Kosztolányi „eszméinek szótára”

„Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde tul a fák már
aranykezükkel intenek nekem.”

            (Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli)

    Az 1929-ben keletkezett vers ősz és elmúlás párhuzamának ősi közhelyét fogalmazza újra – a vers szavaival élve: pompásan és tökéletesen.
    A pompa kifejezői az ékszerek, drágakövek (smaragd, jáspis, briliáns), az arany. Ez a gazdagság a barokkot idézi. De arra utal a gyümölcscsendélet is. A csendélet mint műfaj önállóan Caravaggiónál jelenik meg, addig a virágok, gyümölcsök csak a hátterét adták a figurális kompozícióknak. A barokk csendéleteken a gyümölcsök mellett gyakran bemutatnak halász- vagy vadászzsákmányt is, utóbbit szárnyasok, apróvadak, trófeák képviselik, jelenlétük az erdő közelségét feltételezi. Jobb híján beérik egy-két kitekert nyakú pulykával vagy libával is, de a háttérben pózoló szakácsnő büszkesége vetekszik egy oroszlánvadászéval. Rubens vérbő nőalakjainak meztelen vagy félmeztelen teste kiszabadult a ruhák, leplek jótékony takarásából, a mai nézőben olyan benyomást keltve, mintha a lakomákat végigették volna. Csendéletnek tekinthető Rembrandt Mészárszék című festménye, a téma elfogadtatásához a festő zsenialitása kellett.
    A csendélet és a portré sajátos ötvözete Giuseppe Arcimboldo festménye pártfogójáról, II. Rudolf császárról: a mellképet virágokból, gyümölcsökből és zöldségekből rakta ki, manierista létére így vált a szürrealisták előfutárává.
    Megszemélyesítések a versben: 1., 5. és 10. sor, azaz a vers eleje, közepe és vége. Az ősz hozta a gyümölcsöket üvegtálon, szolgálólány lenne, ha ezek nem a saját ékszerei lennének (ékszerét, azaz saját tulajdonát hozta). Kövér bogyó: megszemélyesítés, melléknévi metafora. A hasonlat mindkét fele vonatkozhat rá: egy női mell, amelyről legördül egy izzadságcsepp, vagy amin végigfut egy gyémántnyaklánc leszakadt szeme. A testrész ugyanakkor (rész az egész helyett metonímia) megjeleníti a személyt is, akihez tartozik: egy kövér nőt. Az értelmezés helyességét igazolja, hogy Kosztolányi Asszony-arckép című miniatűrjében fordított eljárással egy nőt hasonlít egy gyümölcshöz: „Csodálatosan érett, mint a kajszín- / barack s mosolya úgy csurog le dúsan, / mint cukrozott gyümölcsre sűrü tejszín.” (Negyven pillanatkép, 7.)
    Van-e a gyümölcsöknek nevük? Esti Kornél és barátai szerint igen. „Amikor a pincér gyümölcsöket vitt előttük (Karinthy, Kosztolányi és Somlyó Zoltán), keresztneveket adtak a gyümölcsöknek. Az alma: Károly, a szőlő: Ilona, a szilva: föltétlenül Ödön, a körte: a puhasága, élvetegsége miatt Jolán stb.” (Kosztolányi: Esti Kornél. Ötödik fejezet). Folytatva a játékot, nevet adhatunk a versben szereplő nőnek. Előbb azonban egy barokk festőt kell keresnünk, aki rajong a kövér nőkért: ez Rubens. A keresett festmény címe: Bathseba a szökőkútnál (1635 körül, Drezdai Képtár). A félmeztelen Bathseba a szökőkútra támaszkodva ül, már nem vizes, de a fürdéshez levetett nyakláncát most bal karjáról lógatja le. A szerecsen rabszolgafiú Dávid király levelét hozza: meglátta a fürdőző asszonyt, megkívánta, magához rendeli. (Az aranykezű fák intése a férjnek, Uriásnak a biztos halált jelenti.)
    Ismerhette-e Kosztolányi a képet? A Drezdai Képtárról nem találtam feljegyzést, Rubensről viszont igen, igaz, „a festők festője, a szem költője” számára Rembrandt. (Kosztolányi: Hollandia. In: K. D.: Európai képeskönyv. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979)
    A vers a fák megszemélyesítésével, a költőnek szóló személyes üzenettel („nekem”) zárul. Csak az ellentétes kötőszó („ámde”) jelzi, hogy a halál hívatja. A reggel színe az arany, mint korábban a „Mostan színes tintákról álmodom” kezdetű versben: „arany-imát írnék az én anyámnak, / arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal”.
    Kosztolányi kitüntetett napszaka a reggel, még ha vészjósló is; a vér színe az alkonyathoz kapcsolódik: „És akarok még égő-pirosat, / vérszínűt, mint a mérges alkonyat” (Mostan színes tintákról álmodom). Ugyanezt a képet Pilinszky János a hajnalra alkalmazza: „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében” (Apokrif). A vesszőnyi fák a megvesszőzésre utalnak. Nála a hajnal a kivégzés ideje.
    „A szépség káprázat és öncél” – írja Kosztolányi Szépség című esztétikai írásában (Pesti Hírlap, 1932. dec. 25. In: K. D.: Nyelv és lélek. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1971). Versében a káprázat a barokk pompa, az öncél a magába-forduló tökéletesség. Utóbbinak az irodalomtörténeti elnevezése: l’art pour l’art. Hiányérzetének is hangot ad ezzel kapcsolatban, de ez nem az irodalom hasznosságára, elkötelezettségére, hanem a teljesség-igény feladására vonatkozik. „…Az utolsó évtizedek l’art pour l’art költészetében csak az intimségeket, a lélek színes változásait fejezték ki, az irodalom inkább analizált, s e réven nagy átfogóképességéből sokat vesztett… A (szintézisért. R. G. kiegészítése) küzdők új tejjel és mézzel folyó Kánaánokat fedeznek majd fel. A jelszavak nemesek és igazak. Dalolni magáért a dalért, festeni a színek szivárványáért, szobrot faragni a lenge formák szűz táncáért, küzdeni, álmodni, élni semmiért és mindenért, a lélek nagy szenzációiért – szeretni a művészetet magáért a művészetért.” (Új célok felé. Magyar Szemle, 1906. okt. 11.)
    A káprázat és öncél mellett megjelenik a versben a filozófia is. A részvéttelen, derült jelentése együtt: sztoikus. Ugyanez a Szeptember elején című versben: „Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép, / el kell veszítenem. A bölcseség / nehéz aranymezébe öltözöm / s minden szavam mosolygás és közöny.” Az Őszi reggeli két jelzőjének itt két főnév felel meg: mosolygás és közöny.
    A versben a három időegység közül az igeidőkben csak a múlt és jelen fordul elő (hozta: múlt idő; iramlik, elgurul, intenek: jelen idő), a jövő nem. Ugyanez vonatkozik a melléknévi igenevekre is: múlt idő (derült), jelen idő (tündöklő, magába-forduló). A három irány (Hol?, Honnan?, Hová?) használata is ezt támasztja alá: üvegtálon (Hol?), bogyóról (Honnan?), magába (Hova?). A versvégi „tul” helyhatározó újra a „Hol?” kérdésre felel, de nincs folytatás: onnan már nincs hová. A halált tehát nemcsak az ellentétes kötőszó (ámde) sejteti, hanem a jövőtlenség, a visszatérés lehetetlensége is.
    A pompa, a harmónia mögött ellentétek rejlenek: sötétség és fény (sötét-smaragd – jáspisfényű), nagy és kicsi (hatalmas – csöpp), színtelen (üveg, víz, briliáns) és színes (sötét-smaragd, jáspisfényű, arany). Az ellentéteket azonban elfojtja a rokon értelmű szavak láncolata: nehéz, hatalmas, dús, kövér. Ahogy az ellentétek, úgy az összefüggések egy része is rejtett: a hűs „hűvös, rideg” jelentésben szinonimája a részvéttelennek, a tündöklő a derültnek.
    A vízcsöpp megszemélyesítéshez kapcsolva nem lehet harmat (hűs), de könnycsepp sem (részvéttelen), az is az előző kettős értelmezést (izzadtság, nyaklánc) igazolja.
    A természeti harmónia: ellentétek és azonosságok összege. A lelki harmónia lemondás árán jön létre (a „részvéttelen” szóban a fosztóképző valaminek a hiányára utal).

