Lackfi János

Felnőni a borral

    Utólag végignézve éveimen úgy érzem: a borral tárult fel előttem a világ. A borral, a borban, a bor által nőttem fel, komolyodtam meg, már amennyire egyáltalán… Nem kicsinyleném persze hálátlanul a sör, különösen pedig a belga sörök szerepét, de hát ez (ahogy a lapp asszony mondja háborúból hazatérő férjének, mikor az rákérdez, honnan a bölcsőben alvó csecsemő) más lappra tartozik.
    Kezdem ott, hogy megszállott sportember és antialkoholista voltam – egészen tizennyolc éves koromig. Akkor egy gimnáziumi utóbuli alkalmával játékosan beléptem a Fiatal Alkoholisták Szövetségének Országos Mozgalmába (a kezdőbetűket nyugodtan olvassa össze a nálam kevésbé jól nevelt olvasó). A beavatási szertartás egyszerű volt: egyszerre két üvegből kellett töményet inni. Nem mondom, hogy ami ezután következett, az alkohol felhőtlen diadalmenetének volna nevezhető, de mindenesetre megbarátkoztunk egymással mi ketten, s az alkoholfogyasztókra vonatkozó lesújtó ítéletem is jelentősen enyhült. Az ELTE bölcsészkarára nyert felvételemre is az (akkor még létezett) Kiswernesben (újoncok kedvéért: Wernesgrüner söröző, Váci utca) üttetett rá a pecsét. Első évnyitóm helyett ott súlyemeltünk egy komoly ötödéves volt sporttársammal, aki korsóürítési sebességem láttán hivatalosan is bölcsésznek nyilvánított.
    A borhoz persze fel kellett nőni. Addig húgyszagú téesz-rizlingeken és hányásillatú téesz-muskotályokon nevelődtünk a szellemes BÜFÉ névre keresztelt Belgrád rakparti fapadosban, s még sok egyebütt. A Vár tövében álló móri borozóba be is hajtott a nosztalgia nemrégiben, s a hadonászós fiatal közönség moraja mellett megállapíthattam, hogy a kerítésszaggató pirosasrózsaszín lőre még rosszabb, mint amire emlékeztem. Nagyapám meggyborát idézte, amellyel minden mazochizmusom ellenére inkább a fikuszokat öntöztem meg – épp csak talán olajíze nem volt (lakatosmester lévén a jó öreg gépzsírral tartotta karban a hordóabroncsokat). Ám a fiatalkori tüzet még ezek a csigerek is szították: égtek mindannyiunkban sisteregve, mint a keletnémet brikett.
    Sorakoznak emlékezetemben a palackok, nőiesen, gömbölyűen, minden pohár színén arcok, barátok, emlékek, tájak lebegnek. Nászutunkat feleségemmel Szilvásváradon töltöttük, s egyszer Egerbe is felstoppoltunk. Kevés pénzünk volt nagyon, de Juli erősködött, engem meg már akkor sem kellett nagyon itatni, úgyhogy vettünk két deci izzó egri bort. Máig látom magam előtt a fordított kúp alakú kis rubint-tömböt, amint ott dédelgetem a poharamban. Máig megmaradt az íze életünkben, gyerekeinkben…
    A borvilág úgy tárult fel előttem, ahogy maga a világ is: a rendszerváltással egy időben. 1992-ben, Dél-Franciaországban értettem meg, miért nevezik a száraz bort száraznak: Jurançon sec-et iszogattunk, s a savak csak úgy süvítettek, sisteregtek, s mégis könnyedén röppentek a kortyok, akár egy-egy nagy hatótávolságú rakéta. Ott láttam először közelebbről valódi szőlészetet, ott tudtam meg, hogy a valódi bort féltve szüretelik, a muskotályt szemenként, több fordulóban csipegetik le a fürtről, szortírozzák dűlőnként. Azt is, hogyan válogatják ki egy-egy nagy borhoz az „összeházasítandó” fajtákat, azok legjobb hordóit… Addig a téeszfilmekből merítette fogalmait az ember: ömlik, ömlik a szőlő, minden együvé, túlteljesítve a norma. Akkor, ott minden ebédhez egész természetesen könnyű, bordó asztali bordeaux-it ittunk, egyik este a hangulat emelésére még a demizsont is elemeltem a konyháról, s meg-meghúzogattuk az osztrák, román, bolgár, orosz barátokkal. Akik közül a szentpétervári fiú állandóan egy országba boronált engem az osztrákokkal, a románokkal rock’n’rolloztunk egyikük bárzongora-szólójára, az osztrák lányok pedig még ballagásukra is meghívtak Grazba. Még mondja nekem valaki, hogy egy borospalack lakatlan, mikor megtölti egész táguló Európánk!
