Zöldy Pál

Örömzene

    TÉLI REGGEL

    A férfi, aki egy őszi napon a faluba érkezett, szomorúságot hozott magával. Meg egy fekete ládát. Zuhogó esőben szállt le a buszról. Tanácstalan nézelődés után beállt a pléhkrisztus mellé, a bádog szélfogó alá. Kisvártatva kinyitotta ládáját, kivette és fújni kezdte a szaxofont. Egy idő után előmerészkedtek az emberek a putrikból, és lassan köréje gyűltek, úgy hallgatták. Hogy a férfinak könnyek peregnek-e az arcán vagy beázik-e fölötte a tető, nem tudták volna eldönteni – de nem is akarták. Megigézve bámulták a férfit, ahogy lehunyt szemmel fújja a hangszerét. A melankolikus hangok olyan bársonyosan simogatva buggyantak elő a csillogó hangszerből, hogy már ott állt csatakosra ázva az egész falu. Az esőt azonban ő sem tudta megállítani – az árokban hömpölygő víz az úttestet keskeny ösvénnyé szűkítette. A jövevény is már bokáig állt a hideg, zavaros, sáros lében, mikor a kocsmáros kijött, s beparancsolta őket a karcos forralt bor mellé. Így érkezett meg az idegen Tarvágás faluba. Aztán behúzódott az öreg Herceg viskójába, amelyik nyár óta üresen állt, merthogy annak lakója átköltözött az Öröklétbe. De hamarosan el is tűnt a tarvágásiak szeme elől. Fölment a hegyre, s egyik szénégető-kunyhóban ütött tanyát. Egyetlen barátja maradt: Stiglic Lajos, a pásztor. Ő volt az, aki legtöbbet tudott segíteni Winklernek, aki évekkel később, egy téli reggelen a zománc-kék személykocsival begördült a faluba.
    – Magam is zenélek, de nem azért – magyarázta Stiglic Winklernek. – Inkább nagyon jól tudtunk együtt üldögélni fönn a tetőn. Nekem a kecskék, neki a bánat. Három kecském van ugyanis, meg a pap szamarát is, akit Bartolómeusnak hívnak – ki szoktam vinni. Rám bízza, minden további nélkül…
    Stiglic nem sokra becsülte a városi embereket. Ezek jönnek és mennek, sokat beszélnek, pedig nem is akarnak mondani semmit. Winklerre ez teljesen igaznak bizonyult. Ő afféle igazi tömegkommunikációs ember volt. Neki sem mondanivalója volt, hanem munkája és becsvágya – és beteljesületlen vágyai. Az a fajta ember, akit a sikertelenség nem önvizsgálatra, hanem egyre vadabb erőfeszítésre késztet. Hogy jó-e az irány? Ez fel sem merül benne. Mármint, hogy a tettek irányát ő is meghatározhatná. Winkler már jó ideje erőltette, hogy Kőnig Ferenc dzsesszzenész életművét fel kellene dolgozni, de a főszerkesztő eddig a népzenei irányzatokat részesítette előnyben. Most végre sikerült „bedolgoznia” a műsortervbe, és a forgatás előkészítését rá bízták. Így aztán, bár a lemezek java otthon megvolt neki, beszerzett minden beszerezhetőt, fölvette a kapcsolatot a zenész hozzátartozóival, majd kölcsönkérte sógora Suzukiját, és eljött ide, az „Isten háta mögé”, a hegyek között megbúvó Tarvágás faluba. S most a falu kocsmájában vizsgálódott, fontosságának teljes tudatában.
    – Ezek micsodák itt? – kérdezte Winkler a kocsmárost.
    – A plakátok? Én raktam ki. Azelőtt biliárdoztam. Nagyban, persze. Azon az EB-n helyezett voltam. Csiszár vagyok. Nem hallott rólam? Csiszár Béla.
    – És kirakta ezeket ide – tanulmányozta Winkler a viseltes plakátokat. „Junior Snooker EB 1974” – „Cup of Las-Vegas”, „A biliárd játék 28 aranyszabálya”, bekeretezve. – Hm. És a falubelieket érdekli?