    Rokonság más magyar versekkel. „A vaáli erdő a mi szent erdőnk, mert itt kezdődik a modern magyar költészet, isteni színjátékkal” – írja Kosztolányi Vajda Jánosról (Új Idők, 1927. május 8.). A „Jobb volna élni” sor felidézi címként A vaáli erdőben második versszakát: „Oh milyen jó volna ottan… Élni, éldegélni szépen.”
    Ha említi is Vajdával kapcsolatban Dantét, számára „az emberélet útjának fele” nem a 35, hanem a negyvenéves kor, amit az Őszi reggelivel azonos évben, 1929-ben írt Ha negyvenéves… kezdetű versében pontosan meg is jelöl. Ugyanilyen fordulópontot jelent a negyvenéves kor Rákos Sándor költészetében is, talán a meghosszabodott életkor jeleként.
    De az Őszi reggeli erdeje nem a dantei kalandozás vagy a vajdai idill színtere, hanem a halálé, a középfokú melléknév („jobb”) nem hagy kétséget efelől.
    Az „iramlik” ige köti a verset Petőfi Szeptember végén című költeményéhez: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Ahányszor Kosztolányi a Szeptember végént elemzi, annyiszor ámul el ennek a sornak a szépségén: „Mily semmitmondó is maga a tárgy, az értelmi tartalom akkor, mikor ilyen igék érnek hozzánk, melyek a nyelv őstelevényéből lelkeztek: »Elhull a virág, eliramlik az élet…«” (Új Idők, 1828. szeptember 23.). „Huszonhét betűből áll ez a sor, tizenkét magánhangzóból és tizenöt mássalhangzóból, de a mássalhangzók között nyolc folyékony mássalhangzó is van (liquida), mely inkább a magánhangzókkal tart rokonságot, a szöveget hat l lágyítja és két r, így tehát a magánhangzók száma voltaképp húsz, a mássalhangzóké pedig csak hét, majdnem háromszor kisebb. Talán innen magyarázható, hogy ez a sor annyira szökell, illan és repül.” (Pesti Hírlap, 1934. június 24.).
    Az „elgurul, akár a brilliáns” hasonlat igéje felidézi Tóth Árpád Körúti hajnal című versét: „Minden üvegre száz napocska hullt, / S az aszfalt szennyén szerteszét gurult / A végtelen fény milliom karátja.” Ez nem a gyémánt karátja, hanem az aranyé: „S már nem látták, a Nap még mint dobott / Arany csókot egy munkáslány kezére…” Tóth Árpád versének napszaka azonos, de évszaka a tavasz, annak kincse a virág, nem a gyümölcs. Karát és briliáns (gyémánt) együtt jelenik meg József Attila Kosztolányi című versében: „Gyémánt szavaid nem méred karáton”.

