Paul Bowles

Fagyott földek

    A vonat késett, mivel az egyik kocsi fűtőrendszere tüzet fogott egy nagy, behavazott mező közepén. Vagy egy órát vesztegeltek itt. A vonat zakatolása után támadt hirtelen csöndben az utasok kényelmetlenül feszengtek az üléseken. Egyszer egy ellenvonat száguldott el mellettük mennydörgésszerű robajjal; ez tovább fokozta az ideges hangulatot, s halk, izgatott beszélgetés kezdődött.
    Donald ujjával rajzolgatott a jégvirágos ablaküvegre.
    – Hagyd abba! – szólt rá az apja.
    Donald nem látta tanácsosnak visszafeleselni, noha nagy kedve lett volna hozzá, és neheztelt az anyjára, amiért nem avatkozott közbe. Éppenséggel rávehette volna, hogy vétózza meg az értelmetlen tilalmat, a tapasztalat azonban megtanította rá, hogy korlátozott az alkalmak száma, amikor anyja a védelmére kelhet, oktalanság lett volna hát eltékozolni a jóindulatát. Mire kikászálódtak a vonatból, a havat már eltakarították a peronról. Farkasordító hideg volt; vastag füstfelhő gomolygott elő a mozdony kéményéből, s beburkolta az első kocsi egy részét. Donald összefagyott lábát fájlalta.
    – Ott van Greg és Willis bácsi! – rikkantotta, és ugrándozni kezdett örömében.
    – Ne kiabálj, van szemünk – mondta az apja. – Nyughass, és hozd a csomagodat.
    Willis bácsi fekete medvebőr kabátot viselt, mely csaknem a földet verte. A hónaljánál fogva megragadta és felemelte Donaldot, hogy a kisfiú arca egy vonalba került az övével, és keményen szájon csókolta. Aztán átpenderítette Greg bácsi karjaiba, aki ugyanezt művelte.
    – Hogy vagyunk, fiatalember? – kiabálta Greg bácsi, miközben letette a fiút a földre.
    – Köszönöm, jól – felelte Donald győzelme tudatában, apja ugyanis nem szerette, ha a fiát csókolgatják.
    – A férfiak kezet ráznak, és nem csókolgatják egymást – mondogatta neki.
    A levegő kristálytiszta volt, s noha esteledvén az ég lassan levendulaszínűre hamvadt, még mindig ragyogó fénnyel izzott, akárcsak az Orosz Balett egyik jelenetében. Ide az anyja vitte el néhány hete, mert látni akarta Pavlovát. Donaldot nem a tánc izgatta, hanem az, hogy hirtelen kapcsolatba került a mágia világával. Ugyanilyen elvarázsolt ég lángolt most fölötte; New York utcáin soha nem látott ehhez foghatót. A farmon minden varázslatos volt. A ház elvarázsolt kastélyra emlékeztette, ez a varázsbirodalom mégis valóságosabb volt, mint a felnőttek hitték. A hosszú, zöld nyarakon, amelyeket édesanyjával és anyja családjával töltött itt, fölfedezte és kikutatta ezt a birodalmat, ám senki nem jött rá, hogy másik világban él. Apja jelenléte azonban súlyos veszélyt jelentett, mert előle semmit sem lehetett eltitkolni, és ha egyszer ő tudomást szerez ennek a másik világnak a létezéséről, habozás nélkül lerombolja. Donald nem tudta, elég védettek és megfelelően álcázottak-e ennek a világnak a kapui.
    Beültek a szánba, és barna bivalybőr takarót csavartak maguk köré. A két vasderes széles orrcimpáin dőlt a forró pára. A fehér vidék némán suhant tova, dérlepte fái rózsaszínen izzottak az alkonyatban. A lovakat Greg bácsi hajtotta, Willis bácsi pedig, aki féloldalasan ült mellette a bakon, Donald édesanyjával beszélgetett.
    – Fáj a lábam – panaszkodott Donald.
    – A kutyafáját, fiú! Hát nem tetted a téglákra? – kiáltotta Willis bácsi. – Öt meleg téglát raktunk a lábadhoz. Itt vannak, ni.
    Hátrahajolt, és felemelte a súlyos plédet. A téglákat újságpapírba csomagolták.
    – Az én lábam is jéggé fagyott – mondta Donald mamája. – Donald, vedd le a cipődet, és tedd rá a lábad a téglákra.
    Ezzel kettőt odatolt Donaldnak.
    – Kutya baja, csak a feltűnési viszketegség kínozza – mondta Donald apja, de nem tiltotta meg a téglákat.
    – Ugye, jobb így? – kérdezte Willis bácsi egy perccel később.
    – Nagyon kellemes. Milyen messze vagyunk a farmtól?
    Hét mérföld a Sarokig, onnan pedig másfél mérföld hazáig.
    – Ó, azt tudom, hogy a Saroktól másfél mérföld – mondta Donald.
    Sokszor megtette ezt az utat nyáron, és név szerint ismerte a farmokat az út mentén.
    – Először jönnek Elderék, aztán Landonék, aztán Madisonék…
    Apja keményen oldalba bökte.
    – Hallgass már el egy kicsit.
    Willis bácsi úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.
    – Nahát, pompás a memóriád! Hány éves is vagy, Donald?
    A fiú torka elszorult, mint máskor is, ha a sírás fojtogatta. Megköszörülte a torkát, és elfúlón nyögte:
    – Hat.
    Szégyenkezve tovább köszörülte a torkát, és attól félve, hátha Willis bácsi valami tévedésen kapja, hozzátette:
    – Újév után leszek hét.
    Mindenki hallgatott, csak a tompa lódobogás és a szán surranása hallatszott. Az ég valamivel sötétebb volt most, mint a fehéren világító rétek, s túlnan, a domboldalon az erdők csupaszon meredező ágaik rengetegével is egyre ijesztőbbek lettek. Donald örült, hogy középen ülhet. Tudta ugyan, hogy nincs farkas az erdőben, de hát mi erre a biztosíték? Valamikor éltek itt farkasok – meg medvék is –, és csak mert évekig hírüket sem hallották, most azt állítják, nincsenek
    A Sarokhoz értek, itt fordult le a bekötőút a farmra. Hét rozsdás postaláda állt itt girbegurba sorban, mindegyik egy-egy tanyához tartozott.