    – Csináltam egy tanfolyamot. Kulturált szórakozást tudok csak elképzelni – hozta Csiszár Béla az unicumot és a kávét. Winkler akkor látta meg a kocsmáros forradásos kézfejét. – Türelem-üveg – magyarázta az. – Hazavágta a kezemet. Totálisan! Hülye történet. Picurtól kaptam. Aki aztán hozzáment a szikvizeshez. Töltőüzeme van.
    – Magának csinálta?
    – Áh! Kapta, a szikvizestől. Csak közbejöttem én. Aztán eltörött.
    – Mi volt benne?
    – Leejtettem… Mikor össze akartam rakni, akkor. Megkentem az éleket persze ragasztóval. Aztán, ahogyan nyomtam összefelé, elcsúszott, és végig – itt. Hát a játéknak már annyi. De azért rendet tartani, azt még bírok. Az üveget úgy, ahogy összeraktam. Még megvan. Valahol… Ő meg… Városi nő volt. Elkallódott, ahogy tudom.
    – Maga itt jól érzi magát, mi?
    – Hát, uram, nem azért mondom, de a pisztoly itt van fönn a fejem fölött. A talpas poharaknál.
    – A dakoták, mi?
    – Uram – vont vállat a kocsmáros és széttárta karját.
    – Itt csak egy temető van?
    – Elég az is.
    – Na, nem azért, csak keresek valakit.
    A városi ember már járt a temetőben, hideg szél fújt, és csak Orsós, Jovánovics meg Kolompár neveket talált. Volt ugyan néhány más is, de Kőnig, az egy sem. Sokácok éltek itt régebben, ahogyan a paptól megtudta.
    – Én csak egy éve vagyok itt. – mentegetődzött a kocsmáros. – Tán még nem is voltam a temetőben. Majd ha visznek.
    – Maga ismerte a Kőniget?
    – Nem ismerős a név. Nézze, én a biliárdvilágban mindenkit ismerek. Látja, az ott a 76-os világbajnok. Le is fényképeztek vele.
    – Szaxofonos. Kőnig Ferenc. „Hová tettem a szívemet?” Aranylemez volt.
    – Ja, így nem nagyon tudom.
    – Azt mondják, itt lakott. És itt halt meg.
    – Az lehet, uram. Inkább a helybeliek tudják. Vagy a pap.
    Winkler már délelőtt járt a papnál. Az első útja oda vezetett, de nem tudott meg semmi közelebbit. Pedig ha valahol rendet tudnak tartani, az az egyház, gondolta csalódottan. Ráadásul a papot nem nagyon érdekelte a dolog. „Ő inkább az élőkkel foglalkozik” – mondta derűsen.
    – Van itt temető? Vagy valami könyv, amibe a halottakat beleírják. Tudja, én nem vagyok vallásos… Úgy értem, hogy, hát tudja…
    – Van könyvünk, de nem találom benne. Mikor halt meg?
    – Két évnél nem régebben.
    – Mit mondott? Kőnig? Nincsen.
    – Vagy csak Ön nem tud róla, az lehet, nem? Nem mindenkit jelentenek be.
    – Nézze, ezek egyáltalán nem hitetlenek. A cigányok nagyon is megadják a végtisztességet az elhunytaknak. Ők nem menekülnek a halál ténye elől. Egész kultuszt alakítanak ki a halottakkal kapcsolatban.
    – Jó, én nem néprajzos vagyok – türelmetlenkedett Winkler. – Az lehetetlen, hogy egy ismert zenész volt, és nincsen benne a könyvében!
    – Nincsen. De sokan nincsenek ebben benne, mégis meg vannak halva. Szóval zenész? Akkor kérdezze meg a Stiglicet, a Stiglic Lajost. Az zenél.
    – Hol lakik? – húzta elő a noteszét a szerkesztő.
    – Lenn a pataksoron. De a misére bejön, mert ő kántorizál.

    Winkler egykedvűen töprengett a kocsmában. A kocsmáros persze itt akarja megszedni magát, a dakoták között. Ugyan már, miféle perspektíva ez? Biztosan nem is itt lakik. Ideig-óráig elvan velük, aztán visszamenekül a városba ez is. – Hideg az idő odakinn – társalgott Winkler.
    – Azzal a kocsival van? – nézett ki az egykori biliárdmester.
    – A Tv-től. Műsort csinálunk Kőnigről. A „Zenei örökség” sorozat. Ismeri?
