Lászlóffy Aladár

Árad a bor

    Az emberiség útjának elválaszthatatlan része a ló szerepének története és a bor diadalútja. A legendás mélység, mely Noéval hozza kapcsolatba a bort, máris mércéje annak, hogy időtlen dologról van szó. Nincs a történelemnek olyan korai pontja, ahol ne fordulna már elő beszolgáltatott adó, érték, fizetőeszköz, zsákmány szerepkörében. A tudós datálás sem jut annál mélyebb válaszokig, mint hogy borban az igazság, és hogy az ég Urának bemutatott áldozat is bor színébe öltözik. Az eszet serkenti, csiholja, és butítja, blokálja. Használható és tiltható, de soha sehol nem tagadható. A vízen és a véren, a két eredendő, ősi, természeti folyadékon kívül a bor, óceánnyi bor a történelem harmadik folyékony eleme. Költészet, szerelem, találékonyság és árulás, béklyózás eszköze, édes méreg, melynek múló ármányát kiheveri a test, de hatása alatt elkövetett mulasztásait, kieséseit, bűneit talán soha nem hozhatja helyre az idő sem. A bor tízezer évekről számolhat be testünk, a teremtés koronája, az ember körül, és évezredek nem elegendők kiheverni undok részegségét, ittasságát, iszonyú mélységét hatásának. Nem csoda, hogyha a művészet is körüludvarolja: kezdettől fogva a kincsek, a női karperecek és a koronák mellett, a kupák. A vizespohár szikár, józan, azt mondanám, polgári találmánya nem igazi jelképe az ivásnak, vedelésnek, annak eszköze a kupa, a kehely, a korsó, a csanak. A hordó, a kád, flaskó az az icce pint az ő népmesei harsogásával, s a mitikus Danaidák feneketlen-hordó jelképe által az ital tengerzésének szinonimája, metaforája. Alkalomadtán Krisztus Urunk az ember megváltásáért indított szent háborújának is első csodája, hogy a vizet borrá változtatja. Bűvölet a bor és merénylet. Az ember annyi szerepbe beöltöztetője és kivetkőztetője. Annyiszor megénekelték, annyiszor megfestették, megírták.
    „Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg, s a kedvemért ezegyszer, az Isten áldja meg … ” – bizonygatja a közismerten bornemissza Petőfi, aki mivel a világ (s a magyar) irodalom legjóízűbb bordalait is megírta, gyanúba hozza Anakreont is, hogy ejsze ő is absztinens volt, csak zseniálisan hazudta a mámort, a gyönyört, a bor varázslatát. Murano üveggyárai és a cseh erdő hutái legendás poharakkal szolgálták a bor legendáriumát, minden jobb operában Falstaffok s minden németalföldi vásznon koccintók terpeszkednek, néha egymás térdén, nemcsak egymás zajos, jókedvű, ünneplő vagy csak ünnepélyes társaságában.
    Nem tudni, hogy a tatárjárások elsöprő rohamaiban a szörnyű vadulás üzemanyaga ital volt-e? Hogy az első világháború szuronyrohamai előtt beletöltöttek némi bátorítót a katonákba, azt még pár évvel ezelőtt is őrizgette az erős szenzációkra szakosodott népi emlékezet. Viszont biztos, hogy ha borközi állapotban sok (finoman fogalmazva) meggondolatlanságot követtek is el őseink, az olyan világmozgató dolgokat, mint a Bastille bevétele vagy a pest-budai március nagyon is józanul, előre megfontoltan vitték végbe. A bor jótékony, vetített „agymennyországai” az álmaink közé tartoznak, a részegség mocsaras mákonya a pokol produkciói közé. A részeg és a disznó társítása ősi felismerés, pontosan olyan finom lét-lelet, mint Omár Khájjám rövid versei, egy muzulmán Shakespeare híres versciklusa. Álomalkotó fajta vagyunk, s ezt nem kis mértékben a bor bizonyította be rólunk. Őrjöngő ördögök tudunk lenni, s ezt is a bor bizonyította be. A Nílus, ez az örök folyam is fegyelmezetten árad akármelyik cingár falurossza megáradó állapotához képest. Ha testünk föld, hát annak igazi vére a borunk.