    De már tolakszik is elém a többi bordöbbenet, borpillanat. Mondom is időrend nélkül, ahogy jönnek. Itt van például a szlovén Movia-présházban ivott asszonyosan tömény és édes tokajiszerű koncentrátum, mely bársonyosan ölelte az embert, mint a környező dombok: mintha legalábbis a bor ivott volna engem, s nem fordítva. Története is van neki: fiatal költők találkozóját látják évente vendégül a jó borászok Medana falucskában. (Nem is igen tudjuk, milyen jó a szlovén bor, pedig sorra nyerik az aranyérmeket, még Franciaországban is.) Kalász Orsolyával képviseltük Magyarországot, az előttünk járó két magyar Kemény István és Imreh András voltak. Érdekes módon ők is éppen Moviánál, Tito kedvenc borászánál laktak, aki éppen e védettség miatt sértetlenül gyarapodhatott az ínséges időkben is. Andrásék mesélték, hogy a jelenlegi tulaj, az öregnek a fia úgy bizalmába avatta őket, hogy előhozta a „csak háza barátainak” fenntartott esszenciát. Orsival feltettük magunkban, hogy ennél mi sem adhatjuk alább. És sikerült is: ki tudja, mivel, kedélyes társalgással, jópofasággal beloptuk magunkat a borászszívbe, és előkerült a karcsú palack. Diadal volt. Elutazáskor a Klinec családtól, egy másik helyi borászdinasztiától kaptunk fadobozban két butéliát, az összes résztvevő neve a címkékre volt nyomtatva. Mikor jóval később kihúztam a dugót, kiröppent vele az egész táj, a tücsökszó, a dűlőutak, ahol egyik éjszaka eltévedtem, a rekkenő hőségben a zöld gyepen bóklászó hófehér, duzzadt tőgyű kecskék – ez a valószínűtlen, gazdag, mediterrán föld.
    Ott ácsorog (miután rajtam már átcsorgott) a sorban a portugál vörös, amelyet luxemburgi festő ismerősömmel, Moritz Ney-vel ittunk üvegszám, hattyúnyakú kristálykancsóban szellőztetve. Lakása igazi művészlakás volt, telefestve, teleszoborva, a kartonok, csomagolópapír-ívek egymás hegyén-hátán heverésztek benne. Legfrissebb műve ott lógott a falra tűzve: a pogány mester a híres echternach-i körmenetet festette meg, melynek során a lányok sorba állnak, s kettesével egy-egy kendő csücskét markolják. Kendő helyett azonban bugyik voltak a képen, és mivel a festő előző este befüvezett, gomolygó ördög-figurák bugyborogtak a képen mindenfelől. Mondta is, majd igazít rajta józanabb állapotban. Anne Schmitt írónővel vendégeskedtünk nála, ettük a főztjét, nézegettük afrikai törzsi bábokból álló hadseregét, hallgattuk meséit a piszkos nyárspolgárokról. A luxiknak túl sok a pénzük, ami majdnem olyan zűrös dolog, mint idehaza (vagy tőlünk keletebbre) a túl kevés. Ney ebben a rendezetlen kis házban, portugál bor és blues mellett találta meg szabadságát: galériákkal nem dolgoztat, aki betér, vehet tőle képet, hisz van halomszám. Ezt a dacos függetlenséget érzem azóta a portugál borban, melynek mámorát akkor úgy szellőztettem ki fejemből, hogy az alvó fővároson keresztül hazakísértem Anne-t, s visszafelé találgattam, az idegen ablakok mögött ki hogyan él, és létével mi célja van.
