„Az ittség igéi”

    Hules Béla hatodik könyve, negyedik verskötete az Aki a-t mond mondjon b-t is (Orpheusz, 2001) 13 év (1988–2001) költői summája. Felépítését tekintve a kötet két nagy egységet foglal magába. Az első, a korszak különösen fontos verseit tartalmazó Synphónia (88–89-ből) a nyugatos líra hagyományait kamatoztató, illetve azt sajátosan átértékelő lírikus mellett felmutatja az avantgárd irányába különösképpen nyitott, merészen kísérletező költőt. Az elsőnek említett lírai célkitűzést jól demonstrálja az Így születtem, amely szabályos jambusaival, ABAB rímeivel igazi hagyományos versnek tetszhet. De csakugyan az-e? Nos, nem egészen. Hules létösszegző jellegű vallomása némi irodalomtörténeti kitekintéssel történik. A vers tudatosan rájátszik két József Attila-motívumra. Az egyik: „Mikor születtem a kezemben kés volt” . A másik: „születtem, elvegyültem és kiváltam”. A költő ezeket a motívumokat egyszerre felidézi és kikerüli: „Így születtem: karomon kronométer. / Most felhúzom, leteszem, elnyúlok. / A cigarettám füstje, mint az éter. / Születtem, lelkesültem, meghalok.” Az idézet alapján aligha kell bizonygatnom, hogy van annak költői jelentősége, hogy a kés helyett az időmérő eszköz szerepel. S nyilván az se véletlen, hogy az életmérleg elkészítéséhez József Attila után Kosztolányit is megidézi a vers: „Olvastam sok mindenről. Jók a könyvek. / Volt egy szép Kosztolányi-kötetem, / Mondjam-e: vér ? Mondjam-e sírva: könnyek? / Ágyon írok. Az időt etetem.”
    Az idézetben emlegetett két szó (vér, könny) Kosztolányi kedvelt szavai közül való. Említésük különös hatást kelt, hiszen a modern líra időközben szikárabbá, érzelemmentesebbé vált. Hules viszont igazi posztmodern gesztussal ütközteti versében a régi és az új versbeszédet. Pontosabban fogalmazva a beszédmód és szerephelyzet változásával méri az idő múlását. A Kosztolányi-féle érzékenység azonban – erre is rezonál Hules verse – bármennyire is kívánatosnak vagy épp divatjamúltnak tűnik, mégis valami általánosan emberit fejez ki. Megdöbbentő, hogy a megidézett költők már nincsenek. Hogy a létbe minduntalan betüremkedik a nincs. A nemlét.
    Hogy miképpen, az kiolvasható a következő strófából, mely válaszra se váró kérdéseket sorjáztat. „Elgondolkodom: ti is így tudtátok? / Így fénylett nektek is a lámpafény? / A kozmosz partján ez volt a hazátok? / És volt reménytelenség és remény?”
    A halmozott kérdésekből a sorsazonosság döbbenete, a rácsodálkozás és ráismerés torokszorító izgalma csap ki, hogy a vers végül az „ennyi a jelenlét”, „itt voltunk” tragikus realitásához jusson el. Az elmondottakkal persze közel se merítettem ki a vers értelmezési tartományát, de felvillantottam valamit a hulesi líra komplexitásából.
