Tóth Tamás

Esztétika ínyenceknek

    Ha elfogadjuk az idealista Platón (i. e. 427–347) és elfogadjuk a platóni idealizmussal szemben álló Platón-tanítvány, Arisztotelész (i. e. 384–322) tanait, miért utasítanánk el az újabb érzékszervek élvezetét? Ha az esztétika tudománya a szép és a jó ismerete, akkor nem csak a hallható és látható világ vizsgálandó. Egy kellemes illat vagy íz nem okoz-e ugyanakkora örömöt, mint egy-egy harmonikus kép vagy egy szép dallam? Korábban az esztétika csak a színházat vizsgálta, mert nem vizsgálhatta az akkor még nem létező filmet. A gondolkodás, ha építő, akkor mindig az új felé halad, vagyis a gondolat haladó. Talán rosszindulatú feltételezés, hogy akik a tudományt vagy a művészetet féltik az újszerűtől, valójában saját eredményeiket féltik. Pedig nem jelent veszélyt az új elismerése, mert a korábbi felfedezések, tudományos munkák nélkül nem létezne a mai korok vívmánya. Márpedig létezik, és ha van, akkor ezeknek a „régi” újításoknak is megvolt, megvan a maguk helye, a maguk haszna. Akik félnek az ismeretlen jövőtől, féltve megszerzett elismeréseiket, nekik csak annyit, hogy „múlt nélkül nincs jövő”. Lehet, hogy egyesek futurista ábrándkergetésnek vélik a másként gondolkodók észjárását, ez még nem elégséges ok az elutasításra, ez még nem elég alap a vitának. A vitában érvek-ellenérvek ütköznek, előremutatva a gondolkodás irányába, vagyis a vita haladó szemlélet, a vita épít.
    Az őskortól napjainkig változtak szokásaink, míg régebben csak úgy főztek, egy ebédet, vacsorát, vagy éppen kisütötték az elejtett állatok húsát, mára ez a „kannibál, barbár” felfogás is megváltozott, mert már a konyhának is van művészete és vannak világhírű művészei. Szakácsok, cukrászok, borászok, híres sörfőző dinasztiák adják meg az élet ízét. A nyugodt étkezés legalább annyira fontos, mint a mozi, színház vagy éppen tárlatlátogatás, mégis ritkán üldögélünk a falatok ízét élvezve. Vannak, akik nem látják a szobrok, fotók, festmények esztétikáját, attól még létezik, és akinek szeme van hozzá, láthatja. Mások nem hallják a harmóniák esztétikáját, pedig mennyivel szebb egy opera, mint egy mai rap-ricsaj. És mégis, az esztétika létezik, mert vannak, akik élvezik a zene minden pillanatát. Nem mindenki ízleli az italokat, étkeket, de vannak ínyencek, akiknek legalább akkora örömet okoz az ízek harmóniája, mint az imént említett műélvezőknek a maguk észlelése. Ha az észlelés, és a jó és rossz, a kellemes és kellemetlen közti különbségek feldolgozása már az esztétika tárgya, akkor ide sorolhatjuk a hallás, a látás és az ízlelés mellett a szaglást is. De a művészetek felől közelítve is hasonló a helyzet, hisz az illatoknak is vannak mesterei, vannak művészi illatalkotók. Aki illatokkal „fest”, illatfelhőt lát és illatokban hall, de legtöbben képesek vagyunk különbséget tenni kellemes illatok és rossz szagok közt.
    Játsszuk el képzeletben, amint egy illattárlatra látogatunk, ahol egyik illattól a másikig elmélyülten átérezzük az előző hatását, ahogy tennénk egy fotókiállítás képei közt! Hihetetlen élmény lehet a parfümök közt felfedezni és felismerni egy-egy gyümölcs vagy egy virág jellegzetes illatát.
    Játsszunk tovább gondolatban! Ha becsukjuk szemünket és magunk elé képzelünk egy sárgadinnyét, akkor az megjelenik teljes képével, sőt magunk elé idézhetjük ízét, illatát is. Idealizált kép, olyannyira, hogy ha a sarki zöldségeshez átszaladunk, akkor nem találjuk meg az illatozó, nekünk ízlő, a képzeletünkben látott szép formájú gyümölcsöt. Ha a sárgadinnye a mi múzsánk, akkor annak van látható képe, amit sokfélemód mutathatunk be a grafikától a mozgóképig, van hangja, amit mi nem hallunk, csak a dinnyeföldön élők ismerhetik a levelek suhogását, a növekvő dinnyék mozgásának harmóniáját, a „magát feláldozó” növény „kiáltását”. És van íze, van illata, amit mindannyian megjegyeztünk egy életre. Aki szereti, annak kellemes, aki a világ minden kincséért sem fogyasztana többé, annak bizony kellemetlen maga az emlékezés is.
