A Világegyetem természete és végső szerveződési elve (3)

    4. A Világegyetem érzésbeli természete. Ha elfogadjuk, hogy a Világegyetem logikai természetű, további kérdés merülhet fel: vajon tartozik-e egyben érzelmi természet a Világegyetemhez? Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy itt nem a formális logikáról, hanem egy teremtő, alkotó, világegyetem-lényegű logikáról van szó, amelynek lényege egybeesik belső világunkéval, ahol viszont az értelmi tevékenység mellett életünk elsődleges tartalma, az élményszerű „átélés” elsősorban az érzések területén zajlik. Jól ismert tény, hogy az alkotóképesség legfontosabb minőségi jellemzője nem a formális logikában szerzett jártasság, hanem az intuíció mélysége és elevensége. Az intuíció pedig közvetlen kapcsolatban áll az érzések világával. Az ember belső világának öntevékenysége, megismerő tevékenysége három szinten zajlik: az intuíció, az érzések és a szavakba foglalás területén. Ez a három megismerési mód együtt alkotja belső világunk életének három fő színterét (Grandpierre, 1998). Az alkotóképesség akkor bontakozik ki legjobban, ha e három megismerő tevékenység összehangolódik, és kölcsönös inspirációban jut el a problémák gyökerének és megoldásának felismeréséig. Továbbá, a logika tevékenységében, értékítéletében, tájékozódásában, ember- és természetismeretének alapjában ráutalt az érzésvilágunkban hordozott természeti, közösségi kapcsolódásokra. Így a logika teremtő erejének legmélyebb forrása a sejtéseinkben, érzéseinkben hordozott, velünk született természet-lényegűség. És mivel feltett szándékunk, hogy az „anyagi világegyetem” mesterséges fogalma helyett a valós, valóban létező természeti világegyetemet ismerjük meg, a Világegyetemet mint egészet, ezért tudati világunk is „belső világ mint egész”-ként lép fel a megismerés során. Továbbá, nemcsak gondolataink tekinthetők téridőn kívüli természetűnek, mert sejtéseink és érzéseink éppúgy nem az anyagi, téridőbeli világ elemei. És ha az elsődleges, anyag előtti világ gondolati, logikai lényegű, akkor a vele egylényegű érzésvilág, szoros kapcsolatban a gondolatvilággal, az anyagi-tudati világpolarizálódásban a másik, a tudati oldalon áll. Mindez arra utal: meg kell vizsgáljuk, hogy az érzések miféle szerepet játszanak a világteremtésben és a világfejlődésben, és a Világegyetem természetének gazdagításában.
    4.1 Egyetemes elv vagy anyagelvű redukcionizmus? Az anyagelvűség nem engedi meg az érzések „valós létező”-nek tekintését. Az érzések vizsgálata a „kemény tudomány” anyagelvű paradigmájában éppúgy tudománytalannak tekintett, mint a mitológia vagy a népmesék.
    A materialista filozófiában az érzés a gondolattal együtt merőben „mellékjelensége” a „valós létező”-nek tekintett anyagnak. De a redukcionizmus mindig hamis, ha elhagyja az eredeti szándékot, nevezetesen, az „arché”, az első elvek megtalálását és az ezekre történő visszavezetést. Egy következetes redukcionizmus, visszavezetés, végső magyarázat alapja csakis egy egyetemes elv lehet. A kutatás a végső „részecskék”, „elemek” után, a végső magyarázó elv helyett, téves úton jár. Tudományosan csak akkor válik védhetővé, amikor a lehetőségek teljes tárházának feltárásába kezd, beleértve az élet és a tudat elvét is.
    4.2 Az érzések világa. Ha a Világegyetem mint egész tudati természettel bír, ha érzékeny és fogékony a tudati vezérlés természetszerű módjára, akkor belső tudati világunk többi alaptényezőjére is érzékeny lehet, beleértve olyan nem tisztán elvont logikai természetű, de hasonlóképpen belső természetű létezőt, mint az érzés. Természetesen az érzéseknek is megvan a logikájuk – és ez természetes körülmények között a szavakba foglalható gondolkodással egyirányú. Érzéseink jórészt közvetlen, természetes viszonyainkból képződnek, szervezetünk egységes szervezőereje elsődlegesen és tudati ellenőrzés-mentesen természetes érzéseinkben összegzi viszonyát a pillanatnyi vagy hosszabb távú belső és külső viszonyokhoz. Az érzések a kölcsönhatások foglalatai, a belső és külső kölcsönhatásának belső világunkban élő sűrítményei. Lehetséges lenne egy efféle, a logikai objektivitáson látszólag túlmenő, sőt a legteljesebb szubjektivitásba hajló világnak, az érzések oly sokszor bizonytalannak és megbízhatatlannak tekintett világának kitenni egy ilyen emelkedett fogalmat, mint a Világegyetem? Miért lenne szükséges ezt a dicső, nagyszerű és rendkívül komoly, impozáns Világegyetemet egy ilyen bizonytalan természetű, „tévedékeny” létezési móddal összefüggésbe hozni, mint az érzés? Nem jelenti ez szükségszerűen a Világegyetem fogalmának összezavarását vagy leértékelését? Hogyan lehet a legszilárdabb létezőt, az anyagi világegyetemet a mai civilizációban a legbizonytalanabbnak tekintett létezővel, az emberi érzésekkel akárcsak egy napon említeni?