    – V. I. K., egyes számú postaláda – mondta Willis bácsi mókásan.
    Ezen sokszor elviccelődtek a családban, amióta csak megvették a farmot, mert városi emberek lévén azt képzelték, az igazi farmerek viccesek.
    Donald most már tényleg otthon érezte magát, s annyira megjött a hangja, hogy hozzátette: – Vidéki Ingyenes Kézbesítés.
    Óvatosan ejtette a szavakat, mert az első kiejtése gondot okozott neki. Ezúttal azonban nem volt semmi baj, úgyhogy Greg bácsi, anélkül, hogy megfordult volna, hátrakiáltotta:
    – Ez a beszéd! Az idén mész iskolába, ugye?
    – Igen.
    Donaldnek nem volt kedve többet mondani, mert az útkanyarokra figyelt, melyeket úgy ismert, mint a tenyerét. De minden olyan más volt most, mint amire emlékezett, hogy alig hitt a szemének. A vidék elvesztette bensőséges melegét, csupasszá és védtelenné vált. Donald a terjengő sötétben is átlátott a levéltelen ágakon, látta mögöttük a kopár földeket, melyeket el kellett volna rejteniük. A lába már nem fájt, keze azonban egészen elzsibbadt a hidegtől a gyapjúkesztyűben a bivalybőr alatt.
    Feltűnt előttük a farm, minden földszinti ablakban gyertya égett és magyalkoszorú díszelgett. Donald lehajolt és felhúzta a cipőjét; elgémberedett, sajgó ujjai nehezen engedelmeskedtek akaratának. Mire ismét kiegyenesedett, a szán megállt. Kinyílt a konyha ajtaja, és valaki kilépett rajta. Most nagy zsivaj támadt, hogy mindenki üdvözölt mindenkit és boldog karácsonyt kívánt. Míg a szánkótól a konyháig ért, a kisfiút megcsókolták, vállon veregették, fölemelték és letették, ezenkívül közölték vele, hogy megnőtt. Nagyapja segített újra lehúzni a cipőit, és levette a kályha tetejét, hogy megmelegíthesse kezét a lángoknál. A konyhának, mint nyáron, most is füst-, aludttej- és petróleumillata volt.
    Mindig nagyon izgalmasnak találta itt ezt a nagy sürgés-forgást. Minden rokona újabb védelmet jelentett szülei figyelő tekintetével szemben. Otthon csak ők hárman éltek, ezért kínszenvedés volt egy-egy étkezés. Ma este viszont nyolcan vették körül a vacsoraasztalt. Az egyik székre óriási bőrkötéses szótárt helyeztek, hogy Donald felérje az asztalt, s most nagymama és Emilie néni között ült boldogan. Az őzbarna szemű Emilie néni nagyon csinos volt. Greg bácsi egy éve vette feleségül, s Donald kihallgatott beszélgetésekből tudta, hogy az új asszonyt senki sem szereti a családban.
    – Louisa és Gordon csak holnap érkeznek – mondta nagymama. – Mr. Gordon Portesville-ig lehozza őket a kocsijával. Ma este mindhárman megszállnak a hotelben, holnap pedig az lesz az első dolgunk, hogy bemegyünk értük.
    – Gondolom, Mr. Gordon is velük jön – mondta Donald édesanyja.
    – Valószínűleg – vélte Greg bácsi. – Nyilván nem fogja egy hotelszobában tölteni a Szentestét.
    Donald édesanyja bosszúsnak látszott.
    – Mire való ez, végül is a karácsony családi ünnep – morogta.
    – Mr. Gordon félig-meddig úgyis a családhoz tartozik – felelte Willis bácsi görbe mosollyal.
    – Ez borzalmas! – szörnyülködött Donald édesanyja.
    – Rosszul áll a szénájuk – csóválta fejét nagypapa is.
    – Még mindig tart a régi háborúság? – kérdezte Donald apja.
    Greg bácsi felvonta a szemöldökét:
    – Rosszabb annál. Tudod… Ivor is…
    Donald tudta, hogy miatta beszélnek félszavakban. Úgy tett, mint aki nem hallgat oda, s rajzolgatni kezdett a szalvétagyűrűvel az asztalterítőre.
    Apja szája tátva maradt a csodálkozástól.
    – Honnan szerzik? – kérdezte.
    – Receptre írja fel nekik valami csavaros eszű polák doktor – felelte Willis bácsi könnyedén.
    – Istenemre, el nem tudom képzelni, hogy bírja Louisa – kiáltott föl Donald édesanyja. Emilie néni, aki idáig hallgatott, most megszólalt:
    – Nem is tudom – mondta elgondolkozva. – Mindketten olyan rendesek vele. Azt hiszem, Mr. Gordon igazán nagylelkű. Ő fizeti Louisa lakbérét, tudjátok, és Ivor szinte minden délután használhatja a kocsit meg a sofőrt.
    – Mit tudsz te erről! – szólalt meg Greg bácsi kellemetlen, zsémbes hangon, ami azt célozta, hogy elhallgattassa a feleségét. Ő azonban folytatta, kissé élesebben, és még Donald is hallhatta, hogy ezek ketten nem először veszekszenek.
    – Történetesen tudom, hogy Ivor bármikor hajlandó belemenni a válásba, amikor a felesége akarja, mert ő maga mondta nekem.
    Csönd lett az asztalnál; Donald tudta, hogy ha most nem ülne ott, mindenkinek lenne hozzátennivalója. Emilie néni olyasmit mondott, ami nem az ő fülének való.
    – No – szólt oda Willis bácsi kedvesen –, nem kérsz még egy szelet tortát, Donald pajtás?
    – Azt akartad kérdezni, nem akar-e lefeküdni. Ágyban a helye – mondta az apja.