    Ha belátjuk, és könnyen beláthatjuk, hogy van az illatoknak, ízeknek is harmóniájuk, akkor nem lesz nehéz elfogadni, hogy van az illatoknak, ízeknek esztétikájuk is. Talán nem a hétköznapi értelemben esztétikus egy-egy íz vagy illat, de ennek elutasításához vagy elfogadásához pontosan kellene tudnunk, mit értünk esztétikán. Az esztétika maga is filozófia, fogalom. És ahogy vannak filmesztéták, vannak zeneesztéták, miért ne lehetnének íz- vagy éppen illatesztéták. Mindannyian esztéták vagyunk egy kicsit, mikor megállapítjuk, hogy a mozi, amit az imént láttunk, tetszésünket elnyerte, vagy sem. De megállapíthatjuk egy könyvről is, hogy az olvasott alkotás irodalom, vagy éppen csak egy kislányos, rózsaszín giccs. A híres boresztétáknak már a borok színe és illata is árulkodik, de a sörösök közt is vannak a folyékony kenyeret komolyan ismerő söresztéták. Bár ezek a fogalmak újak, mégis belátható, hogy ha a filmesztéta vagy az irodalomesztéta fogalmát átültetjük a gyakorlatba, és lefordítjuk a borok vagy a sörök birodalmára (nyelvére), akkor ez több mint egyszerű borászkodás vagy sörmesterkedés, mert rögtön ajánlatot kapunk a nedűhöz fogyasztható étkekre is. És fordítva is igaz, hiszen egyes vendéglátóhelyek adnak arra, hogy ismerjék az egyes étekhez kortyolgatható italokat.
    Ha elfogadjuk a boresztéta kifejezést, már könnyebben fogadhatjuk el az illatesztéta megjelölést, mert a borban megfogant igazságnak nemcsak íze, színe, de illata is van. Az illatoknak is van kultúrájuk, komoly, tudományos értekezések készülnek a különböző laborok különböző illatairól. Külön művészet a vegyészeten belül lekoppintani, másolni, utánozni a természet illatait. Gondoljunk csak a friss illatú tusfürdőre vagy a sárgadinnye illatú parfümre. De milyen illata van valójában a frissességnek? Valószínűleg mindenkinek más jut eszébe erről, ezért nyugodtan nevezhetjük kreált illatnak, míg a sárgadinnye nagyon is valós illatát a laborok csak reprodukálják. Vagyis az illatok közt is vannak eredetiek, kreáltak vagy reprók, úgy, mint a képzőművészetben, a zenében. Az illatokat is ajánlják egyes alkalmakra, egyes embereknek, csakúgy, mint a divatművészek ruhakölteményeit. És ha vannak művészei a divatnak, akkor miért ne lennének művészei az illatoknak, és miért ne írhatnám le az illatköltemény kifejezést. Ahogy a többi művészetnek, úgy az illatoknak is megvannak a maguk alkotói és azok „munkaterületei”. Így léteznek illatesztéták is, akik segítenek a választásban, akik nem a parfümgyárak hivatásos „kóstolói”, akik nem dőlnek be újságcikkeknek, nem hisznek a propagandának, a reklámnak, ők maguk alkotnak véleményt, és véleményük meghatározó mindannyiunk számára, még hatással lehetnek a laboratóriumokra is.
    Ahogy egy-egy filmélmény hatással van mindennapjainkra, úgy hatják át életünk pillanatait az illatok, az ízek is. Legyen-e része az esztétikának az illatok esztétikája vagy az ízek esztétikája? Ha a válasz igen, akkor újra kell gondolni, hogy mennyire terjesszük ki magát az esztétikát, mert a vak ember számára nemcsak a zene élmény, de a színek különböző melegségét is tapintja, és érzi a teret, és érzi a szobrot. Nem a szemével lát, mert nem láthatja, és mégis látja a domborművet, látja a szobrot, ha kezével érintheti. Meddig terjeszthető az esztétika tudománya? Elutasítható-e a világtalanok esztétikai élménye, a tapintás? Van-e művészete a hidegnek vagy a melegnek, ha a színeknek is van hőmérsékletük?