„Hol a honom, hol a hazám…” – íme, magyar fordításban a cseh himnusz kezdő sora, melyet annyiszor hallottam gyermekként, s amit elemistaként szülőhazámban annyiszor énekelnem kellett. Igen, mert a Trianont követő néhány év után Csehszlovákiában, „Szlovenszkón” születtem. (Csehszlovákiában két himnusz létezett: a cseh és a szlovák, s az előbbi mindig megelőzte az utóbbit. A magyar himnusz eléneklése büntetendő cselekmény volt.)
Gyermeknek mindegy, hogy akár hajdanán alattvalóként, vagy újabban állampolgárként érkezik e világra. Ám tragikus, ha majdan arra kell rádöbbennie, hogy másodosztályú állampolgárnak soroltatott be, mert nem tartozik az államalkotó nemzetek egyikéhez sem, miután magyar családba született. Magyar családba, egy zömében színmagyar lakosságú településen, mely a békekötés következményeként (új fogalmak) az anyaországtól elcsatolt területre esett.
Ahogy nagy a megcsonkolt test fájdalma, és a csonkolás után is hosszan fájónak érezzük a levágott végtagot, a megcsonkolt nemzet és az elvesztett nemzettestek sajgón gyötrő fájdalma is csak sokára enyhül. Igen, csak sokára heged be, s marad meg örökös sebhelynek. Isten választott népe, a zsidóság hosszú, sok évezredes történelme során csapást csapásra kellett elviseljen az elmúlt század égő szégyenét jelentő holokausztig, mely megbocsáthatatlan bűn, és az idők végezetéig nem felejthető. Éppen ezért különösnek tűnhet, hogy én, ha halványan is, halványabban, mégis a zsidóság fájdalmas sorsához próbálom közelíteni a miénket, a magyarságét is. Akik netán a fejüket kapják fel erre, ne felejtsék el: mi is balsorstépte, balsorsverte nép vagyunk.
Ötven-egynéhány éve százhúsz kilométerre élek szülőföldemtől, itt, Budapesten. Térben és időben mégis fényévnyi távolságra esik a föld, ahol születtem, úgyhogy csak álmaimban találok, találhatok „haza”. Igen, régóta élek itt, Budapesten, ötpercnyire a helytől, ahol anyai nagyapám született a Józsefvárosban, 1871-ben, és akit 25 évesen az én szülővárosomba, Érsekújvárra helyeztek, ahol megismerte, megszerette és elvette nagyanyámat. (Ezért mondhattam gondolatban áttelepítésem után: nagypapa, otthonról el kellett mennem, köszönöm, hogy hazajöhettem…)
Nagyapám, aki mindhalálig Kossuth-párti nagy magyar volt, családnevében és génjeiben őrizte itáliai eredetét, ősei a XV. században Beatrix nápolyi királylány kíséretében érkeztek Magyarhonba. Tallián-nagyanyám szülővárosomtól távol, Dél-Morvaországban született, mert családja oda menekült a török elől az 1600-as években, így csupán nevében őrizhette magyar származását. Az 1880–81-es nagy kolerajárvány után árvaságra jutva Grazba férjezett nagynénje fogadta örökbe, később, amikor a férjet Érsekújvárra helyezték, nagyanyámnak a németül megkezdett tanulást magyar iskolában kellett folytatnia. Így esett, hogy háromnyelvűen élt mindhalálig: morvául imádkozott, németül számolt, és – hibátlanul beszélve a magyart – magyarul gondolkodott. Ám a halála előtt elárulta nekem: álmodni három nyelven szokott…
Tallián-nagyapám harsány, vidám, délies szép ember volt. Hátulgombolós koromban párja-nincs férfiúnak láttam, akihez hozzáfogható nincs is a világon. Később, amikor tágulni kezdett a világ előttem, beláttam tévedésemet, mert Itáliában ezerszám találkoztam hozzá hasonlókkal. De változatlanul csodáltam és tiszteltem, amiért századokon át így meg tudta őrizni génjeit és mediterrán karakterét, később megtudtam, spanyol vér is folyik ereiben. Nem csoda, hogy ebből az ugyancsak vérkeveredéses házasságból világszép nőnek született anyám, akibe apám röviddel az első világháború után, nemcsak hogy beleszeretett, de tüstént a fejét is bekötötte. E frigynek lettem én kései gyümölcse 1924-ben.