    Anyja szó nélkül lesegítette a kisfiút a székről, és felvitte az emeletre.
    A hálószoba kis jégvirágos ablakán nem lehetett kilátni. Donald rálehelt az ablaküvegre, és a megolvadt kerek lyukon át kileskelt a sötétre.
    – Ne csináld ezt, drágám! – szólt rá az édesanyja. – Nagymamának kell megtisztítania az ablakot utánad. Most pedig be az ágyba! Finom meleg tégla vár a takaró alatt, hogy ne fázzon a lábad.
    Körbebugyolálta fiát a takarókkal, megcsókolta, és elvette a lámpát az asztalról. Apja bosszús hangja hallatszott a lépcső aljáról:
    – Hé, Laura, mi folyik ott? Gyere le!
    – Sötét lesz a szobámban? – kérdezte Donald ijedten.
    – Jövök – szólt le az anyja, majd lenézett Donaldra. – Otthon is sötétben alszol.
    – Tudom, de otthon felkapcsolhatom a villanyt, ha akarom.
    – Ma este nem lesz rá szükséged. Jól tudod, hogy apád kitér a hitéből, ha itthagyom a lámpát. Aludj csak szépen!
    – De nem tudok elaludni! – panaszkodott Donald.
    – Laura! – kiáltotta az apja.
    – Egy pillanat! – szólt vissza az asszony zavartan.
    – Kérlek, anyu…
    – Egy perc, és már alszol is, mint a bunda ebben a finom, friss levegőben. No, aludj szépen! – az anya hangja hajthatatlan volt.
    Kezében a lámpással a küszöbhöz ment, és betette maga mögött az ajtót.
    Az asztalon kis porcelán óra állt, amely hangosan és gyorsan ketyegett. Időnként lentről kirobbanó kacagás hallatszott, ami szinte azon nyomban el is halt.
    – Egyujjnyira nyitom csak ki az ablakot, ennyi elég is lesz – mondta az anyja az elébb, s most a szoba percről percre hidegebb lett.
    Donald a meleg téglának vetette a talpát az ágy közepén, s hallotta, amint az újságpapír megzördül. Nem volt más hátra, aludni kellett. Az ébrenlét és az álom határán furcsa képzelgés kerítette hatalmába. A farm mögötti hegyről halkan egy farkas futott le a fagyott havon, át-átugrálva a sziklákat és a bokrokat. A farm felé tartott. Mikor odaért, addig leskelődött az ablakon, amíg meg nem látta a nagy asztalt körülülő felnőtteket. Donald megreszketett, ahogy megpillantotta a farkas tekintetét az ablaküvegen át. Most a farkas, minden mozdulatát kiszámítva a magasba szökkent, átszakította az ablaküveget, és torkon ragadta Donald apját. Mielőtt bárki magához térhetett volna, már el is tűnt foga között a zsákmányával, s lekonyuló fejjel vonszolta a megroggyant testet a hóban.
    A hajnal fehér fénye elöntötte a szobát, amikor a kisfiú kinyitotta a szemét. A házból különféle neszek hallatszottak, ahogy lakói tettek-vettek. Donald hallotta, amint becsapnak egy ablakot, és hallotta a favágás ismerős zaját. Hamarosan közelebbről is hangzottak zörejek, és a fiú tudta, hogy a szülei felébredtek. Aztán nyílt az ajtó, és anyja lépett be, vastag barna fürdőköpenyben, leengedett hajjal.
    – Boldog karácsonyt! – kiáltotta.
    Kezében óriási neccet tartott, amely tele volt gyümölccsel és apróbb csomagokkal.
    – Nézd csak, mit találtam a kandalló mellett!
    Donald csalódott volt, mert maga akarta megkeresni az ajándékait.
    – Idehoztam neked, mert jéghideg van a házban – mondta az édesanyja. – Maradj ágyban, amíg be nem fűtenek.
    – Mikor gyújtunk fát?
    A fa volt a legfontosabb: a legszebb ajándékokat ez alá tartogatták.
    – Lassan a testtel – intette az anyja. – Egyelőre elégedj meg ennyivel. Addig nem gyújtunk gyertyát, amíg Louisa néni meg nem érkezik. Ugye, nem akarod, hogy kimaradjon belőle?
    – Hol vannak az ajándékaim Louisa néninek és Ivor bácsinak? lvor bácsi is eljön?
    – Persze – felelte az anya, s alig észrevehetően változott a hanghordozása, mint mindig, amikor Ivor bácsiról beszélt. – Már odatettem őket a fa alá a többi ajándék mellé. Te csak takarózz be alaposan, és nézegesd az ajándékaidat. Megyek, felöltözöm.
    S a hidegtől reszketve visszatért a szobájába.
    Egyedül nagypapának kellett köszönetet mondania reggelinél a necce aljába gyömöszölt színes ceruzás dobozért. A többi ajándékon címkéket talált: „Donaldnak a Mikulástól”. Willis és Greg bácsi korán megreggelizett, és bementek a szánnal Portersville-be, hogy a hotelből elhozzák Louisa nénit és Ivor bácsit. Amikor megérkeztek, Donald az ablakhoz futott, és látta, hogy Mr. Gordon is velük van. Mindenki olyan talányosan beszélt Mr. Gordonról, hogy nagyon kíváncsi lett rá. Ebben a pillanatban azonban édesanyja felhívta az emeletre, hogy segítsen beágyazni.
    – Mindannyiunknak tőlünk telhetően segítenünk kell nagymamának – magyarázta. – Csak az isten a tudója, hogyan bírja egyedül a főzést.
    Végül azonban Donald meghallotta Louisa néni hívását. Lementek: a kisfiút összecsókolták a felnőttek, és Louisa néni megkérdezte:
    – Hogy van az én lovagom? Mert a lovagom vagy, nem igaz?