    Aztán ott a Swissair-gépen kóstolt chilei bor: gyümölcsös, tintasűrű és gazdag, a meglepetéstől majd’ lepottyantam a levegőből, és dühös lettem a műanyagpohárra, amiért hitvány anyagával ilyen nemes nedűnek lett árulója. A valószínűtlen sziklameredélyek és a valószínűtlen szegénység, mindaz, amit sose láttam, ott volt előttem, ízlelhettem, haraphattam. Ott voltak Kányádi közös fájdalmat éneklő dél-amerikai versei, a túlcsorduló furulya-sírás. Az elenyészett bőség birodalma, a kincses inkáktól egészen tegnapig: cselgáncsos ismerősöm mondta, hogy tizenöt-húsz éve Peruban még csak úgy, puszta kézzel fogták a kövér halakat a folyókban. Jutott is, maradt is, míg el nem kezdték a kitermelést. Egy nemrégiben itt járt misszionárius szerzetes, aki azon a földrészen szolgál, mesélte, hogy az egyik kisfiú, nem tudva, hogy fejezze ki szeretetét az atyának, karácsonyra megsütött egy szem édesburgonyát, azt adta ajándékba neki. A történetet most hallottam, de annak a ropogós krumplinak az íze már akkor ott volt a borban.
    Most jön a Tokajban átvett Illyés Gyula-díjamat megolajozó tízéves hatputtonyos, amit László Noémival együtt szürcsöltünk, míg a Duna tévé beállította a gyertyafényes díszletet. A Zemlényi Attila által ugyanott szervezett őrült felolvasás is előttem van: ültünk a hosszú pincében, őrültek és normálisak, fiatalok és örök fiatalok, alapbor mellett, hordókongás-hangon deklamálva.
    Hogy feledhetném aztán a sok-sok villányit: a Polgár vagy az Ősi-pincéből származó, folyóborként is kapható merlot-t, amelyet a Budai Borpatikából hordtam haza ásványvizes üvegekben. Erejét most is érzem a nyelvemen: egyszer, télen, nem bírtam ki hazáig, úgy kísértett az íz. Ott, a Török utca táján felcaplattam a dombra, kutyasétáltatók és hómunkások között, kerestem egy parkbeli, havas padot, és mint egy alkoholista hajléktalan, beleszürcsöltem az italba, azon hidegében. Jobb érzésű borbarát gyomra felfordul az ilyesmitől, én viszont sikeresen beleköltöztettem a szép, havas-párás, nedvesen fekete ágas-bogas telet a mélylila bor ízébe, azóta is onnan jár ki hozzám.
    Szegeden egyszer taxiba kellett ülnöm, s a sofőr azt mondta, higgyem el, minden magyar férfiember életében eljön a pillanat, amikor saját bort szeretne. Ő panelben lakik, de azért csak összekuporgatta a telekre, kis présházra valót. Mosolyogtam rajta ifjonti tudatlanságomban, de bizony, ha csak részben is, neki lett igaza. Édesapám zsebkendőnyi szőlőt vett Lovasban, a Balaton-felvidéken, s ha segédkéz kell és ráérek, lejárok közreműködni metszésben, hordómosásban, szüretelésben. A csopakihoz hasonló rizlingünk van, nem nagy bor, de könnyű, világos, kellemes. Minden kortyában hatalmas harapásnyi, százféle megvilágításban játszó felszínű Balaton, ahogy a présház küszöbéről látható. Aztán a kályha éjszakai venyigepattogása, a dohos dunyha puffadozása, a tavaszi zöld fű harsánysága, amikor a piros abroncsú hordóból kilötyögtetjük a seprő okkersárga iszapját. Gyermekkoromban, mikor a kertünkben növő, mérgező lila bogyós, szúrós dísznövényből bort kotyvasztottam, már sejthettem valamit.
    Felnövesztett magához a bor, talán már egy-egy nemes italhoz, egy Bock-cuvée-hez is felnőttem. Egyik reklámban azt mondják, az ember vagy 65 százalék víz, vagy 65 százalék Theodóra Quelle. Van harmadik megoldás is: legalább fröccsé javítani az arányt, hogy a bor lelke, tüze lakjék bennünk – úgy még nagy tettekre lehetünk képesek.