Gyurkovics Tibor

„Akármit mond Tóth Kelemen”

„Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.”

    Ady volt a huszadik században nemcsak az irodalomnak, hanem a bornak is a fejedelme.
    Nagyivó volt, szerelmetes viszonyban a borral, mint afféle házastárssal. Hamar rákapott, s bódulatában sokat pótolt neki az életből. Halálában ugyancsak társa maradt, talán jobban hozzásegítette az elmúláshoz, mint nemi betegsége, roncsolt idegrendszere.
    Itta keservében, itta örömében, neki a részegség soha nem volt szégyen. Kisegítette abban a küzdelemben, amit saját maga, Ady Endre ellen vívott.
    Ivott az örökösen megoldhatatlan feszültségben, amit kivagyisága-büszkesége-sértettsége-vezérsége birodalmában megélt. Nap mint nap. Nem volt kihagyás, alábbhagyás, a „roham” a végső percig tartott. A feledés egyetlen eszköze volt – a szerelmen kívül. Hogy elfeledje önmagát. Alsóbbrendűsége nyomában hamar – gimnazista korában – úgy gyógyította ki magát, hogy a legnagyobb lett, megalomán költőkirály. S az is lett, valójában.
    Ehhez pedig tiszta aggyal nem lehetett „viszonyulni”, együtt élni egy emberrel, aki fejjel kisebb másoknál, s Szent László termetét, villogó, homlokba hulló haját, böhöm-gömb, gülü-szemét öltötte magára, mint fejjel magasb mindeneknél. Ady minden akart – és tudott – lenni a magyarságban, költészetben, szerelemben – ehhez, mint zseniális agyú embernek, aki tisztán látta önmagát, innia kellett. Hogy milyen belső regiszterű, biokémiai-idegkémiai affinitás rögzítette oly hamar és olyan véglegesen az italhoz, azt már soha nem fogjuk megtudni, de hogy ő ezt magában eltökélt, hősi szereppé dolgozta ki, az biztos. És ehhez meg kellett vívnia az Ős Kajánnal. Hatalmasságához méltó ellenféllel, kit maga növesztett nyomorult és koronás feje mellé.

„Ó-Babilon ideje óta
Az ős-Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.”

    Csakígy olyan szerelmet kellett élnie, mit más nem ért meg, mit más nem élhet meg. Brüll Adélból, a Lédák Lédája, héják héjája, nőstények nősténye lett. Legyalázott kurva, akit királynő-társul emel és fogad.

„Királyném kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk ime, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király…

Király vagyok s te a királyné…”

    S olyan magyarnak kellett lennie, amilyen nem akad a honi ég alatt.

„Hárman vagyunk csupán a nagy mezőn,
Az Isten, én és egy paraszti átok…
(…)
Itt már minden, minden haszontalan,
Őszben, télben, tavaszban s lomha nyárban,
A nagy Mezőn nem fordulhat csoda,
Csak ha kitartunk mi hárman, mi hárman.”