    Az itt bemutatott posztmodern gesztus, a versre reflektáló vers s nem utolsó sorban a rájátszás, a stílusjáték érdekes s mindenképpen új fejleménye Hules Béla költészetének. DE talán ennél is érdekesebb a korszak intarzia-verseinek csokra, ahol a költő talán a legmesszebb megy el a versmondat – s a dikció – megújításában. Gondolok itt a korszak néhány fontos alkotására, mint amilyen az ittség igéje, a mű és kiemelten a még. A felsorolt művekben – vegyük ide a synphóniát is, mely minden kétséget kizáróan Hules költészetének egyik magas pontja – a versmondat szaggatottsága, időnkénti széttörése, a csúszkáló szintaxis elég pontosan képezi le a költő izgatott lelkiállapotát, amely legegyszerűbben a már emlegetett, elmúlásélményt ünneppé avató Kosztolányi-féle lelkiállapottal írható le. De arról is szó van, hogy ez az elszigetelt, magánnyal küszködő líra itt és most érzi fel igazán önmaga súlyát és jelentőségét, hogy része a költészet egészében keringő örök áramoknak. S mily jellemző az is, hogy a költő épp ekkor jut el önmaga kinyilatkoztatásának gesztusához, az egyszer-volt, így-ilyen-már sohase lesz pillanat megismételhetetlenségének fölfedezéséhez. A Mű című versben így: „kegyelem így akartál szólni világéletedben eljött a pillanat …/ kegyelem mekkora kegyelem faggat a fény a hatalmas / nem általában most itt igazán / ez a fény / amejben minden találkozik önmagával…” Az ittség igéiben ugyanez az extatikus élmény így hangzik: „a fontos szó jó szó nincs jó szó / erre nincs semmire sincs / a szó nem jó semmire / ó ha az angyalok nyelvével hogy föl / föl még ez egyszer / kegyelem / pici / icipici kegyelem icipici szó / szócska ócska”. Az idézett vers után, mely a nyelvet érintő gyanakvás dolgában Tandorival és a nevével fémjelzett nyelvfilozófiai lírával rokonítható, érdemes idézni a még című vers néhány passzusát is, melyben ugyancsak kiolvasható az elmúlást legyűrő izgalom. Így: „Mi volt a legjobb, mi volna a legjobb most habzsolni újabb kéjeket / – kiinni vagy egy vendéglőt cukrászdát – vagy az élet örök fényében hinni s a semmiség előtt még újra / még újra / De hiszen vagy. Itt is / Ahol nem akartál, amivel rég nem ellenkezel, pörölsz / perelj Uram a velem perlőkkel – / a véletlen szálaiból törvényt szőtt – / látod!”
    Ebben az utolsóként idézett versben a Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, Komjáthy Jenő, Beckett utalás mellett a bibliai parafrazeálásának is jelentősége van. Az intertextuális játék, szövegroncsolások, szövegtapéták, szövegkollázsok mintegy sugallják, hogy életünk egyfajta szövegáradatba merítkezik. A szövegek írják az ént. S persze nemcsak a súlyos, az értékes kijelentések, hanem a slágerek is. Hules e sajátos szövegegyvelege szellemes módon egy hajdan divatos s ily módon korjelző sláger szavaival zárul.
    Mindezek után a Synphónia egyfajta zenei komponálási elv kipróbálását és sikeres megvalósítását jelenti. A mű a rendszerváltás körüli idők problémáira rezonál. A nyitó tétel keserű iróniával ostorozza a közállapotokat: „Hazádnak magyar / nem szimbólunokban szimbólumokban könyű karmazsin / csizmába szökellni / mutogatni könnyű lám a városháza / ablakából pont a fejemre rázta a rongyot a pimasz / tárvanyitva a pöcegödör egyenként verik agyon a legyeket / iszkolnak a leprások verik a szeplőst”. Az ellentétel ezek után a jövő esélyeit vizsgálja, „vajon felépül-e a ház amejben kényelmesen lakhatol / fogadhatsz vendéget is szíves szóval / mitsem félve hogy / meglopják bizalmadat…” A feloldás ezek után igazi verhareni remeklés, amelyben „a szél orgonál csak a szél orgonál csak a szél / nem tudni honnan jő csak orgonál”. A fokozatosan bővülő versmondat az egyre harsogóbb, a világot mintegy magába olvasztó szél útját követve fejezi ki a nagy történelmi változások emberfeletti méreteit.
    A könyv második részében a versek közé iktatva prózát, kisesszéket találunk, amelyek egyfelől megbontják a versfolyam folytonosságát, ám ugyanakkor bevezetnek Hules Béla költői műhelyébe.