    Aztán Ivor bácsi csókolta meg, és kezet rázott Mr. Gordonnal, aki addigra letelepedett nagypapa karosszékébe, ahova senki emberfia nem mert ülni a nagyin kívül. Kövér, sápadt férfi volt, egyik kezén két gyémántgyűrűt viselt, a másikon egy zafírköves gyűrűt. Kapkodva szedte a levegőt. Időnként óriási sárga selyemzsebkendőt húzott elő a mellényzsebéből, és a homlokát törölgette. Donald a szoba másik sarkába húzódott, s miközben egy képes újságot lapozgatott, lopva rá-rásandított Mr. Gordonra. Mr. Gordon „nagylegénynek” nevezte, ami roppant különösen hangzott, olyan volt, mintha könyvből olvasná. Amikor észrevette, hogy a fiú figyeli, intett neki. Donald odament hozzá, és megállt a karosszék mellett, Mr. Gordon pedig gömbölyded órát húzott elő a zsebéből. Megnyomott egy parányi gombot, mire az óra zenélni kezdett. Néhány perc múlva újra intett a fiúnak. Donald mellette termett, ő pedig ismét megnyomta a gombot. A következő alkalommal anyja rászólt, hogy ne zavarja Mr. Gordont.
    – De ő kérte – tiltakozott Donald.
    – Maradj veszteg! Nemsokára karácsonyfagyújtás. Ivor bácsi lesz a Mikulás.
    Willis bácsi jött be a szobába.
    – Nahát – mondta kezét dörzsölgetve –, azt hiszem, a nappali már elég meleg. Mi van a fával?
    – Itt az idő – mondta Emilie néni.
    Emilie néni piros taftruhát viselt. Donald hallotta, amint a szülei az előbb kitárgyalták a ruhát. – Hallatlan – mondta az anyja. – Ez a nő nem tudja, hogy egy farmon él!
    Emilie néni lenyúlt, és megfogta Donald kezét.
    – Volna kedves elkísérni, uram?
    Kéz a kézben mentek be a nappaliba. A kandallóban recsegve-ropogva égett a tűz.
    – Hol van Ivor? – kérdezte Greg bácsi. – Jutott szék mindenkinek?
    – Itt vagyok, ragyogok – mondta Ivor bácsi, bekukkantva az előszobából. Viseltes piros házisapkát csapott a fejébe, piros házikabátot öltött, és zöld hullámpapírt csavart a nyaka köré.
    – Ez minden, amit a Mikulás magára tudott szedni – jelentette be.
    Louisa néni nevetni kezdett.
    – Nézd csak meg jól Ivor bácsikádat – mondta Donaldnak.
    – Őt nézem – mondta a fiú.
    Valójában azonban a fát bámulta. Magas kanadai fenyő volt, egészen a mennyezetig ért, alatta pedig akkora csomagok sorakoztak, amekkorákat életében nem látott.
    – Szent isten! – ámuldozott mindenki.
    – Mit gondolsz, mi van bennük? – kérdezte Louisa néni.
    – Nem tudom – felelte a kisfiú.
    Ivor bácsi leült a földre a fa mellé, és egy nagy dobozt a magasba emelve átnyújtotta Greg bácsinak, aki a szoba közepén állt.
    – Kezdjük talán ezzel – mondta.
    – Donaldnak a ruthlandiektől – olvasta.
    Miközben Ivor bácsi a csomagokat osztogatta, Donald a magáéval küszködött. Csak fél füllel hallotta maga körül a halk sikolyokat:
    – Jaj, de szép! De hát ez túl drága Nem kellett volna! Miért verted magad ilyen költségekbe?
    Túlontúl lefoglalta az ajándéka ahhoz, hogy észrevegye, a kiáltások többnyire Mr. Gordonnak szólnak, aki rendkívül elégedetten ült az ablaknál.
    Donald először nem hitt a szemének: három láb magas tűzoltókocsit kapott gumikerekekkel, csengővel, szirénával és három létrával, amelyek automatikusan kinyíltak, ha az autó megállt. Donald a játékot nézegette, szinte rémülten a hatalmas, egész világot felforgató erőtől, amit magában hordott.
    – Hát… nem… csodálatos! – mondta az anyja hosszúsan. Tagoltan, lassan ejtette a szavakat, így mindegyik külön élre tett szert. – Louisa, de hát miért?
    Donald felpillantott, és látta, hogy Louisa néni Mr. Gordon felé biccent a fejével, mintha csak azt akarná mondani, hogy ő tehet az egészről.
    Az anya a fiához lépett, és előhalászott a dobozból egy névkártyát.
    – Tartsd meg az összes kártyát – mondta Donaldnak –, holnap mind meg kell majd válaszolnod, és nyilván nem akarod összekeverni őket. Louisa néninek és Ivor bácsinak azonban most azonnal mondj köszönetet.
    A fiúnak nagyon nem volt ínyére, hogy valakinek a jelenlétében szólítsák fel a köszönetmondásra, mint egy hátulgombolóst, mégis bátran, Mr. Gordon szemébe nézve köszönte meg az ajándékot:
    – Nagyon szépen köszönöm ezt a gyönyörű tűzoltókocsit.
    – Van ott még más ajándék is, nagylegény – sugárzott Mr. Gordon, gyémántjai megvillantak a napfényben.
    Emilie néni új karóráját nézegette a kezén. Nagypapa felöltötte új fekete selyem házikabátját, és szivarra gyújtott. Elégedetten fordult Mr. Gordonhoz:
    – Mindannyiunkat elkényeztet, Mr. Gordon.
    Donald mamája azonban szemrehányásként értelmezte a szavait, és magyarázatul hozzáfűzte:
    – Nem szoktunk hozzá ilyen finom ajándékokhoz, Mr. Gordon.
    Mr. Gordon nevetett, majd Donaldhoz fordult:
    – Ez még csak a kezdet, nagylegény. Szólj Ivor bácsinak, hogy folytassa.