    Ehhez, kérem, inni kellett. Végestelen-végig. Nem lehetett kihagyás, billenés a szerepben, az Ego-diasztoléban és szisztoléban ütemvesztés.
    Ezt táplálni kellett. Mit Kosztolányi oly kíméletlenül kipellengérezett benne – persze csak 1929-ben, tíz évvel Ady halála után, annak halotti maszkja előtt.
    Ehhez mérhetetlen üzemanyag kellett. Ez volt a bor.
    Hogy ez végül is halálfutás volt, mint mindannyiunké, azt nem tudni.
    Ha már vallomásra kényszerítik az embert, magam nem így ittam. A bor egy percre sem volt kifinomult élvezetek forrása, drága nedű. Csak az önkívület melegágya. A lét elviselésének egy formája.
    Úgy kezdtük, hogy tizenhat évesen meg voltunk verve a társadalommal, olyanban éltünk, melyet nekünk alig lehetett elviselni. Ki akartuk inni magunkat belőle.
    Nem is borral kezdődött. Nagynéném kozmetikus lévén egy alkalommal hozott vagy három deciliter „Egri vizet”. Valami ős-szert, mit akkoriban – 1946-ban – 80 fölötti fokban mértek. Majdnem megdöglöttünk. Két baráti osztálytárssal „bevettük”, majd a Féllábú Matyi-féle sarki kisvendéglőben 65-ös törköllyel öblítettük. Kérem, el kell mondjam, nem haltunk meg. Igaz – akkoriban jött be a „Virágos Budapestért” című árok-mozgalom – nos, a dús növényzetben kereste lábamon a pulzust az akkor orvostanhallgató Hófekete Pierre, ahogy mi hívtuk, melyet később, csak negyvenhat évre rá találtak meg igazán a Mentőkórházban, mikor ő már májcirrhosisból kifolyólag feküdt a sümegi nagytemetőben.
    Nem voltunk királyok, se magyarok, se szerelmesek. Nyomorultak voltunk.
    Attól kezdve az ital lett leghűbb vezérlőnk. Nem az íz, nem a pincék harmatos nedűje, bársonyos, bárzsingot melengető ital, hanem egyszerűen és közönségesen a részegség. Valamiféle. Hogy aztán milyen neuro-fiziológiai inaffinitás nem tett rögzült alkoholistává, nem tudom. Talán egyszerűen azért, mert másnap nem tudtam tovább inni. Ugyan magam is tapasztaltam, amit Ady leír a „Magyar Pimodán”-ban, hogy másnap az érzékletek kiélesednek, és olyan érzékeny lesz az ember egész bőre, húr-rendszere, mint a nyers ideg, a védőburoktól lezsigerelt neuron. Ilyenkor nagyon tud érzékelni és írni az ember. De oly nagy vérveszteséggel jár, ami életveszélyes.
    Diákkorunktól az volt a mi kábítószerünk, s hiába mondják, ugyanolyan veszélyes, mint a kokain, heroin, marihuána, nem így van. Az nem ád életformát. Az ital életformát ad. Mi is azt éltük. Kiittuk magunkat a társdalomból.
    Gyönyörű részegségek, hatalmas borulatok voltak az életünkben. Tehát nem úgy ittunk, hogy egyszerűen leülvén rendre ittuk és leittuk magunkat – megadtuk a módját. Ahhoz nagyon kellett szenvedni. Szenvedni tudni. Ez volt a szenvedés előszobája, melyben enyhítő injekcióként hatott. Idővel csak így tudtunk élni. Istenem!
    Azért sok, balladás gyönyörűséget okozott nékünk is, szerelemben, hazában, munkában, Istenben.
    Eleinte – hogy olcsó legyen és gyors – umbuldát ittunk, hazug keveréket – két deci „málnaszőr”-be egy deci rummal elboldogultunk, ha sok adagot kaptunk a Zalán utcai kisvendéglőben, ugyancsak Rákosfalván. Mert az italhoz, kérem, hely is kell, földrajz, lokálpátria. Megtaláltuk, hogy később ugyanezt a keveréket sörrel állítsuk elő. Az is bevált, isten nyugtassa lelkeinket.
    Az ifjúságban az ember maga marad. Nincs magányosabb egy tizenhét éves srácnál. Innia kell, ha lehet. Nem beszélve, hogy minket mint piarista diákokat államosítottak, így aztán ennek ellenében ugyancsak és szintén inni kellett. Miután piarista és osztályidegen gyerekeket nem vettek föl a kommunista egyetemekre, a továbbtanulás ellen is inni kellett. Bepréselődvén a Gyógypedagógiai Főiskolára – tovább ittunk. Öten jártunk oda, mint egy falka. Ivott, tisztességesen mindenki – szégyen volt nem inni. Egyikünk, aki aztán világtehetségű belgyógyász lett, halálba itta magát. A többi él, habár üres a kamra – egyikük párizsi líceumigazgató a Rodin-kert mellett, másikuk ó-bölcs gyógypedagógus, és a bölcs indiai semmittevőkhöz mérten még semmibbet tesz, öt gyermekkel a háta mögött s kifinomult Mozart-szeretettel, harmadikuk visszafogva horgászik beetetett süllőket a Balaton közepén mint befejezett elmegyógyász, ki kikerülte az alkohol véghatását – inkább csak vezette az alkoholosztályt, mint belakta.