    – Nem vagy csak ritkán nézem. Lesz itt kultúra, uram. Ott van fönn a TV, a jugó egyet tudom fogni, mert le vagyunk árnyékolva. Itt a völgyben, ugye?
    – Pedig ez jó műsor. Jó zenék. Kicsit összefoglaljuk az életét… az életeket. Mert, ugye, ebben a sorozatban csupa olyan van, aki meghalt. Mint Kőnig. Én szerkesztem. De országos szórásba megy, átveszik.
    Néhány helybeli dobogott odakinn. Rázták a havat a lábukról. A kocsmáros felvette a harcálláspontot a pultnál. A betódulók azonnal felmérték, hogy idegen van a légtérben, és elcsendesedve telepedtek az egyik asztalhoz, fröccsöt kértek, és egy viharvert kártyapaklit vettek elő. Winkler most már nem érezte jól magát. Idegen volt itt. A kártyások is többször pillantottak már feléje, az is zavarta, hogy jelenléte zavar másokat. Pedig hát ő most éppen a záróképen dolgozott. Szaxofon, áttűnés, fejfa, kamera nyit, temető. Ez lehetne a zárókép. De nincs az a rohadt sír.
    – S ki festette pirosra azt a hősi emlékművet? – kérdezte a kártyázók felé fordulva.
    – Azt? A Bódi.
    – S miért?
    – Nem tudom. Tán megmaradt neki. A háza is ilyen színű. Nem szép?
    – Aha. Maguk szeretik a zenét? – fordult most a kártyások felé.
    – Nem jó a vurliccer.
    – Ismerték-e Kőniget?
    – Nem, nem tudom, kire tetszik gondolni.
    – Hát, ilyen zenészféle volt, itt halt meg a maguk falujában. Híres volt.
    – Én itt mindenkit ismerek – szólt a kocsmáros elismerést várva a kártyások felől, akik bólogattak is –, de ilyen nevű itten nincs.
    – Hát akkor ezt is ismernie kellett. Néhány éve jött ide. Nem cigány volt.
    – Ide? Pont ide jött? Hát minek jött az ide?
    – Kőnig itten nem volt – szóltak hozzá –, de a pap, az mindent tud.
    – Már voltam, de nem tud az semmit. Meséljenek róla.
    – Aztán mér keresi? Azt a Kőniget.
    – Mert meghalt.
    – Nyugodjon békében…
    – Jó-jó, de nekem mégiscsak tudnom kell, hogyan halt meg. Műsor lesz.
    – Minket ne tessék fényképezni. Menjen a másikba. A Pörgettyűbe, az szebb.
    – Nem akarok én semmit, csak, hogy mi lett ezzel az emberrel? Na?!
    – Eltemették, gondolom.
    – El. Majd a sírjáról is kellene kép. De hát, hogy milyen volt az utolsó idő az életében?
    – Mindegy az már annak, kérem szépen, akárki is volt.
    Winkler kezdett fáradni. Hogy lehet, hogy erről itt nem tudnak. Persze titkolják. Valamit titkolnak! – Maga ismeri a Stiglicet? – fordult a pulthoz.
    
    – Ja, a Lajost. Zenész, pásztor, persze. Majd jön ide, mert kántorizál, aztán benéz ide mindig. Na látja, az való magának, az buszsofőr volt. Az mindenkit ismert. Az benn Siklóson meg még Pécsett is járt. Naponta.

    A templomban Winkler megállt hátul. Se a szertartásra nem emlékezett, se Stiglicet nem ismerte, így aztán csak várakozott, maga sem tudta, mire. Aztán egyszerre csak a harmonikát nyekergető ember az „Összetört szív” melódiáját kezdte játszani, s a zizegő, szálkás hangok beragyogták Winkler lelkét. Mégiscsak igaz! Itt élt ezek között! Micsoda műsor lesz! Persze lehet, hogy a Kőnig eredetileg cigány volt. A zenészeknél ezt sose lehet tudni. Járt Amerikában is… Megvárta az öreget kinn a templomajtóban.
    – Hallom, keresni tetszik – köszönt rá a kopasz, erősen foghíjas férfi.
    – Mi az, hogy! Hallottam, milyen gyönyörűen játszott.
    – Harmonika – vigyorgott az öreg.
