Csávossy György

A bor bölcselete

    A cím nem egészen pontos, mert voltaképp nem a bor fog bölcselkedni, hanem a borivó ember. De ha van versenyláz, ami ugyancsak a versenyzőé, úgy lehet a bornak is bölcselete, amely a borivóé. Lám, már meg is kezdtük a bölcselkedések sorát.
    Sok mindenről kellene itt szólni. Először is, hogy létezik-e ilyen bölcselet, s ha igen, akkor idealista fogantatású-e, vagy materialista? Bölcs dolog a borral élni, vagy sem? Milyen bölcsességekre tanít a bor? Ez csak néhány a sarkalatos kérdések sokaságából.
    Hogy van-e bölcselet, azt egyszerűen eldönthetném azzal, hogy van, mert írok róla. Igen ám, de sok mindenről írnak az írók, a többsége pedig csupán kitaláció. De borbölcselet az van, mert minden második pohár bor után Isten jámbor teremtménye elkezd bölcselkedni: – Ha így lett volna, ha úgy… nem érdemes a dolgot mellre szívni… lesz még másképp is… nem olyan ronda ez az élet, mint amilyennek józanon látszik… csak egyszer élünk. – Az utóbbi pedig olyan fantasztikus igazság, hogy Szókratész is megirigyelhetné kimondását.
    Egyszóval a bor bölcselete létezik. Egy-két korty bor felgyújtja a képzeletet, ölelkezésre készteti a társításokat, merész és ritkán párosítható előtételeket házasít össze, hogy bámulatra méltó agytorna parádés bukfenceivel pompás következtetést vonjon le. Létezik a bor bölcselete, mert poharazás közben gyakran elmélázunk, végiggondolunk olyan dolgokat, melyek máskor eszünkbe se jutnak, mert egyszerűen nem érünk rá töprengeni. De ilyenkor rákönyökölünk az asztalra, vagy csak a térdünkre, ha pincében ücsörgünk a kisszéken, és mint a gondolkodó szobra, magunk elé bámulunk, számba vesszük a világot, a sors csípőriszálásait, fenékrúgásait vagy homlokcsókjait. Bölcselkedünk mélyen és hallgatag, esetleg – a miként csupán vérmérséklet kérdése – önmagunknak motyogva. Ez sem baj, mert amit kimond az ember, az szinte testet ölt, a gondolkodó elme mintegy kívülről is számba veszi elmélkedéseinek gyöngyszemeit, szálra fűzi vagy elhányja azokat. Az idő száll csendes angyalszárny suhogásával, a bor fogy, és a gondolatok sokasodnak, seregük táncra kel, meztelenül, mint a bennszülöttek, így válnak láthatóvá a meztelen igazságok.
    –    De mi az igazság? – teszi fel a kérdést a bölcs borivó. Borban az igazság, mert néhány pohár után kimondjuk azt, amit gondolunk, nem hazudunk: ami a szívemen, az a nyelvemen. De amit gondolok és most nem hallgatom el, igaz-e vajon? Hiszen minden csak látszat, minden mulandó, és ami nekem igazság, az lehet, hogy másnak nem. Úgy hazudik, hogy még az ellenkezője se igaz – szokás mondani, ez az igazságra is áll. De vajon olyan fontos a végső igazság kimondása? A maximalistának és a filozófusnak természetesen. De ettől nem tojt többet a tyúk, nem lett könnyebb sem a szőlőkapa, sem a vállra vett zsák, és nem támadt fel Emre bá, hogy koccintson a saját torán. Még a kezünkbe vett pohár bor sem lett könnyebb, azért szokták némelyek a falhoz vágni. A filozófusok pedig, nem olyan egyszerűen, mint a borivók, úgy vélik, hogy rátaláltak az igazságra. Mármint a saját igazságukra, mert ahány filozófia, annyi tan és annyi igazság. Racionalizmus, empirizmus, idealizmus, kriticizmus, szkepticizmus, meg jó ég tudja, hány izmus vallja a saját igazságát. De mindegyik nem lehet igaz, mert homlokegyenest az ellenkezőjét állítják. Akkor pedig az igaz, hogy egy se igaz.