    Úgy tetszett, mostantól minden csomag Donaldé. Olyan gyorsan bontogatta a dobozokat, ahogyan csak bírta, és minden új csoda látványa megrémítette. Persze köztük voltak a család megszokott ajándékai: zsebkendők, könyvek, sálak, volt azonban egy svájci zenedoboz is cserélhető lemezekkel; aztán egy görkorcsolya, egy nagy készlet ólomkatona, egy valódi harmonika meg egy játékváros elemmel működő villamossal. Ahogy a csomagokat nyitogatta, szülei meglepett sikolyai egyre inkább nyögésnek hatottak. Végül megszólalt az apja, elég hangosan ahhoz, hogy hangja elnyomja a beszélgetés zaját:
    – Nem jó, ha egy gyerek ennyi ajándékot kap.
    Mr. Gordon meghallotta:
    – Te is voltál gyerek – mondta könnyedén.
    Emilie néni egy szőrmebundát próbált fel éppen, melyet Greg bácsitól kapott. Arca kipirult örömében, s nagy, cuppanós csókot nyomott a bácsi orcájára.
    – A kis Astor fióka legutolsó születésnapján ötezer dollár értékű ajándékot kapott – vetette oda Donald apjának, miközben fel-le futtatta kezét a szőrmén.
    Donald apja összeszűkült szemmel nézett rá.
    – Úgy – mondta nagyon tisztán ejtve a szavakat –, ezt nevezik ostoba megjegyzésnek. A szobában hirtelen csönd támadt, csak a tűz pattogása hallatszott. Akik nem hallották az iménti szavakat, is tudták, hogy valami történt. Greg bácsi Donald apjára pislantott, majd vissza Emilie nénire. Talán most veszekedni kezdenek, gondolta Donald, és mindenki az apja ellen fordul. Megörült erre a gondolatra, ugyanakkor bűntudatot is érzett, mintha ő tett volna rossz fát a tűzre.
    Ivor bácsi újabb csomagot nyújtott oda neki. Gépiesen kibogozta a szalagot, és előhúzott egy barna kasmír szvettert.
    – Ez anyád és apád ajándéka – mondta halkan az édesanyja. – Kicsit nagy még neked, de szándékosan vettem nagyobb számot, hogy belenőj.
    A válság elmúlt, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Donald megkönnyebbült, egyúttal azonban csalódást is érzett.
    – Bontsunk meg egy üveg brandyt! – rikkantotta Willis bácsi.
    – A férfiak maradjanak itt – rendelkezett nagymama. – Mi, nők meg bemegyünk a konyhába.
    – Beviszem a poharatokat – mondta Ivor bácsi Louisa néninek, aki felállt.
    Kifele menet Donald édesanyja lehajolt a fiához és megérintette a vállát.
    – Kérlek, tegyél vissza minden ajándékot a dobozába, ahogyan volt. Aztán vidd fel őket a szobádba, és rakjál mindent szépen sorba az ablak alá. Értetted?
    Ezzel kiment. Donald egy pillanatig dermedten ült, majd felugorva az édesanyja után futott, hogy megkérdezze, megmenthetne-e legalább egyetlen ajándékot… mondjuk a tűzoltókocsit. Anyja épp a nagymamával beszélgetett:
    – … ki kérte erre? Azt sem tudom, hogy cipeljük el az egészet New York-ba. Owen holnap magával viszi majd a nagyobb dobozokat.
    A fiú megállt futás közben, és hirtelen béke szállt rá. Apja elmegy. Mindent hazavihet, a tűzoltókocsit meg az összes ajándékot; nem kötözködnek. Megfordult és visszament a nappaliba, ahol gondosan visszacsomagolta a játékokat a dobozaikba, a csomagolópapírt is visszatette, és hosszú szalagokkal meg madzaggal átkötötte.
    – Mi ez az egész? – kiáltott fel Mr. Gordon, amint észrevette, min dolgozik. – Mit csinálsz?
    – Mindent fel kell vinnem az emeletre – felelte Donald.
    – Odafönt se heverjenek szanaszét – avatkozott közbe az apja. – Rakd őket szépen egymásra. Megértetted?
    Donald nem nézett fel, tovább dolgozott.
    Mr. Gordon egy pillanat múlva magához tért, és a foga között mormolta:
    – A nemjóját!
    Majd Donald apjához fordult:
    – Sok jó magaviseletű gyereket láttam már, de ilyet, istenuccse, egyet sem! Soha!
    – A fegyelmezés a bölcsőben kezdődik – vetette oda az apa kurtán.
    – Borzalmas – morogta Mr. Gordon.
    Donald felpillantott, és látta, hogy apja gyűlölettel néz Mr. Gordonra.
    A konyhában a nagymama, a nagynénik és az anyja sürögtek-forogtak, készült az ebéd. Donald leült az ablak mellé krumplit hámozni. Az ég kékje eltűnt egy hófehér felhőfüggöny mögött.
    – Mielőtt beesteledik, havat kapunk – mondta nagymama, a konyhai lefolyó fölött kitekintve az ablakon.
    – Akarsz valami jót szagolni? – kérdezte Donaldot az édesanyja. – Odafutott a tűzhelyhez és kinyitotta a sütő ajtaját; a konyhát betöltötte a sült pulyka és a hagyma illata.
    – Gyönyörűen pirul – jelentette ki.
    Becsapta a sütő ajtaját, és helyükre akasztotta a tányéralátéteket. Aztán bement az éléskamrába, Donald a nyomában. Nagyon hideg volt itt, és mindennek savanyúság meg fűszerszaga volt. Anyja a polcon keresgélt valamit a csuprok és bádogdobozok között.
    – Anyu – szólalt meg a fiú.
    – No, mi az? – felelte az anya szórakozottan, de nem nézett rá.
    – Miért él Mr. Gordon Ivor bácsinál?
    Az anya most rápillantott, de olyan fürkészőn, hogy a fiú megriadt.
    – Ez meg mi? – kérdezte élesen. Majd mielőtt Donald válaszolhatott volna a kérdésére, színtelen hangon hadarni kezdett:
    – Drágám, nem tudod, hogy Ivor bácsi férfi ápoló? Olyan, mint Miss Oliver, emlékszel rá, ugye, aki gondozott, mikor influenzás lettél. Ugyanolyan, csak férfiban. Férfi ápoló.