    – Műsort csinálunk. Tv-műsort.
    – Igen.
    – Maga szerepelhet benne – nézett fontoskodva Winkler. Stiglic vállat vont.
    – Nem érdekli? – erősködött Winkler. Stiglic ábrázatán az érdeklődésnek nyoma sem látszott. – Meséljen valamit Winklerről.
    – Nem ismerem. Miért?
    – Mert filmet csinálunk róla. Mert híres zenész volt, tudja.
    – Hógyne tudnám én azt – kérem szépen.
    – Na és mit tud róla?
    – Kiről?
    És bizony Winkler szerkesztő-riporter látta, hogy hogyan foszlik semmivé a műsor, amivel már a lányának is eldicsekedett. Hát, nem fogom megtalálni! Pedig azt mondták, hogy ide, Tarvágásra jött. – Emberek – nézett a körülöttük állókhoz –, hol vagyok én most? De komolyan.
    – Itt, Tarvágáson.
    – És ismerik Kőnig Feri számát, az „Összetört szívet”?! – Csend. Néznek.
    – Kezdje el!
    – De hát maga játszotta is az előbb! – fakadt ki türelmetlenül Winkler.
    – Mit? – nyílt tágra Stiglic szeme.
    – Hát ezt – krákogott Winkler, és reszelős hangján szégyenlősen intonálta a dal kezdő sorát.
    – Ja az? Hát ezt kivonulásra szoktam.
    – Na, hát ez a Kőnig száma. Ne mondja, hogy nem tudja! Kitől hallotta?
    – Tőle magától. De nem úgy hijják ám! – szögezte le. – Ezt is játszotta. Sokat. Bár, uram, ha én egyszer hallok valamit… Őt keresi? Hát, ha valaki, akkor én tudom. Engemet még tanított is. Mikor még megvolt a szaxija.
    – Mindegy, ezt a Kőniget keresem én.
    – Így nem ismerem. Kanibált keresi – vetette oda a többieknek.
    – Hanem? – fülelt Winkler.
    – A Kanibál? Az olyan nekünk, mint az Isten! Aki a mennyországból mannát szórt a földre.
    – Más vót az! Egy kenyérrel meg egy üveg borral több ezer embert lakatott jól! – tódított a másik. – Oszt mind jóllaktak.
    – Na jó, ez csak olyan népi beszéd, hogy igaz-e, azt nem tudja senki – óvatoskodott egy hang.
    – Mondják csak, de egyszerre egy beszéljen!
    – Nahát. Mikor eljött onnan – az ember intett –, onnan maguktól, akkor a nevét is otthagyta. Odahagyta.
    – Na, most az mindegy is. Ez az, akit én keresek. És a szaxija megvan még?
    – Mér? – ütközött meg Stiglic.
    – Mert, gondolom, magánál lehet. Ha már tanította.
    – Nálam? Nem, énnekem nem volt annyi pénzem. Az egy arany szaxi volt. B-tenor, uram. Színaranyból.
    – Na, hát egy ilyen nem tűnhet el csak úgy.
    Az ember elhallgatott. Fürkészőn nézett. – Azt hiszem, ez rendőr… – szólt oda a karéjban álló többieknek.
    – Dehogy! Zenész vagyok magam is.
    – Igen? – nézett kajánul a fogatlan. – Mi a négy kereszt mollja?
    – Hát, nem tudom – pirult Winkler.
    – Zenész! – legyintett Stiglic – sztán min játszik? – azzal sarkon fordult s eltűnt a sötétben. Winkler egy pillanat alatt magára maradt. A pap csörgő kulcscsomóval bukkant elő a sötétből. Zárta a templomot.
    – Na, hogyan halad?
    – Mondja, tisztelendő úr, a mise végén mi volt az a zene? Honnan tanulhatták?
    – Én ezeket annyira nem ismerem. De szívesen veszem, bármit is játszanak. Az a jó, ha mindenki a saját szavaival szól az Istenhez. Ő minden nyelven ért…
    Winkler úgy érezte, hogy megint kicsúszott a kezéből a zsákmány. Pedig váratlanul milyen jó nyomra bukkant. De ezek úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Olyan tehetségük van, hogy bárhol hallhatta ezt a zenét, megmaradt benne. De akkor miért játssza? Nehezen adta fel a harcot. A kocsmába ment. Stiglic ott fröccsözött, mellette a földön a tangóharmonika.