    Nézzük meg a dolgot a borivó szempontjából. Materialista vagy idealista-e a borivó? Ezt sem lehet egyértelműen eldönteni. Ha arra gondolok, hogy legtöbbjük meggyőződéssel vallja, miszerint az biztos, ami a kezedben van, és az a tiéd, amit megiszol, akkor bizony ennek az igazságnak a hívei materialisták. Ha pedig azt nézem, hogy a borivó az eszményekért, a szépért és a jóért lelkesedik, hogy amíg el nem bóbiskol, a tudatot tartja elsődlegesnek, akkor viszont idealista.
    Az is vizsgálat tárgyát képezheti, hogy a borozó a priori (benne eleve meglévő), vagy a posteriori (tapasztalat útján szerzett) kategóriák alapján bölcselkedik. Mindenestre a borivónak az a kedve, hogy elballagjon a présházig, beforduljon a kocsmába, az a vágya, hogy szikkadt, forró torkát megnedvesítse és lehűtse egy jó pohár üdítő ezerjóval, hárslevelűvel vagy rizlinggel, ez a vágy megvan eleve benne, mondhatnám, ezzel született. Az pedig, hogy érzékeli a bor virágzó illatát, nyelvét elárasztó fűszeres zamatát és az a felismerés is, hogy a mértéken felüli ivászattal járó másnaposság főfájással és émelygéssel jár, ez már a tapasztalat változatos mezeje, ki-ki megszerzi azt lassan, kellő kitartással magának.
    A borivó többnyire epikureus, olyan, aki a személyes kielégülést, az érzéki gyönyöröket igen sokra becsüli, és ezért nem ítélhető el. Emberi vonás ez a javából, hiszen az ember gyarló, bár nem merném gyarlóságnak nevezni azt, amikor valaki borral nedvesíti az ajkát, a borban a művészi alkotást, az érzékekkel tapasztalható szépet, annak élményét keresi, és a bor hatására olyan gondolatsziporkákkal ékes sorokat vet papírra, mint a költő, Omár Khájjám.
    Szakítsd le minden perc rózsáját – tanítja az epikureus, amit a borivó így értelmez: amit megihatsz ma, azt ne halaszd holnapra. Ki tudja, mit hoz a holnap, mit rejt a jövő. Eszembe jutnak az enyedi szőlősgazdák, akik az 1939-es évjárat mézes-aszús borát mint a kincset őrizték, tartogatták, maguk is csak ritkán nyalintottak belőle, és jött negyvennégy ősze, amikor végül a hős szovjet katonák prédálták fel a drága nedűt.
    Ebből következik az első felelet arra vonatkozóan, hogy milyen bölcsességre tanít a bor. Először tehát arra, hogy becsüld meg azt, ami van. Mert van a ma, a jelen pillanata, ami a bor mellett mindig tűrhető, de többnyire szép is, részese vagy a nagy mindenségnek, ezerszálú kötés fűz össze térben és időben mindennel, amiért érdemes volt megszületni, kínlódni, tenni és alkotni. Becsüld meg a meglevő barátot, a polcodon nyitva hagyott könyvet, asszonyod cérnát tűbe fűző kezét, öregeknek szeme harmatát, a káposztalapiban sütött kenyér ízét, a bazsalikom illatát, az augusztusi esték tűzijátékát, mindent, ami van.
    Másodszor arra tanít a bor, hogy légy derűlátó, higgyél magadban, Hüvelyk Matyi-féle képességeidben. A csillagok tengelye, az egész hatalmas világ forog, nemcsak a szerencse, de a szerencsétlenség is forgandó, eső után, még ha negyvennapos is, egyszer kisüt a nap. Jó bor mellett nemigen terem borúlátó lélek.
    Harmadszor arra okít bennünket a jó bor, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, negyedszer pedig arra, hogy szeretnünk kell egymást, részint azért, mert ez a legcsodálatosabb érzés, részint azért, mert így elviselhetőbb az élet. Isten azért ajándékozta nekünk a bort, hogy általa felszítsa rosszra való hajlandóságunk ellenére a szeretet parazsát, hogy orvosolja bánatainkat, hogy így könnyebben legyen elviselhető az a földi tengődés, melyet a Paradicsomból való kiűzetés pillanatában megátkozott azzal, hogy Ádám maradéka verítékkel művelje a tövist és bogáncskórót termő anyaföldet, melyből vétetett.