    Rokonság Rilke: Őszi nap című versével. Rilke versének 2. versszaka szól a gyümölcsökről: „Tedd, hogy megérjen mindegyik gyümölcs: / két délibb napot adj nekik sietve, / hajtsd őket, hogy beteljenek szüretre, / s a borba végső édességet önts.” (Franyó Zoltán fordítása. In: F. Z.: Bécsi látomás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976)
    A gyümölcsök (ezen belül a szőlő, illetve a bor), valamint a fasor (Kosztolányinál: fák) motívuma mindkét versben megjelenik. Mindkét vers hőse a halálra készül, Rilke hőse aktívan („olvas, virraszt, hosszan levelezget, / fasorokban jár ide és oda”), de cselekvései pótcselekvések, Kosztolányi versének hőse – maga a költő – teljesen passzívan; Rilke hőse „feldúltan” várja a véget, Kosztolányié sztoikus nyugalommal.
    A döntő különbség: Kosztolányi verséből hiányzik az ima, ahogy halotti beszédjéből is kimarad majd a középkori „Könyörgés”. A rilkei fohász – vallásos tartalmától megfosztva – bekerül Háborús fohász az aggokhoz című versébe („Csak estig éljünk, csöndesen megérve”), az Úr csak egy hasonlatban jelenik meg („Ítélő bírák, szakállas urak ti, / olyanok, mint az öregistent festik”), de ez a háromversszakos betét sem közvetlen átvétel. A rilkei ima tér vissza utolsó nagy versében, a Szeptemberi áhítatban is, a verskezdő évszak és napszak megegyezik az Őszi reggeliével, a szeptemberi naphoz fohászkodik: „Ki érleled a tőkén a gerezdet, / én pártfogóm és császárom, vezess”, az ima a versszak végéig tart. Az „adj kortyaidból nekem, végtelen” és a „méztől dagadva megreped a szőlő” sorokat vissza lehet vezetni „a borba végső édességet önts” rilkei sorra. A „pogány igazság” és az „én pártfogóm és császárom” megszólítás ugyanakkor visszautal Kosztolányi Marcus Aurelius című ódájára, utolsó nagy összegző versében is vállalja sztoicizmusát.

Rudnai Gábor