    – Szóval magát tanította – ült le mellé Winkler.
    – Hagyjon nekem békét, piszok zsernyák! Rajtam nincs mit keressél.
    – Nem, nem. Ne haragudjon, de ha játszana valamit, amire a Kőnig tanította.
    – Nem játszok. Menjen innen.
    – Játsszon! Benne lesz a műsoromban.
    – Ugyan, kit érdekel a maga műsora?
    – Játsszon, kifizetem!
    Stiglic tüntetően elfordult. Winkler szégyenkezve ült, egyre többen gyűltek köréjük. Minek keveredik ő ilyen ügyekbe. Most meg rendőrnek nézik. Nem véletlenül, persze. Lehet, hogy megölték a Kőniget, és ő meg most beletenyerelt az ügybe. Hát persze, ezért nincsen sírja. Majd még keresztet is állítanak neki. Megölték, a szaxofonját meg eladták. Nyilván nem tudtak rajta játszani. Winkler beleborzongott a föltételezésbe. Pedig azt ő is megvette volna. Egy szaxi, amin a Kőnig játszott. Tán még meg is van nekik, ám Stiglic váratlanul feléje fordult.
    – Ha hoz egy szaxit, azon eljátszom.
    – Szóval nincs meg. Akkor hozok – vette fel a harcot kijózanodva Winkler. – Elmegyek és hozok egyet.
    – Na jó, de örökbe ám!
    – Micsoda?!
    Winkler csak egy hónap múlva tűnt fel újra. Nem volt az olyan egyszerű, megszerezni a szaxofont. Kölcsönkapta persze. Behúzkodta a meglehetős hangszertokot a kocsmába. Stiglicért üzentek.
    Winkler ott állt az erdőszélen, ahol Stiglic a fát gyűjtötte. – Előbb ezt hazaviszem. – Na, és velem mi lesz? Itt a szaxi. – Jó. Ha segít, előbb végzünk.
    Winkler tétovázott. Finom, hasított bőr kesztyűjét zsebre gyűrte, s elkezdte vonszolni az ágakat. Aztán mégiscsak felvette a kesztyűt, de meg is bánta. Nem ilyen munkára szánták azt. Mindegy. Fölpakolták a fát a kétkerekű kordéra s hazavontatták, aztán átfagyva megérkeztek a kocsmába. Na, most meglátjuk. Stiglic óvatosan, szakértelemmel kinyitotta a dobozt. Nézte a nádat is, megvan-e. Bólogatott, majd visszacsukta.
    – Az övé is ilyen volt. Én hallottam játszani is.
    – Na, akkor rajta.
    Stiglic Lajos azonban anélkül, hogy kivette volna a hangszert, visszazárta a tokot. – Jó. Ilyen volt.
    – És hova lett?
    – Eladta. Megvette nekünk az árából a füzest. Tizenöt évre a mienk. A szövetkezettől. Onnan vágjuk a vesszőt. Abból élünk. A pap mondta egyszer. Olyan ez, mint a manna…
    – A pap! – legyintett az egyik. – Több segély, az kéne! Ez benne lesz a műsorban? Elmondom én, mi a baj…
    – Csak előbb meg kell fonni. Kosárnak.
    – Na, de hol lakott az ember? A Kőnig?
    Stiglic kinézett az égre. – Holnap legyen itt a kocsmában reggel. Korán!
    – Arról volt szó, hogy játszik, hé?!
    – Holnap jöjjön, reggel. Ez – tette kezét a szaxofonra –, ez itt marad. Most.
    Winkler nem mozdult. Itt valami nincs rendben. Hogyan is hagyná itt a hangszert! Minek? Ha bármi baja lesz, neki vége. De ha meg hiába jött, a főszerkesztő megöli… és akkor várhat megint, ki tudja, meddig. Winkler nem szerette a rázós dolgokat. És egyáltalán, hova legyen reggelig? A szállodaszámlát nem szereti a gyártás. Nem indokolt, mondják. Idehozta ezt a rohadt szaxit, és átverték! – Menjünk el a paphoz, jó?! – próbálkozott.
    – Minek? A pap nem tud rajta.
    – De az ismeri magát.
    – Te is ismersz.