    Az Aki a-t mond mondjon b-t is című fejezet terjedelemre ily módon többszöröse az elemzettnek. Az öt ciklusba sorolt versek nagy vonalakban a Magányos iniciálé és az Egérpillanat versalakzataival mutatnak szorosabb rokonságot. A képversek mellett, ilyen a kötetcímadó vers vagy a föltenni az i-re a pontot, szellemes, a kötetnyitó versvilág eddigi komolyságát ellenpontozó darabokkal is találkozhatunk. Utalok itt az aforisztikus tömörségű rövidebb versekre. Elgondolkodtató például a Kriptogram megállapítása: „Ravasz mint a vaslétra”. De érdekes a Rövid című alkotás: „Autonómiát a kisebbségnek, ahol az többségben van. / Majd gondoskodunk róla, hogy sehol se legyen többségben.” Hasonló ironikus srófra jár a Liliput című gondolatvillanás: „Nagyon kicsinyke világ az, amelyben nem fér el az Isten / Olyan kicsiny, hogy az ember se fér el benne.” Ezek a teljes terjedelmükben idézett darabok semmiképppen sem melléktermékek. Sokkal inkább olyasfajta nyelvi molekulák, melyek érzékeltetik a hulesi gondolkozásmódot, mely alapvető vonását tekintve ironikus. Ám ez az ironikus figyelem – nincs rá jobb szó – gyermeki kíváncsisággal csügg a létezésen.
    A csodálkozás mélyén pedig igazi líraiság, szépséghit s igen: áhítat lapul. E sokféle érzésáram a versekben ellenpontozó módon működik. Példázhatja ezt a biológia és etológia problémái iránt szenvedélyesen érdeklődő költő Az ember című alkotása, amely „Egy kis ázalag”-nak, „anyagcsomócská”-nak definiálja az embert, aki azonban „Felmérte az egész Mindenséget / átkutatta, szétpiszkálta, meglátta benne önmagát is.” Hules újra meg újra a létezés paradox helyzeteiben éri tetten az emberi ittlét állapotait. Nem utolsó sorban a civilizációs fenyegetettség helyzetére reagál. A Gigabájtokon túl-ban így: „Az oroszlánokat és a fülemüléket / ezt az egész iszamos rokokót / nem szánod-e ? / Látod-e vajon többnek / mint mi szúnyogot, bolhát / tengeri kerekesférget ?/ De hiszen az Egész Mű / nem hentereg-vonaglik-e mindörökké / mint a hátára fektetett bogár a félig agyonvert / törékeny kuszma?” A vers címzettje maga az Abszolútum. A költő a maga személyes világát, amelyet az Eltünt a papagájos bolt vagy az Iskolai vetítésben ábrázol, egyszerre tágította ki a föld és az élet keletkezését érintő elméletek, illetve és mesterséges intelligenciák, az önszervező gépekkel jellemezhető jövő irányába. Meg kell állapítanunk tehát, hogy a múlt és jövő teljes vertikumában tájékozó hulesi líra végső fokon a lét átfogására törekszik. Érvényes a megállapítás a Közel ment el egy kocsira is, amely az én és a világ sajátos kapcsolatrendszerét – a személyesben az objektívat s fordítva tárja elénk: „egyszercsak RECCS és tovább forog / a föld velünk vagy nélkülünk / mit láthattak a dinoszauruszok / már nem láthatnám azt a látványt / másfajta szemnek lesz való / a láthatás kegyelme így is / kimondhatatlan…” Ezen a ponton a kötetindító problémakörhöz érkeztünk vissza. A létösszegzés gesztusában a személyiség nemcsak önmaga, hanem – akarva-akaratlan a Superville-i verscímét idézve A Föld emlékei-nek birtokosaként tűnik elénk. Mindez hatványozott felelősséget jelent. Annak átélését, hogy a személyiség része a világfolyamatnak. Öregedőben mindennek egybelátása és megértése egyre újabb érzelmi hullámokat indít el a versekben. Annál inkább, mert a véges időbe kell belegyömöszölnünk a végtelenség érzetét. Így azt az ámulatot és csodálkozást, amit – s ezzel zárom mondandómat – Hules Béla így fejez ki: „csodálatos kalandfilm hős voltam / sokrészesé és vége úgyse lesz.”

Baán Tibor