép, hanem a cselekvés során válik olyanná, ahogyan csináljuk, ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz, ha pedig helytelenül, rút” – írja Platón a Lakomában.
    Az az igazi borozás, mikor a jelenből kiléphet az ember, nem mulat, hanem poharaz. A mulatás a jelen megünneplése, az alkalom megragadása és meghosszabbítása, a félresodort, a tudatból kioltott idő átváltozása győzelmes vidámsággá. Őrzöm a régi képet, cigányok húzzák a szüretelők lába alá, a szőlőtaposó legény mezítláb, feltűrt hosszúgatyában járja, pörgeti a lányt, s mintha az egész társaság körhintán repülne, még a szabadságos frontkatona is, én meg csodálkozva nézem, s mire felnövök, mindenki elszéled, s bizonyára meghal.
    A kommunizmus alatt a szokások is elfoszlottak, megromlottak, csak a leggyorsabban elérhető mámor, öntudatvesztés volt a fontos. Mohón, versenyezve ürítettük a poharat. Legádázabb módja volt ennek az „ürgeöntés”, egész üveggel egyszerre kellett kiinni az idegennek, hogy a pinceszer társaságába fogadtasson. Hova lett akkorra már a hordótánc méltósága a somlai ősvilágból? A hanyatló élet lobbant abban utolsó hatalmasat. Az idős férfiak a fenekére fordított hordó köré álltak, borral teli vödröt raktak a tetejére, abból ittak kupánként, s elkezdődött a körtánc. A cigányok lassú dallammal kísérték őket, ahogy a hordóhoz táncoltak, ittak és visszaléptek. Az élet megrendítő órájában mulattak még egy utolsót, nő oda nem mehetett, nehogy meglássák könnyeiket. Ők lettek azok az öregek aztán, akik elvonultak a pincékbe a családtól, mint ahogy az elavult bútorok is lentről odakerültek. Pinceszaguk volt, s vénséges vének hozzám képest a titokzatos remeteségben. S mikor a sólymok eltűntek a sziklák közül, a karvalyok, hollók a tetőről, a baglyok a várból, ők riasztották a seregélyeket, mint élő madárijesztők. Sokáig éltek, és bennük múlt ki a Somló régi világa.
    Már az én emlékezésem is történelem, még a latin Pannónia itteni múltjába is besorolható, közelebbi a középkor váruras, apácás históriáihoz. S a reformkorhoz, mikor a bor és a hegy nemzeti öntudatunk egyik pillére lett. Vörösmarty versében ódaivá emelkedett, levelezésében az ihlető energia dicséretévé. A Stettner György pápai professzorral váltott levelekben állandóan fölemlíti a költő: „… somlai borod igen hatalmas kezd lenni, s ha ihatósága veszedelmére nem lesz, csak egy év múlva is dicső ital kerül belőle. Különösen szeretem tiszta íze és kedves illatjáért. Az istenért, viseld gondját a magadénak, hogy sokáig ihassunk belőle.” „Mióta somlai bort szereztem általad, valóságos mártyr vagyok.” Mintha az egész reformkor itala lett volna. A Szózatból tündököl ennek a bornak a szépséges ragyogása, s A vén cigányból – „megittad az árát”. De itták a többiek is.
    Nagyszüleinktől gyermekeinkig tartott a Somló lepusztítása, borának tönkretétele, mellőzése. 1945-tel kezdődött, mikor a hegyen átözönlő ittas Vörös Hadsereg eszeveszett prédálást csapott a vidéken. Míg Napóleon tisztjeivel alkudozni merészelt a borász a sarcról, most életét kockáztatta a hordók közelében. Aztán az új rend, mintha osztályellenségnek tartotta volna ezt az arisztokratikus hegyet és bort. A kombinátok telephelyein alapanyagnak használták, az uradalmi szőlőket államosították, parlaggá züllesztették, a kisbirtokot keményen megadóztatták. Reménykedni sem mertünk.
    Apám szőlőjét elörökölték, özvegy nővéreimnek muszáj volt megszabadulni a magukétól, így már az egész Somló az enyém, akár egyetlen csepp borában, mint kiskoromban.

Immár magukba mélyedők, hazájuk
boldogulásáért buzgólkodók itala
légy mindig, kik oly derűtelt, lobogó
lélekkel bandukolnak-bukdácsolnak most
göröngyös-macskaköves útjaidon mennybéli
magasodra, mint a gyermeteg lelkű
éneklő zarándokok!

– mondom tovább Berda József köszöntő dicséretét.