Esszémesék, avagy az irodalom élete és kalandjai

    Mint Saint-Pol-Roux esete bizonyítja, az író minden pillanatban és minden helyzetben (akár alvás közben is) író; a francia lírikusról mesélik, hogy esténként, mielőtt nyugovóra tért volna, egy kis táblát függesztett ki kúriája kapujára, azzal a fölirattal, hogy a költő dolgozik. A szünet nélküli belső működés és az írásszükség persze két különböző dolog; és nem ritka, hogy a szinte ipari módra zakatoló íróagy egészen hétköznapias okokból kényszerül termelni. Mohai V. Lajos Tanmese Danilo Kiš;-től című kisesszéje számos derekasan teljesítő, illetve szófukar írót említ, részben cáfolva, részben alátámasztva Kiš;t, aki szerint a magyar író sokat ír. A magyarázatképpen citált nevek egyikéről-másikáról (Nemes Nagy Ágnesről, Pilinszky Jánosról) nem szükséges erősítgetni, hogy ők csupán az ihlet áldott alkalmából gyarapították műveiket. S akad olyan író is a számba vettek között, és ez szintén beszédes adalék a tanmeséhez, aki a szentlélek és a munkaasztalhoz kötözött múzsa súgását egyaránt szíve hajlamává tette (Krúdy, Móricz). A kurta dolgozat különben jó példa rá, hogy a szikárság, a tolakodásmentes, de határozott vélemény, a kellő hang miként tehet írást gazdaggá; általában is igaz, hogy a szerző nem részletezi túl a témáit, könnyedségbe oldott markáns állásfoglalásaiban többnyire mégis megvan az a sarkallás, amellyel finoman kimozdíthat régen elgondolt nézeteket, észrevétethet ritkán szóba kerülő kázusokat.
    Az igazi írói méltóság az, amelyet a mű kamatozik, de amikor a mű ára méltánytalanul alacsony, a méltóság különválik a munkától, és semmibe hull. Hogy mennyit keres a magyar író? Nos, az Íróbérek önkommentáló intim adatait kínálva Mohai V. az olvasó ítéletére bízza, hogy pénzbelileg hasznos befektetés-e az írott betű. S ha a kíváncsi böngésző elsősorban nem a vastag vagy kínosan lapos pénztárcákra, hanem a képességek és a jövedelmek forgandó s rejtélyes arányára fog felfigyelni, a zsebbe-leső cikk már elérte célját. Mohai V. Lajos az irodalom anomális külső életéből (A könyv öröme, Takaros ágyás?, Június tizenhatodika) levont tanulságokat úgy haladja meg a Babits-tájoló; háború van című esszében, hogy a naplószerűen jegyzett háborús téma Babits ürügyén, az ő etikai, esztétikai érvénye mentén eredeti lélekalakítássá mélyül.
    Írni persze alakítatlan (s romlott) lélekkel is lehet. Épp Babits teszi szóvá egy helyütt, hogy „Az író nemzetének lelkiismerete. Mi lesz, ha a lelkiismeret is csak az érdekek tekintetbevételével mer megszólalni?” Hét évtized telt el a kérdés elhangzása óta, s nem állítható, hogy ez a hetven év; kivált a delelőjétől számított húsz-huszonöt esztendő, pír és vastag szégyenfoltok nélkül láthatja magát Babits tükrében – hogy miért, aligha szükséges magyarázni, a fő okok közismertek; például a minden erkölcsi szemérmet félrelökött kádárista mennyországról (ahogy Mohai V. nevezi ezt az időszakot) kinek-kinek megvan a saját emléke vagy tudása. Ami viszont a korabeli kultúrakeletkezést, annak százirányú következményét, mába érő hatását illeti, ezek minél teljesebb megértéséhez muszáj bizonyos dokumentumokat újraolvasni. És ha emiatt a régi hagiográfiák egy része, illetve egyik-másik hőse kifakul, még mindig kisebb baj, mint a nosztalgikus tévképzetek lábon tartása. Mohai V. Lajos egy furcsa malom: egy korabeli könyvkiadó különös működését s e működés műhelytitkait feltárva arra a megállapításra jut, miszerint „Él még ma is a szóbeszéd, hogy a politikailag kicentizett kiadási terv volt az ára annak, hogy valódi értékek ne maradhassanak az asztalfiókok mélyén. Ezzel szemben legfeljebb a kádárista legendáriumot dekorálhatta efféle monda, egyensúlyt azonban nem teremtett…” (Apró cetli a kádárista mennyországról).