    Mindezek a magasabb eszmekörbe illő elmefuttatások mellett igen gyakorlati igazságokra is megtanít a bor. Ne mulasszuk el megemlíteni az elsőt, mely így szól: egy pohár borral barátot nyerhetsz, de hogy megtartsd őt annak, nem elég egy hordó!
    A bor mértékletességre int. Bölcsen inni csak mértékkel szabad. Egyetlen kortyban ugyanannyi szépség van, mint az egész kannában. A kóstoló pince és a részegek kocsmája között ugyanannyi a különbség, mint a kollégium és a bolondokháza között. Aki holnap is ízelítőt kíván az édenből, az legyen mértékletes, ne vedeljen, mint az eszeveszett.
    Különbség van továbbá – de még milyen! – a bölcsködés és a bölcselkedés között. A tudatlan borivó bölcsködik, hangosan és oktalanul, a tudatos ízlelő, kinek a borivás életforma és műélvezet egyaránt, vagyis az élet nemes óráinak a tartozéka, az bölcselkedik, a kettő legalább annyira különbözik, mint a síksági lőre és a dombvidéki pecsenyebor. A bölcselő, amint láttuk, tudja, hogy az igazság olyan sokféle, mint a bor, minthogy sokarcú a nevető szemű osztály, minden arc egy-egy külön igazság, és csak formában képez egységet, azzal, hogy együtt jelentik az osztályt.
    A tudatos borivó csendes bölcselkedő, keresi napjaink kérdéseire a választ a denevér-percekkel lassan ürülő pohár társaságában. De csak egyetlen nagy igazság világosodik meg teljesen előtte, hogy egyszer elfogy az élet, mint ahogy elfogy a bor. És mivel az elmélkedésnek ikertestvére az emlékezés, a borivó, amíg elmélázik a diófa sátra alatt vagy a borházban háromlábú széken hunyorogva a sercegő gyertya fénykörén, hosszasan emlékezik. Eszébe jutnak élete borai, melyek oly elevenek, mint a régi szerelmek emlékei, az ajkak melege, íze és simasága, újjászületnek a rég ízlelt boroknak köszönhető élmények, szülőfaluja savanykás sillere, melyből igazán csak a borleves volt a csodálatos, amit édesanyja régi szokás szerint karácsony este tálalt fel, fahéjjal, szegfűszeggel és citromhéjjal fűszerezve, a medgyesi Ambrosi cég mogyoró zamatú Sauvignonja, melyet kisdiák korában apjának vitt haza ajándékba, a kolozsvári egyetemi évek vasárnapjain a Pali bácsi pincéjéből hozatott enyedi bor nyalósága és almazamata, az érmelléki olasz rizling férfias fanyarsága és percekig tartó melengető utóíze, a cotnari-i kövér diólevél aromája, a ménesi kadarka könnyed bársonyossága, a csombordi gazda pincekuckójában tündöklő bor szamócaillata, a keszthelyi présház előtt ízlelt cserszegi fűszeres rózsalelke, a villányi vörösek áfonya-, szeder- és kesernyés fűíze, a bikavér tartalmi teljessége, spanyol, francia és olasz borok ízeinek szédítő csapongása, a tokaji Erzsébet pince kenyérhéjra csepegtetett mazsolája, a pesti borvásárok tucatnyi bódéjánál megcsodált borok karneváli sora a huszonkét borvidék minden tájáról, Egertől Hajósig és Hegyaljától Csongrádig. És mint a kacagó osztály megannyi tanulója, minden bor külön egyéniség, ám együtt képezik a bor fogalmát, a borét, melyet a tudatos borivó áhítattal és nagybetűsen ejt ki, mint Szindbád, a hajós, akivel az első fél liter azt az igazságot állapíttatta meg, hogy nem boldog a magyar.
    A tudatos borivó bölcs ember. Tudja, hogy a boldogság csak elmúltával válik igazán meghatározhatóvá. Tudja, hogy a boldogság az a kivételes állapot, amikor az ember a közte és a környezete közti viszonyt kitűnőnek érzi. Jól tudja ezt, és ezért kortyol lassacskán, derék szünetekkel, de következetesen, mosolygó, megértő és megbocsátó szemmel pislogva a homlokát simogató sugárba. Valahol megszólal egy hegedű, és a lélek pinceablakán megmagyarázhatatlan okból irongáló cseppek feltartóztathatatlanul végzik a visszaszámolást.