    – Nem annyira.
    – Nem? Akkor viszlát.
    – Jaj, nem, nem akartam megbántani – de Stiglic már az ajtóban állt.
    – Fújhatod! Fújjad azt a rossebet. Te…, te zenész! – szólt vissza megvetően, és kiment. Winkler rohant utána, kabátja szárnyával lesodorva egy hamutartót, és az utcán érte utol. – Ne haragudjon, vigye. Azért hoztam. És hol találkozunk?
    – Itt vársz.
    – Jó, itt maradok reggelig. Délelőttig. – mondta, s tehetetlenül nézte, amint Stiglic kicipeli a „Weltklang” B-tenor fekete ládáját. – Úgy vigyázz rá, hogy az életem van a kezedben! – mondta még, mintegy önmagát bátorítva, s szinte utánamozdult, de aztán megadta magát a sorsának. – Ennék valamit, főnök. – Van nápolyim meg ropi. De Siklós nincs messze.
    Winkler kedvetlenül beült az autóba, és bement Siklósra. Minek kell Stiglicnek éjszakára a hangszer? Persze biztosan gyakorolni akar, hogy reggel adhassa a bankot nekem. Mert eladni? Ugyan hol? Kinek? Hülyeség, nyugtatgatta magát. Mire visszaért, az „Istenek asztala” – ahogy kocsmáját ironikusan nevezte a hajdani biliárdbajnok – már sötét volt. Winkler, reménybeli szerkesztő üldögélt egy darabig a kocsiban, de fázni kezdett. A szemben álló kocsma ablaka világos volt. „Pörgettyű” – hirdette a tábla. Kiszállt és sétált egy kicsit. Rágyújtott, és sajnálta, hogy délelőtt tönkretette a kesztyűjét. Most otthon alhatna, ágyban.
    – Maga van a tv-től? – kuncogott a sötétben két asszony. – Én – válaszolt mogorván. – Aztán minket föl ne vegyen ám, ebbe’ a ruhába, jaj! – évődtek. – Nem, nem veszek föl senkit. A Kanibált ismerték? – kérdezte. – Hát?! Az olyan ember vót, mint egy harapás kenyér! Mint az Isten…
    Bezárta a kocsit és bement. A sűrű füstben a pulthoz óvatoskodott. – Egy kávét kérek – a cigánylány kacéran mosolygott a pult fölötti füstös olajnyomatról.
    – Ott a gép. De csak régi húszassal működik. Szorítsa a peremihöz, a bedobó peremihöz, úgy dugja be! – mérgelődött a pultnál álló asszony. – Mindig tönkremegy, ha nem én kezelem. Na, látja, itt van!
    Winkler a sarokba húzódott, hogy megigya a kávéját. „Sárgára van a Miskolci börtön festve” – jajdult föl az ének a benyílóból. Winkler felállt és bekíváncsiskodott, mi lehet ez a pengetős kíséret. Körben, az asztalok körül férfiak. A nők a fal mellett álltak. „Jaj, beteg vagyok, édesanyám!” – jajongott az ének, a tamburán köpcös férfi kísérte. Középen meg egy másik járta. Új, fehér edzőcipője világított a félhomályban.
    – Itt jön a televízió! Jöjjön, bácsika! – üdvözölték az asszonyok. – De vigyázzatok, ami itt elhangzik, az holnap benne lesz a tévében! – látszott, hiszik is meg nem is, amit mondanak.
    – Ma van a születésnapom! – hajolt közel hozzá izzadságtól fényes arccal az edzőcipős. Winkler óvatosan leereszkedett az odapenderített székre. – Mit iszol? Jó pálinka! Ne az öregasszonyét idd – intett fejével amaz a külső terem felé –, vizezi.
    – Egészségére! – emelte meg a poharát Winkler. – Úristen, hova kerültem – szorongott. Kabátja, mint mázsás súly húzta lefelé a vállát. – A tamburásnak szabad egy fröccsöt? – bátorkodott, aztán látta, hogy nincsen pincér, indult is kifelé, hogy hozza. – Maradjon csak, majd az öregasszony – intették.
    – Mi a maga nótája? – fordult feléje a tamburás.