    Az egyes emberhez hasonlóan nyilván a közösség is kész csinosítani, amit majd egy következő generáció számára hagyományként fölkínálhat, csakhogy nincs az a tovább vitt mentalitás, mai úzus, amelyben ne dolgozna valami a tegnapi szokásból; lám, az örökölt nemtörődömséggel, lomhasággal szemben még Petőfi újabban felbukkant autográf könyvecskéje, az Ibolyák is erőtlen szenzáció. „Külön figyelmet érdemelt volna az a tény – írja Mohai V. Lajos –, hogy olyan relikvia került a múlt kútjából elő, amely Petőfi kézírását őrzi.” Majd így folytatja: „Engem leginkább az a süketség lepett meg, hogy alig tűnt föl valakinek is: (…) legegyetemesebb költőnktől valami elemi, valami tényleg originális merült föl.” (Költő és Ibolyák) Ezek után meglepő-e, hogy annak idején a NATO-népszavazásról értekező Nádas Péter cikke a The New York Times-ból hazai újsághasábokra költözve „méltatlanul visszhang nélkül maradt” írássá változott? (Egy magyar író mondanivalója)
    Aki az irodalmi játéktér másféle izgalmaira vágyik, bizonyosan érdeklődéssel fogja olvasni a Kosztolányi kavarta Ady-vita fölelevenítését, vagy az úgynevezett Ottlik-rejtélyről szóló, esetleg a Le Carré kémregényeit latoló eszmefuttatásokat. Mohai V. Lajos nem először lel rá e témákra; egyikről is, másikról is bőséggel tájékoztat korábbi kötete, az Édes csábítások. Kérdés, a kikutatott kuriózumok és kazuáliák vajon mit tehetnek hozzá a műértő tudósi benyomásaihoz? Hiszen Ady, a művész és a jelenség ugyanaz maradt, akármekkora szenvedéllyel fújt is felé Kosztolányi. S Ottlik neve mellé sem kanyarít kérdőjelet a műtörténet: az Iskola a határont ővele jegyzi, noha föllebbent a gyanú, hogy a regénybeli főhőssé irodalmasított jó barát, Örley István netán maga is alkotója a műnek. A Le Carré-hívők pedig ájulatukban sem álmodhatják, hogy a kalandregény-specialistán túl nincs tovább írásművészet. Mindez talán igaz. De vannak másféle fejlemények is; tán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, a kuriozitáskeresés, az anekdotikus érdekesség Mohai V. Lajos műhelyében csupán eszköz. A Pofonok a Parnasszusonnak például csak egyik olvasata az, hogy az Ady-téma uralta az 1929-es „esztendő második felének irodalmi (és részben politikai) közéletét”. Mert az Ady ellen kikelt Kosztolányi, s mindazok, akik majd reagálnak a vitafakasztó cikkre – Babits Mihálytól, Füst Milántól, József Attilától, Kassák Lajostól, Kodolányi Jánostól Márai Sándorig, Móricz Zsigmondig és Németh Lászlóig –, miközben egy író- és vetélytárs mérlegét igyekeznek megvonni, mintegy a folytatásos perpatvar mellékágán azt is megüzenik, micsoda tétje volt hajdan az íróvilágnak. S bár egyik levelében Kosztolányi úgy vélekedik: olyan irodalomban, ahol a vétó a „vallásos felháborodás ilyen orkánját kavarja föl, lehetetlen vitatkozni” – jelenkori kis- és nagyszerűségeink közepette, s épp szűkölködvén óriásokban, alighanem jogos sóhaj: ó, az a régi szép idő!
