Nyírfalvi Károly

Távol ment el egy ember…

Hules Béla emlékének

„aki voltam-vagyok már mindörökké”
                                                      Hules Béla

Nem akartam megírni ezt a verset.
Még nem. Túl hirtelen történt, noha
számolni lehetett vele. Ki gondol
rá, ha túl közel van, s ki ha még
messze? Épp azért. Az ablaknál állok
elnyűtt szavaim rakosgatom kiszáradt
nyelvemről ajkamra.

Odakinn zajlik az élet
Idebenn poshad a lélek

Majd már a polc. Sirámainkra gyógyszer
a rendrakás, összehordom könyveit
a szétszórt polc minden zugából, együtt
hát a lassan adagolt mű: versek
prózák, tanulmányok; karcsú voltukban
súlyosak, megüli gyomrom a hír, a
méla délután.

Odakinn zajlik az élet
Idebenn poshad a lélek

Új könyveim lapozgatom, olvas-
gatom, már megint ez a gat-get, a
szenvedély a túlsó parton, riadt
pillanataimban rá gondolok, és
hogy semmi sem véletlen.

Odakinn zajlik az élet
Idebenn poshad a lélek

Az egyik versben felsejlik egy másik
költőbarát neve, innen beindul
a véletlen gépezet: a formátlan
körben haladva rendre visszajutok
halottaimhoz, a friss hírhez, a
felismeréshez: a véletlen a
tudatalatti elemeinek
törvényszerű összekapcsolódása…

Odakinn zajlik az élet
Idebenn poshad a lélek

De már semmi sem fér bele, még egy
tanulmány sem; ablakhoz lépve most
kietlen a táj, benne hiányod
ékesszólásod emléke, mely
mosolyra és mélázásra késztet.

Abbahagyom, hallgatok hát.