    – Mr. Gordon beteg?
    – Igen – súgta az anyja. – Nagyon beteg ember, de ne beszéljünk többé erről.
    – Mi a baja?
    A fiú szándékosan fogalmazott gyerekesen, hátha így többet tudhat meg. Anyja azonban menten kész volt a válasszal:
    – Nem tudom, drágám. Most menj vissza a konyhába. Hideg van itt neked. Na sipirc, kifelé!
    Donald felkuncogott, visszafutott a konyhába, elégedetten, hogy egy titok nyomára bukkant. Ebéd közben apja szigorúan nézett rá. Ezt a tekintetet a különösen kellemetlen megjegyzései számára tartogatta, amely most sem maradt el:
    – Ma még nem is voltál levegőn, te gyerek! Majd sétálunk egyet az úton.
    Louisa néni nagy pohár brandyt hozott magának az asztalhoz, azt kortyolgatta az étel mellé. – Nagyon hideg van, Owen. Rettentően megfázhat a gyerek – tiltakozott.
    Donald tudta, hogy segíteni próbál, mégis azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Ha ügyet csinálnak belőle, apja csak azért sem feledkezik majd el a sétáról.
    – Még hogy túl hideg! – méltatlankodott az apja. – A mi kis családunkban van néhány alapszabály, és az egyik az, hogy naponta szükség van friss levegőre.
    – Karácsonykor sem tudsz kivételt tenni? Egyetlen napra sem?
    Donald nem mert felnézni, nehogy meglássa, milyen arcot vág az apja.
    – Ide hallgass, Louisa! – kezdte az maró gúnnyal. – Azt javaslom, seperj inkább a magad háza előtt, én is megmaradok a magamé előtt a békesség kedvéért. – Majd hozzátette: – Mi az, rosszul vagy?
    Louisa néni áthajolt nagypapa tányérja fölött, és belebeszélt az apa arcába. Nagyon hangosan ejtette a szavakat, úgyhogy mindenki abbahagyta az evést:
    – Igen, rosszul vagyok! – kiáltotta. – Reggeltől estig ezt a szegény gyereket nyaggatod. Szégyenletes! Nem tudom ölbe tett kézzel nézni, hogy saját húsomat és véremet kínozzák a szemem előtt!
    Nagymama és Donald apja egyszerre kezdett el beszélni.
    – Louisa – csitította a lányát a nagymama.
    – Te beszélsz, akinek nincs gyereke? Fogalmad sincs a gyereknevelésről.
    – A kötekedő, önző férfit azért felismerem – jelentette ki Louisa néni.
    – Louisa! – kiáltotta nagymama meglepetten és enyhe rosszallással a hangjában.
    – Mentem én valaha is Ruthlandre, hogy beleüssem az orrom a dolgaidba? Mentem? – kérdezte Donald apja.
    – De gyerekek – szólt közbe Willis bácsi gyorsan. – Ne rontsuk el ezt a gyönyörű karácsonyt!
    – Igen, úgy van – helyeselt nagypapa. – Mind jól érezzük magunkat. Ne mondjunk olyasmit, amit később megbánnánk.
    Louisa néni azonban nem volt hajlandó visszavonulni. Olyan nagyot kortyolt a brandybe, hogy kis híján fulladozni kezdett.
    – Mit értesz azon, hogy nem jössz Rutlandre? Mi nem tetszik a dolgainkban?
    Donald apja elhallgatott egy pillanatra. Ebben a hosszúra nyúlt pillanatban mindenki mondani akart valamit, mégsem tudtak megszólalni. Donald apja törte meg a csendet. Különös, lágy hangon beszélt, amelyről Donald azon nyomban felismerte, hogy lvor bácsi gonosz kifigurázása.
    – Ugyan már! Ruthlanden minden rendben!
    Donald anyja most lecsapta a szalvétáját az asztalra, és ugyanazzal a mozdulattal hevesen hátratolta a székét. Felugrott és kiszaladt a szobából, bevágva maga mögött az ajtót. Mindenki hallgatott. Donald dermedten ült, képtelen volt felnézni, vagy akár lélegzetet is venni. Aztán észrevette, hogy apja is felkelt az asztaltól, és kifele tart.
    – Hagyd békén, Owen! – mondta nagymama.
    – Ne szólj bele! – mondta az apa.
    Lába alatt megnyikordult a falépcső, ahogy ment fel az emeletre. Az asztalnál tovább hallgattak, amíg nagymama fel nem emelkedett az asztaltól.
    – Felmegyek, megnézem őket – jelentette ki.
    – Az istenért, Abbie, maradj veszteg – szólt rá nagypapa.
    Nagymama megköszörülte a torkát, de visszaült a helyére.
    Louisa néni arca eltorzult és lángban égett.
    – Vérlázító! – mondta elfúlóan. – Vérlázító!
    – Legszívesebben pofon vágtam volna – közölte Emilie néni. – Hallottad, mit mondott nekem, amikor megkaptuk az ajándékainkat?
    Ekkor azonban Greg bácsira pillantott és elhallgatott.
    – De hát Donald, alig nyúltál az ételhez! – kiáltotta élénken. – Nem vagy éhes?
    A fiú lelki szemei előtt megjelent az emeleti háló, ahol apja most kicsavarja a mama kezét, megrázza és kényszeríti, hogy ránézzen. Ha nem hajlandó, megüti, a földre dönti, és teljes erejével összerugdossa. Donald felnézett.
    – Köszönöm, nem – felelte.
    Mr. Gordon most váratlanul megszólalt, beszéd közben a poharát forgatta, vizsgálgatta.
    – Családi veszekedések – sóhajtotta. – A régi nóta. Erről eszembe jut a gyerekkorom. Így visszatekintve úgy tűnik, nem múlt el étkezés ramazuri nélkül, de azt hiszem, hébe-korba minden háznál előfordul. – Letette a poharát. – Istennek hála, az enyéim valamennyien meghaltak azóta.
    Donald gyorsan Mr. Gordonra pillantott, mintha most látná először.