    Tulajdonképpen az érdekesség eszközereje mutatkozik meg, elemzőnél és elemzettnél, a szériakrimit jóval lefölöző Le Carré terjedelmes méltatásában. Hogy „a kémtörténetnek a művelt közönség szemében polgárjogot szerző” Graham Greene – amint Mohai V. idézi – igencsak nagyvonalúan beszél Le Carré egyik regényéről, kettejük részbeni hasonlóságából következik. A mi számunkra mindenesetre érdekfeszítőbb, hogy Le Carré krimifigurája, Smiley két ízben is magyar versbe költözött, Petri Györgynek köszönhetően. Ezeket az alkalmakat szemügyre véve Mohai V. Lajos egész kis típus-összehasonlítást kerekít Smiley alakváltozataiból. Smiley képzett irodalmár és képzett titokfejtő, vajon meg tudná-e magyarázni, hogy egy regényformára vetült előítélet mért mossa össze eleve a jót a silánnyal. S ha költő, esszéíró, filozófus (hisz például Sartre is nyíltan vallotta, milyen komoly ihletett merített a detektívregényekből) nem átallja és nem átallotta kézbe venni olykor a műfaj nagyjait, mért ne feltételezhetnénk, hogy az egyszerű olvasó (aki sosem egyszerű) a kaland, a pikantéria elsődleges izgalmán át másféle könyveket is megkíván.
    Az irodalom egyébként is társas csoda: apostolokkal és aposztatákkal. Mint az Ady-vita utóéletéből is látszik, az, hogy valaki milyen (néha csak időleges) helyet kap egy értékhierarchiában – a szentségtörőről egyszer csak kiderül, hogy szentségtámasztó –, igen sokféle összetevő függvénye. Ebben a sokrétűségben ugyanúgy benne van az ízlés, a korhangulat, a szerepre jelentkező tehetsége, mint a lélektan vagy éppen a divat. Mohai V. Lajos a betű szerint is nagyméretű életművet felmutató Tandori Dezsőnek egy egész könyvfejezetet szentel, a szabálytalan művészről a Játék: Tandori örök című ciklus egyik passzusában így fogalmaz: „Ha igaz, hogy kétféle ember van, az egyik, aki megél könyv nélkül, a másik, aki nem, akkor a magyar irodalom jelenkorára vonatkoztatva igaz lehet, hogy van, aki az irodalmat nem tudja elképzelni Tandori Dezső nélkül, míg más (…) alig vagy egyáltalán nem is hajlandó tudomást venni róla.” A szépprózai, költői technikákkal is élő, formailag tarkabarka fejezetből nemcsak arról értesülünk, hogy a Tanmesék Danilo Kiš;-től (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001) szerzője univerzumnak tekinti Tandori munkáit, hogy fogékony minden egyes megnyilatkozására, hogy tüzetes ismerője Tandorinak, hanem ráadásként még stílusosan képes utánozni is. A pazar játék, egyáltalán: ez az egész fejezet, kezdve a Tandori-féle szépségparadigma értelmezésétől, egészen addig a fortélyos szövegkavalkádig, amely néhol (a bonyolultat bonyolítva) ugyan önmaga ellen fordul, a nem bevett módszer szokatlanságával, újszerű asszociációival végül is hatásosan érvel Tandori mellett. Az egyszerre tárgyilagos és lírai esszéhangtól sem a szakemberi komolyság, sem a fogalmazó kedélye nem idegen; hatását is legföljebb egy-egy apróság fékezi: például azon a ponton, ahol a szerző egy monográfiát idézve (melyből is megtudjuk, hogy 1996-ig Tandori 14 verskötetet, 18 gyermekkönyvet, 29 prózai művet, 7 tanulmánykötetet produkált), mondhatni sajátos következtetésre jut: „Tandori persze még így sem számíthatott (…) az állami kiadók támogatására.” Ha nem az állami könyvkiadók megszűnése után született e csaknem hetven kötet – mit nevezzünk támogatásnak?
    Mohai V. Lajos műhelyében, miként ő maga utal rá, az irodalom szerepet cserélt az élettel, s noha a szerző számára, mint mondja, az utóbbi vált fontosabbá, de hogy valójában melyik áll előbb, nem kérdés: nincs a könyvének lapja, amely ne az irodalomról beszélne, igaz, szinte mindannyiszor abból a kontrapunktból, ami magyarán az irodalom körülményeivel azonos. „A jelentős írás – vélekedik Goethe –, akár a jelentős beszéd, csak az élet következménye; hogy milyen körülmények közé születik s milyenek között munkálkodik, azt az író éppoly kevéssé határozza meg, mint a tevékeny ember.” Amennyiben a Tanmesékből levonható egyetlen közös gondolat, az az, hogy az irodalom, bár többnyire önnön körülményeinek hajszoltjaként, csakis egyféleképpen kerülhet e körülmények fölé: ha az élet következménye.

Kelemen Lajos