    Winkler tanácstalanul vállat vont, de amaz már pengette is: „Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs”. Winkler nem nagyon szokott énekelni, amit most nagyon sajnált, és irigyelte a többieket. Meleg volt, füst. Azon töprengett, hogy kiviszi a kabátját a kocsiba, mikor váratlanul betoppant Stiglic Lajos. Hosszú botjának gondosan helyet keresett a sarokban, majd összeölelkezett a középen táncoló férfival. – Hát hazaengedtek?! Ma én fizetek! Hej, húzzad, mindjárt hozom a szuszogómat – és leült. Mikor Winklert észrevette odabólintott: – Reggel.
    – Hol van? – kérdezte, szemével keresve a szaxofont Winkler. Alig tudta palástolni csalódottságát. Minek kérte el ez a zsivány a hangszert, ha nem is gyakorol vele? – Az életemet bíztam rád – mondta rekedten.
    – Mennyit ér a te életed?! – A zene elhallgatott, s tisztán hasított bele a csendbe az egyik asszony szava: – De olcsó életed van neked, bácsika!
    – De drága! Éppen azt akartam mondani, de drága! Bácsika, ennyi az életed? – kacagtak ingerkedve. – Mennyit fizetsz, ha ágyat kapsz? De csak ágyat – tromfoltak sértően az asszonyok. Winkler megdöbbent. Tudta, hogy valami nem stimmel. Mégse olyan nagy legény ő, mint gondolta. Ezek most kifogtak rajta, lóvá tették. Úristen, mit kezd most. Ezek vademberek. – Én azt hittem, hogy rád bízhatom – krákogott.
    – Miért, miért hitted azt? Mert a paptól akartad megkérdezni? Mi vagy Te itt? Senki! Idejössz közénk? Keresed a haverod nyomát. Körme alatt piszok se lehetsz! Igyál inkább és hallgass.
    Winkler kitámolygott a kocsmából, s elbődült: – Ellopták a kocsit! A sógorom kocsiját! Elloptátok! – fordult vissza bőszen. Többre aztán nem is emlékezett. Reggel a Pörgettyűben ébredt. Ott feküdt egy asztalon, ráterítve a nagykabátja. Arca fájt, de foga nem hiányzott, ahogy nyelvével végigtapogatta az ínyét. A cserépkályha langyos volt. Ahogy kitisztult a feje, fölugrott és az ajtóhoz rohant. Nem volt bezárva. A kocsija ott volt, ahol tegnap hagyta. Mi történt itt este? Az automatába beügyeskedte a húszasokat, és ivott egy kávét. A cigánylány az olajnyomatról ugyanolyan kacéran nézett, mint tegnap este.
    Stiglic persze szaxofon nélkül érkezett. – Kocsival megyünk egy darabot – közölte. Winkler szó nélkül vezetett. Aztán a kocsi már nem bírt följebb menni a horhosban. Megálltak.
    – Óvatosan, nem budiajtó ez! – Stiglic kiszállt a Suzukiból. Winkler idegbajt kapott volna, ha ezek után a sógora kocsijának mégis baja történik. Ballagtak fölfelé. Winkler, akin a súlyfelesleg szemmel látható volt, hangosan fújtatott. Stiglic egyszerre megállt, s ujját szája elé tette. Csend volt. Szél se rezdült, és a fák mégis egyszerre hajladozni kezdtek a tündöklő napsütésben. Mert felülről, a hegyoldalból, mint valami álom, úgy hömpölygött végig a „Szeretlek én, csak higgy nekem!” dallama. Akár a lavina, úgy töltötte be a völgyet a bársonyos hang, föl-föl szökellve, majd visszahullva, szétterülve és eltűnve, akár a robajló hullámok szelídülnek meg az óceánpart homokján. – Ez ő – markolt Winkler szívébe a felismerés. Ez ő, és él! Így más nem tud játszani! Winkler önkéntelenül kitárta karjait, mint aki repülni akar, majd jobb híján megölelte a foghíjas, vigyorgó Stiglicet. – Megint pechem van – remegett a hangja –, mert ebből műsor nem lesz…, emlékműsor kell, így aztán most kereshetek megint egy halott zenészt. – Stiglic vállat vont, Winkler pedig boldogan legyintett, és bámult – a havas hegyoldalra, ahol a fák ölelésre tárt karral rázták magukról a szikrázó havat –, bámult fölfelé.