    No, magam aztán rákaptam a „szent bor, asszony ellen talált drága méreg” jeligére, végigkísért kalandosnak mondható életemen. Már az egyhónapos katonaságtól úgy szereltünk le, hogy csak Eggenhoffer néni rákosfalvi körtefája alatt lehetett magamhoz téríteni, miután leszerelő nyári kamgarn öltönyömben megmártóztam a kádban, mint afféle helyi Balatonban.
    Hagyjuk. A Balaton visszatért. Eszes Illés (micsoda név!) tornatanárral felügyelői voltunk a mai szigligeti alkotóház helyén meredő Esterházy-kastély nyári nevelőotthonának, ám, miután igen kedves tanítónők tudtak bennünket helyettesíteni a vízbe fúló kisgyerekek kimentésében (szerelmi ellenszolgáltatás reményében), mi, Eszessel Németh Károly Diófa című kisvendéglőjében hosszúkás stucnikból fogyasztottuk Szigliget világszép borát, még odaát is, hogy fizetésünk elfogyván, hasábfákat kellett a tornatanárral húzogatva fűrészelnünk a leendő italért. Így döntöttem a versenyivás mellett, amit harminc (fehér) kisfröccs elfogyasztásával igyekeztem harminc perc leforgása alatt (ez volt a versenykiírás) elfogyasztani, de a huszonnegyedik elakadt a torkomon, s elestem ötszáz kisfröccstől, melyet magamnak kellett kiegyenlítenem.
    Na, mindegy. Itt történt a bor – vörös, pincei – hatása alatt, hogy Takáts Imre költőbarátunkkal egyetemben berángattak – akkor már „írók” voltunk ! – agyonitatandó bennünket egy bolthajtásba, amiből alig menekültünk, mert a Kápolnához fölkapaszkodva enyhe illuminációban – kivilágításban – hosszan rángattuk a harang szakállát, jobban, mint Mózesét Ámálek. A falu alanti népe vasvillái elől csak őzbőrkabátom föláldozásával menekedtem úttalan utakon, sárárokon keresztül.
    Pécsett – akkor még ugyan nem volt amerikai divat, de majdnem keresztre feszítettek – a Nagy Ivódombon, oly mennyiségű lé-ital csúszott le áldozati torkunkon, hogy míg én „feszítsetek meg”, „feszítsétek meg!” kiáltást hallattam, amire dühödt szomszédaink készek lettek volna, Lázár barátom a pöttöm Hallama Erzsébettel együtt, nyakukba emeltek és hazahúztak, mint a leölt birkai áldozatot, két cipőm nyoma ma is meglátszik a dombháti szőlőben.
    Ám egyébként nem is hagytam magam fölfeszíteni, hiszen Jézust is csak úgy tudták, hogy alávertek a feneke alá egy úgynevezett „sedike”-t (ülőkét), különben leszakadt volna a szögekről, könnyű teste ellenére is. Amint ezt menetközben tüzetesen kifejtettem.
    Ugyan mondhatnánk, hiszen előzően ugyancsak Lázár akkori apósával már megegyeztünk – földön törökülésben ülve a bölcs aggastyánnal és ginnel üvegesen megerősítve, hogy mind New York-ot, mind Moszkvát egy-egy atombombával intézzük el az esélyegyenlőség világbékei kedvéért. Nem tudom, hogy maradtak fenn ezek a metropolisok?
    Mit mondjak még. Így pengettük el ifjúságunkat, középkorunkat és öregkorunkat. Megihülve az otthoni folyamatos bódulatban, mi este kilenckor kezdődött három usque négy sörrel – sajnos azóta abszolút sörivó lettem, mert ízlik. Mert szép. Mert olt. Mert agyra könnyű, ugyan hasra nehéz. Sárga. Habos. Földöntúli. S nem mindig magyar. De csak oly hidegen, amit ha üveggel arcbőrödhöz érintesz, leégeti a hűs. Erre odahaza egy feketekávét csináltam, amit megrumoztam, attól föléledtem, s rá tudtam tölteni azt az akkor még vörös, eleinte nehéz (kékfrankos, egri vér), később leánykönnyű villányi és soproni rozékat, melyeknek női neve is elbűvölt annyira, hogy hajnali négyig-ötig kitartott, sokszor a madarak füttyéig. Elbűvölődtem. Köszönöm. Hálás vagyok. Aki tud, igyon.

Bor és leány

Ide is oda is fut a lány a hamis,
Csuda jó az apó söre is bora is.
Illegés, billegés ez a tánc, az a tánc,
karikán a zománc, barikán a románc.

Kicsoda? Micsoda fuvallat? Sugallat
kergeti, hergeli a buta nyulakat?
Körkörös örökös móka ez. Róka ez?
Aki itt a csalit közepére szemez?

Róka ez, farkas ez. Bor és bóróka szesz.
Vékony a dereka, téboly beremeg a
testire, lelkire, kerek ülepeire,
úgy száll az utcára, mint a gyerek-pihe.

Engedi, bánja is, szereti, szánja is,
állja és járja is a heves táncra is,
öleli az apót, öleli az anyót,
maga is buta volt, maga is csuda volt!

    Végezetül alapnégysorosunk:

Sör, bor, pálinka
bizony be vagyunk állítva.
Akármit mond Tóth Kelemen
Be kell rúgni rendszeresen.

    Így jutottam infarktussal a Mentőkórházba. Köszönöm, akik kihoztak. Agyő!