Gérard Bayo

Édes érzés

A homokba gyerekkéz váj
odvat a víznek.

A valóság
kimond,
nem szűnik
nem tűnik s nem ismétli
soha magát.

Soha a hiánytól el nem
távolodik.

Mint édes érzés
hová önmagadban

betérsz
s mely csakis tied.

Címtelen

Ily késő-késő éjszakában
az örök holnap
rejlenék?

Úgy ver a Hold mint szív a tóban.
Egy teljes nap
az élet.

Egyetlen
egy nap.

A nyárfa

A nyárfa ott az ablakodnál,
Horia, felhőket idéz mint hajdanán.
Nem változott sem az éj sem a fa

s minket most is elragad és szétszór
dühödten a szél s milyen lassú az élet.
A tenger tömege nem tér vissza soha.

A nyárfa mit ismersz ma éjjel is
a földre hinti
jótékony záporát.
Elválaszt távol űz egymástól a szél
hej de messzi űrbe, a csodás, mérhetetlen
űrbe.

Mozdulatlan
ragadtatunk el. Mozdulatlan. Mégis
ez itt a
fekete éjbeli

búcsúzások pontos helye.

Ablakod nyárfája
valószínűtlen talajra
ontja esőjét.

Címtelen

A vágy mit ismersz csupán
hiú megközelítés és gyötrelem, mikor
énnálam inkább vagy önmagam, szerelmem.

Ahogy a virágok közelednek
köröskörül az ághoz
s megtisztulnak! Immár

én lettél szerelemből
s bennem nézed magad. És gyötrető
a fény
a szemeidben.

A terem üres

A kertből az íriszeket
halni hozták ide.
Kívül egy templom

romjai. Holnapra
szegények leszünk.

Most még telítődik az űr.
,,Csak ez maradt nekem belőlük,
semmi más.’’

Csönddel telítődik.

A káosz közepén már
fénnyel telítődik
a szentek

Szentje.

Kőszilánkok

Az ajtó nem tárul többé.
Gyerekkorod nem tárul többé.
Szólítok.

Még alvó
köd-dombok vonulnak át
a folyón.

Nyisd szét ujjízületeit
a halottnak, ki nem voltál, tenyerét
tedd a zokogás agyagára.

Érted szólítom a halált s a fonákját, vagy az
életet meg a fonákját.

A dombok
kísérnek. A dombok
ma még kísérnek.

Hajnal előtt

A domb porhüvelyei felől
ereszkedik alá hajnal előtt
az ég,

lecsúszik vállainkról. Az
    ág alatt
az árnyék még egy életvillanás.

Akár örökös
földi súly: nem a
sötétség, hanem a fény.

Mint földi
súly
amely lábnyomainkban
örökre szertefoszlik.

Timár György fordításai

Lackfi Jánossal együtt néhány évvel ezelőtt kötetbe gyűjtve mutattam be Gérard Bayo válogatott verseit. A költő az akkori válogatás megjelenése óta számos figyelemre méltó új művel jelentkezett; legtöbbjük már német és román fordításban is napvilágot látott. Úgy gondoltam, érdemes ízelítőt adnom a rendkívül eredeti poéta újabb alkotásaiból, már csak azért is, mert Bayo költői látás- és kifejezésmódja összetéveszthetetlenül egyedi. Felületes szemlélő bizonyára elintézné azzal, hogy besorolja a sok mindent elviselő ,,posztmodern’’ kategóriába; itt azonban szerintem nem egészen erről van szó.
    Kezdem azzal, hogy Bayo mélyen katolikus költő, akinek katolicizmusa mindamellett nem tolakszik úgy írásainak elő- és erőterébe, mint ahogy néhai mesterénél és fölfedezőjénél, Pierre Emmanuelnél, akinek vallásos didaxisa sokat rontott költői adottságain. Bayo, hogy úgy mondjam, szemérmesebb hívő, katolicizmusa valaminő panteizmussal ötvöződik, utóbbin – rendhagyóan – csupán azt értve, hogy a költő és a természet (fák, dombok, tenger, napfény, holdfény, reggel és este) az átlagosnál jóval szorosabban fonódik össze. A ,,szentek Szentje’’ azonban mindvégig – hol kimondva, hol nem – jelen van Bayo verseiben.
    Amely verseknek szemantikája és szintaxisa (talán épp a nem jelvényként kitűzött, hanem belül mélyen át- és megélt hit feszítő ereje nyomán) nemigen követi a hagyományt. A vers a maga átlagon fölüli tömörségével szinte kipréselődik a költőből, s ez a prés a legkevésbé sem kedvez a bevett költészeti formáknak. Ahhoz, hogy a bayói hit és világszemlélet szavakba önthető legyen, a szavakat e sajátos belső világ szolgálatára kell – tán nem túl merész a szó – beidomítani.
    Katolikus költő, mondtam az imént. Hozzáteszem: baloldali költő egyszersmind (akihez tán nem véletlenül épp a magyar Pilinszky János lírája áll a legközelebb). Spanyol édesapja épp az ő születése tájt halt hősi halált a szabadságharcosok soraiban, s ez éppúgy meghatározta a fiú későbbi érzésvilágát, mint a maidaneki egykori koncentrációs tábor meglátogatásakor szerzett, egész valóját megrendítő élmények sora. Korábbi verseiben mindez hangot is kapott; az újabbakra viszont elsősorban a mindennapok viszolyogtató realitásától való elfordulás a jellemző. Gondolom, ez az egyik oka annak, amit jobb szó híján panteizmusnak neveztem. A másik ok szemlátomást a halálközelség élménye: a hatvanhat esztendős költő mindinkább átérzi az ittlét átmeneti mivoltát, melyben a dombok még kísérik. De mert a szentek Szentje is kíséri, s nem csupán ,,még’’, ez a különös, mind egyedibb líra végül is harmonikus folytatása az életmű eddigi állomásainak.