    – Esik a hó! – kiáltotta nagymama diadalmasan. – Nézzétek, megint esik. Tudtam, hogy sötétedés előtt havat kapunk.
    Nem akarta, hogy Mr. Gordon tovább beszéljen.
    Louisa néni felzokogott, felkelt az asztaltál és kiment a konyhába. Ivor bácsi utánament.
    – Na, Donald, látom, neked is van kívánócsontod! – kiáltotta Emilie néni. – Edd le róla a húst, felakasztjuk a kályhára száradni. Holnap pedig kívánhatsz valamit. Jó móka lesz, nem igaz?
    Donald felvette a csontot, és rágni kezdte róla a rátapadt fehér húst. Mikor óvatosan megtisztogatta, leszállt a székről, és bevitte a konyhába.
    A konyhában nagy csönd honolt; csak a teáskanna zümmögött a kályhán. Az ablakon túl a hulló hópelyhek feketének látszottak a nagy fehérség hátterében. Louisa néni magába roskadva ült a magas konyhaszéken, kezében a zsebkendőjét gyűrögette, Ivor bácsi pedig fölébe hajolva suttogott. Donald a lefolyó polcára helyezte a kívánócsontot, és lábujjhegyen kifele kezdett lopakodni, Ivor bácsi azonban észrevette.
    – Nem akarod megnézni velem a tyúkokat, Donald? – kérdezte. – Össze kell szednem egy tucat tojást, hogy hazavigyem Ruthlandre.
    – Felveszem a kabátom – válaszolta Donald, aki kapva kapott az alkalmon, hagy leléphet, mielőtt az apja ismét megjelenne.
    A tyúkokhoz vezető ösvényen nem takarították el a havat, csak letaposták. Az új hó behavazta az ösvényt, itt-ott már be is fedte. Mikor Ivor bácsi bement a tyúkokhoz, Donald elálldogált kint, s fejét hátrahajtva próbálta bekapni a hópelyheket.
    – Gyere be, és csukd be az ajtót! Kiengeded a meleget – szólt ki Ivor bácsi.
    – Jövök – felelte Donald.
    Átlépett a küszöbön, és betette maga mögött az ajtót. Odabent erős, átható szag csapta meg az orrát. Amint Ivor bácsi a tyúkok közelébe került, azok gyanakvóan fölkurrogtak.
    – Mondd csak, Donald… – kezdte Ivor bácsi, miközben a szénában keresgélt.
    – Mit mondjak meg? – kérdezte Donald.
    – Gyakran fut anyád a szobájába, és vágja be az ajtót, ahogyan most is?
    – Megesik néha.
    – Miért? Apád rosszul bánik vele?
    – Á, folyton veszekednek – mondta Donald bizonytalanul. Nem tetszett neki, hogy faggatják.
    – Hát igen. Apádnak nem kellett volna megnősülnie. Mindenkinek az lett volna a legjobb, ha nem alapít családot.
    – De hát én akkor meg sem születtem volna! – kiáltotta Donald, aki nem tudta, komolyan gondolja-e Ivor bácsi, amit mondd, vagy sem.
    – Reméljük legalábbis, hogy nem! – mondta Ivor bácsi szemét forgatva, és ostoba képet vágott.
    Donald ebből tudta, hogy az egész csak tréfa volt, és felnevetett. Kivágódott az ajtó.
    – Donald! – hallotta a fiú az apja üvöltését.
    – Tessék? – kérdezte elhaló hangon.
    – Gyere ki!
    Donald kitámolygott az ajtón; apja tétován kémlelt befelé az ajtónyíláson.
    – Mit keresel te itt? – támadt a fiára.
    – Segítek Ivor bácsinak tojást keresni.
    – Hm!
    Donald kilépett a csűrből, és apja betette mögötte az ajtót.
    Elindultak az országúton a Smithon farm irányába. Az apa most a fiú mögé került, és hátba taszította.
    – Fel a fejjel, ki a mellet! Görbe lesz a hátad! Észre sem veszed, és elgörbül a gerinced.
    Mikor a ház eltűnt szem elől, s olyan helyre értek, ahol kétoldalt alacsony növésű fák sűrűje szegélyezte az utat, az apa megállt. Körülnézett, lenyúlt, belemarkolt a frissen hullott hóba, és kemény golyóvá gyúrta. Aztán megcélzott vele egy nagyobbacska fát az út mentén. A hólabda eltalálta a fát, és fehér nyomot hagyott maga után a fekete törzsön.
    – Lássuk, eltalálod-e? – kérdezte Donaldot az apa.
    Talán épp itt várakozik egy farkas, valahol az erdő homályában. Nagyon fontos, hogy ne dühítse föl. Ha apja vállalja a kockázatot, és hógolyókat hajigál, ám tegye, ő, Donald azonban nem hajlandó erre. Akkor a farkas talán megérti, hogy legalább ő a barátja.
    – Na, rajta! – sürgette az apja.
    – Nem, nem akarom.
    – Tényleg? – kérdezte az apa tettetett meglepetéssel. Aztán arca fenyegetőn eltorzult, és hangja úgy csapott le, akár egy ostor:
    – Nos, megteszed, amit mondtam?
    – Nem.
    Először fordult elő, hogy Donald nyíltan szembeszállt az apjával. Az apa elvörösödött.
    – Ide figyelj, te kis senkiházi! – kiáltotta a méregtől fuldokolva. – Azt gondolod, eltűröm ezt neked?
    Mielőtt Donald rájött volna, mi történik körülötte, apja megragadta, és másik kezével belemarkolt a hóba.
    – Most móresre tanítalak – morogta a foga között.
    Ezzel Donald arcába dörgölte a havat, és miközben a fia levegő után kapkodva kapálózott, a maradékot a nyakába nyomta. Amint a fiú megérezte a hátán végigcsúszó nedves, jeges masszát, kétrét görnyedt. Szemét szorosan behunyta; biztos volt, hogy ütött az utolsó órája. Kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadította magát apja szorításából, és arccal a hóba bukott.