Apám különös családból származott: ősei ezer-valahányszáz éven át egy kiterjedt lápvilág rejtette szigeten vészelték át a történelem minden viharát, így úszhatták meg a népvándorlás korának és az utána következő századoknak megannyi veszedelmét. E vadvízországos mocsárbirodalom lápvilágának kezdeti lecsapolói a XVIII. század elején különös embercsoportra leltek: egy kerek földvár, egy avargyűrű ijesztő, istentelen vadember lakóira, primitív életmódot folytató, halottaikat elhamvasztó, ismeretlen nyelven gagyogó barbár pogányokra. Egy fire-fura, sose látott népcsoportra, melynek számára most egy mozdulatlan, nyugalmas, hosszú időszak ért véget. Igen, részükre az idő most egy felfoghatatlan nagy előreugrást jelentett, hiszen a láp védő világába menekült hajdani kis avar népcsoport utódainak egy teljesen ismeretlen és hihetetlen idegen világ jelent meg, ezzel kellett szembenézniük. Megtalálóik elsősorban is meg akarták téríteni a „pogány vadembereket”. A keresztvíz az életet jelenthette, az ellenállóknak halniuk kellett. A bécsi levéltárakban található leírások tanúsítják e vaskosarakban Bécsbe szállított „vademberek” pusztulását, amint a császári udvar és a köznép szeme láttára fényes ünnepi látványosságként kosarastól a vízbe, a Dunába fojtatták őket. Az életben hagyottak, a megkereszteltek helyben maradhattak, mert vállalták az alkalmazkodást: így keveredtek lassacskán az ősi formák és szokások az újakkal, s ötvöződött a régi és az új.
Apai családom tehát e különös népmaradványból származott, amely századokon át egymással házasodott. Bár némi vérfrissítést jelentett, ha olykor-olykor valamiféle nációból odakeveredett egy-egy eltévedt bolyongó szerzet, akit az avargyűrű lakói befogadtak. A „cseh időben” a nagyapám birtokán álló avargyűrű és környéke már védett volt, és ásatásokat folytattak a prágai régészek. Apáméknál az ezredéves zártság kívánta meg a vérfrissítéses házasságkötéseket, mert nagy volt a félelem az elkorcsosult utódok világrajövetelétől. Ez a szempont vezette apámat is, az anyám iránt érzett nagy szerelme mellett.
Megkérdem én, e házasság gyümölcse: hát magyar vagyok-é?
Igen, az vagyok, ahogy apám is az volt, mert mondása szerint: a vér, a vérség előtt elsőbbséget élvez az anyanyelv, a neveltetés, a magyarsággal közösséget vállaló szellemiség. Igen, magyar vagyok, ahogy Petőfi is az volt, mert annak vallotta magát.
Hol a hazám? – kérdeztem magamtól gyerekfejjel, és behunyt szemhéjam mögött megjelent a sok kilós megszegett házikenyér Nagy-Magyarország térképét formázó gyönyörű karéja. Bizony-bizony, azt a régi térképet dugdosni, rejtegetni kellett. Jobb volt róla szót sem ejteni. És amikor az iskolában a honismereti órán hazánk szépséges fővárosáról, a száztornyú, aranyos Prágáról tanultunk, én Tallián-nagyapám szülővárosára, az ő gyerekkori, millenniumra készülő Budapestjére gondoltam, de erről, persze, nem beszélhettem. Hallgattam, mert ezt sugalmazták az atyai szavak: „Fiam, meg kell tanulnod európai magyarnak, magyar európainak lenned, mert csak így érdemelheted ki a más nemzetekhez tartozók becsületét, megbecsülését…”
Ülök az élet hajóhintáján, miközben újra látom a régi dugdosott, rejtegetett Nagy-Magyarország-térképet, mely valójában sokfelé még ma sem szalonképes, s újra látom gyermekkorom megszegett házikenyerének hatalmas karéját, mely nekem az immáron történelemmé vált térképet formázza mindenkor. Mai fejemmel pedig azokat sajnálom, akik félnek a történelemtől, vagy megtagadják, letagadják azt.
A KÁRPÁT-MEDENCE földrajzi fogalom, a természet szülte, létrehozta megbonthatatlan földrajzi egység. Sokmilliónyian lakjuk, élünk benne. Népei, nemzetiségei hajdan színes szőttesként gazdagították. Ma már a „színek” – úgy ahogy – szétválasztattak. Behunyt szemhéjam mögött jól-rosszul meghúzott határvonalak hullámzanak, majd kiegyenesednek, és egy nagy ház, a KÁRPÁTOK HÁZA rajzolódik ki belőlük. Ház sok lakással és sok lakóval. Olyan lakókkal, akik békében, szeretetben, megértésben élnek a közös házban, a Kárpátok Házában, itt, a Kárpát-medencében.
Én is ebben a házban szeretnék lakni, ebben szeretnék élni. De addig is egyre-egyre csak azt kérdezem magamtól, amit gyermekkoromban, gyerekfejemmel a cseh himnusz kezdősoraival kérdeztem:
– HOL – hát! – A HONOM, HOL A HAZÁM…?
