Kiss Benedek

Akasztói kadarka

Gyerekkorom bora,
tinta-piros kadarka,
hogy feledkezhetnék meg rólad?
Bizony, kadarka-szőlőnk volt nekünk
gyerekkoromban!
Légy áldott, nagyapám pincéje,
te bújtattál a bombázások idején,
mikor még alig tipegtem,
s tebenned találtam menedéket
legelső ifjúi viharaim közben.
Kadarka-bor!
habzó és vörös, akár a vérem:
rejtettünk szárkúpba, ástunk földbe
végrehajtók és fináncok
mohó szeme elől,
hisz te voltál nekünk
az egyedüli forrás,
téged váltottunk vastag
bivalytejre!
Emlékszem édes-csípős murci-ízedre:
hosszú nádszálon át titkon
mily gyönyörűséggel szippantgattalak,
míg pattogva rózsaszín habbal
baba-nyugtalanságod nem csillapult,
hogy aztán, zimankó jöttén,
tuskóhasogatás közben
egy-két korty érett cseppeddel
magunkat megerősítsük: én és a nagyapám.
Mert erőt adtál te, milyen erőt!
somolyogtam csak, hogy nagyapa,
aki volt csendes kis töpörtyű-ember,
estére kelvén némelykor hogy nekibátorodott
ki akarta szórni tüzelve
az egész pereputtyot,
legelébb ingerkedő nagyanyámat.
Micsoda hangja kelt estére tőled
a kisembernek!
Én előbb remegtem,
majd somolyogtam,
végtére is kezét
kamaszerőmmel csendben lefogtam,
ágyát megbontottam…
S nem feledhetem döbbenetét.