    – Kelj fel! – mondta az apa undorodva.
    A fiú nem mozdult. Ha sokáig visszatartja a lélegzetét, tán sikerül meghalnia.
    Apja talpra rángatta.
    – Elég volt ebből a cirkuszból – mondta.
    Két kézzel szorosan megmarkolva kényszerítette a fiát, hogy az alkonyatban a ház felé vánszorogjon.
    Donald csak ment előre, a fehér utat nézte maga előtt, agya üres volt. Szokatlan érzés kerítette hatalmába: már nem sajnálta magát, amiért vizes és fázik, az apjára sem haragudott. Minden távolinak tűnt; ez kellemes, csaknem kéjes érzés volt, amelyet elfogadott anélkül, hogy értette vagy firtatta volna.
    Amint a hosszú juharfasorhoz értek a szürkületben, apja megszólalt:
    – Most mehetsz, és kisírhatod magad anyád ölében.
    – Nem sírok – mondta Donald hangosan, kifejezéstelenül.
    Apja hallgatott.
    Szerencsére senkit sem talált a konyhában. A nappaliból beszűrődő hangokból tudta, hogy Louisa néni, Ivor bácsi és Mr. Gordon most búcsúzkodnak. Felfutott az emeletre a szobájába, és ruhát váltott. Az ablaküvegre lehelt lyukat újra beszőtte a jégvirág, kerek nyoma azonban még látható volt. Alighogy végzett az öltözködéssel, az édesanyja szólította. Odakint már teljesen besötétedett. Donald lement a földszintre. Anyja az előszobában állt.
    – Á, átöltöztél – mondta. – Gyere és köszönj el Louisa nénitől és Ivor bácsitól! A konyhában vannak.
    A fiú gyorsan anyja arcába nézett, friss könnyek nyomát kutatva, és igen, a szeme kissé valóban véreres volt.
    Együtt mentek be a konyhába.
    – Donald el akar köszönni tőletek – mondta az anya Mr. Gordonnak, és Louisa nénihez kormányozta Donaldot. – Csodálatosak voltak az ajándékok – a hangja itt szemrehányóvá vált –, noha igazán nem kellett volna.
    Mr. Gordon felhajtotta kabátja vastag hódprém gallérját, és már felhúzta óriási szőrmekesztyűjét. Elmosolyodott, és várakozón összecsapta a kezét, ami a kesztyűben tompa hangot hallatott. – Nekünk szereztetek örömet vele – mondta. – Kissé visszavitt a gyerekkoromba, tudod. Magam is ilyen félénk, csendes kislegény voltam.
    Donald érezte, hogy anyja szorítása erősödik a vállán, amint Louisa néni felé taszította. – No… – mondta. – Hát, Louisa néni, van itt valaki, aki el akar búcsúzni tőled. Donald még a búcsú izgalmában – miközben Willis és Greg bácsi a szánhoz vezette a távozókat – sem feledkezett el arról, hogy apja nem mutatkozott a konyhában. Amikor a szán eltűnt szem elől a sötét úton, mindenki a nappaliba tódult, ahol nagypapa újabb hasábot tett a tűzre.
    – Hol van Owen? – kérdezte nagymama halkan Donald édesanyjától.
    – Biztos fent van az emeleten. Az igazat megvallva, nem nagyon érdekel, hol van.
    – Szegény gyerek – mondta nagymama. – Enyhült kicsit a fejfájásod?
    – Kicsit. – Az anyja fölsóhajtott. – Az én karácsonyomat mindenesetre sikerült tökéletesen elrontania.
    – Szégyen, gyalázat! – mondta nagymama.
    – Alig tudtam ezek után Ivor arcába nézni. Komolyan.
    – Biztos vagyok benne, hogy megértenek – mondta nagymama csillapítóan. – Ne izgasd magad. Owen úgyis elmegy holnap, te pedig majd megnyugszol.
    Röviddel Willis és Greg bácsi távozása után Donald apja lejött az emeletről. A vacsorát teljes csendben fogyasztották el, az apa ügyet sem vetett a fiára, nem is szólt hozzá. Amint a vacsora véget ért, anyja lefektette Donaldot.
    Mikor anyja magára hagyta, csak feküdt a sötétben, s hallgatta, ahogy a szél az ablaküvegnek fújja a finom havat. A farkas odakint volt a sötétben, olyan csapásokon futott, amelyeket emberi szem soha nem látott, le a hegyről, át a réten, majd megállt, hogy igyon a patakból ott, ahol mély volt a vize és nem fagyott be. A hópelyhek rátapadtak a merev szőrszálakra, a farkas megrázta magát, és fölmászott a patakpartra, ahol Donald ült és várakozott. Aztán a farkas melléje heveredett, és bozontos pofáját belefúrta Donald ölébe. Donald föléhajolt, és arcát az állat borzas bundájába temette. Egy idő múltán mindketten fölálltak, és futni kezdtek egymás oldalán, mind gyorsabban és gyorsabban, keresztül a földeken.

Béresi Csilla fordítása

Paul Bowles 1911-ben született New Yorkban. A századelő Párizsának jellegzetes alakja volt. Gertrude Stein írta róla, hogy a fiatal író másként viselkedik nyáron, mint télen. Hamarosan délebbre is költözött, az örök nyár országába. Írásai ezután Tangerben születtek, ám Bowles ennek ellenére is a XX. századi amerikai próza meghatározó egyénisége maradt (Gore Vidal). Olyan, a maga világát megteremtő remete volt, aki a távolból is hatott, s akihez óceánokon átkelve zarándokoltak el íróbarátai. A tervezett kötet öt novellája a maga szikár stílusában az emberi kapcsolatok bonyolultságát, eltérő kultúrák találkozását, „a barátság idejének” (az egyik novella címe) gondjait ábrázolja. Bowles Oltalmazó ég című regénye megjelent magyar nyelven az Európa Kiadó gondozásában, fontos volna, hogy sajátos hangulatú és költői szépségű novelláiból is ízelítőt kapjon a magyar olvasó.