    4.3 A Kozmosz hatása az érzésekre és a távolba hatás megnyilvánulása. Mindenekelőtt vegyük fontolóra azonban, hogy a mai civilizáció szellemisége az embertelen és erkölcstagadó materialista tudomány és technika bűvkörébe került. Nem csoda, hogy egy ilyen evilági kultúra megpróbálja tagadni az érzések szerepét, fontosságát a társadalomban, és különösen a merőben anyaginak tekintett Világegyetemben. Ezzel szemben vizsgálataim azt mutatták, hogy az emberi érzések az egyik legfontosabb összetevői a közös tudatmezőnek, és mint ilyenek, központi szerepet játszanak az emberi társadalmakban (Grandpierre, 1995a, pp. 1–13, 1997, pp. 23–56; és lásd alább).
    Vizsgáljuk meg, hogy állnak-e rendelkezésünkre bizonyítékok a Világegyetem szellemi természetének kimutatására. Vegyük az első bizonyítékot: ezek a természetvallások bizonyítékai. Hogyan szerepel a Világegyetem, a csillagok világa az emberiség kultúrájának történetében? A természetvallások szerint a csillagos ég a menny, a mennyország, ahová lelkünk legszebb érzései, legnagyszerűbb, öröklétre való érzései valók. Ha rendkívül boldogok vagyunk, ha úgy érezzük, boldogságunk egy életre szólóan besugározza lelkünket, ma is azt mondjuk: a mennyországban érzem magam. Az sem véletlen, hogy a szerelmesek legteljesebb érzéseik hatására ma is úgy érzik, választaniuk kell egy csillagot. Miért, mi történik attól, ha csillagot választanak maguknak? Mit tud tenni értük az a csillag? Nyilvánvaló, hogy a szerelmesek szerelmük örökké tartó szépségét érzik kigyújtva és biztosítva a csillag által. De ehhez a csillagnak meg kell éreznie a szerelmesek érzéseit, és tüzének ragyogásába kell fogadnia, át kell vinnie az öröklétbe, hogy akkor is lángoljon ez az érzés, amikor a földi szerelmespár nem él már. Ez a szerelem a csillagban az, amely ragyogásával az egymástól átmenetileg elszakadt szerelmeseket is összeköti, és biztosítja érzéseik örökkévalóságáról, boldogságuk csodaszerű kiteljesedéséről.
    Menjünk tovább, másfajta bizonyítékokat is keressünk: keressük a mennyország nyomait a magyar népköltészetben. A régi korokban a népi érzésvilágban sokkal közelebb érezte magát az ember a csillagos éghez, mint ma. Más szemmel tekintett a csillagos égre, mint egy felszínes, materialista, elidegenítő tudással eltompított agyú-szemű mai ember. A magyar népköltészetben a csillagok ragyogása utat mutat a szegénylegénynek. De miféle utat, talán az éjszakában, az erdőben, hogy hazatalálhasson? Nem efféle földi útról van itt szó. Olyan utat, amely az érzések világában található, s amely az érzések vezérlő ereje által szeretője felé vezet. Csak vessünk egy pillantást a magyar népköltészeti kincs egy remekére: „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, / A szegénylegénynek utat mutassatok. / Mutassatok utat a szegénylegénynek, / Nem találja házát a szeretőjének.” Mit érzett, mit látott a régi korok embere a csillagvilágba tekintve? A Muzsikás együttes Nem úgy van most, mint volt régen című lemezén az Altató című dal szövege az ősi magyar népköltészetnek egy olyan remeke, amely egyenesen bevilágít a mennyek titkaiba. „Kimenék én ajtóm eleibe, / Feltekinték nagy magas egekbe” – tehát olyan túlvilágról van itt szó, amely valóságos, az orrunk előtt van, sőt az orrunk innen a Földről már a túlvilág alját szagolja, mi magunk is benne vagyunk a túlvilágban. „Kimenék én ajtóm eleibe, / Feltekinték nagy magas egekbe. / Nyitva látám mennyeknek kapuját, / Nyitva látám mennyeknek kapuját / Nyitva látám mennyeknek kapuját” – háromszor is kifejezi, hogy nyitva látta, mert valami megnyílt előtte – „Azon belül mennyeknek ajtóját, / Azon belül egy kerek asztalkát, / Azon vala egy rengő bölcsőcske, / Bölcső mellett asszonyunk Mária, / A lábával rengetgeti vala, / A szájával fújdogálja vala. / Aludjál el Istennek Báránya, / Szeretetből jöttél a világra.”
    Miről van itt szó? Miféle csecsemő bölcsője ring az égen? Miféle csecsemő jött világra? A népdal címéből világos, hogy az altatót egy földi édesanya énekli saját földi csecsemőjének. Csakhogy olyan bensőséges szeretet köti össze az édesanyát gyermekével, mint a szerelmes lányt a mennyekkel, a csillagvilággal. Ugyanaz a bensőséges szeretet, ugyanaz az élmény, és ezért idézi meg egyik a másikat. A bensőségesség természete és jellege, minősége, a lét szerelme ugyanolyan erővel áll fenn a csillagvilág és a belső lényünk között, mint az anya és a gyermeke között. Ezáltal a csecsemőt maga asszonyunk Mária, vagyis a Boldogasszony ringatja az ég kapuja mögött, a csillagvilágban, miközben az édesanya itt a földön ringatja; mert igazi, tehát égi szeretetből jött a világra. Az igazi szeretet olyan, mintha az égből jött volna, mert az egész eget betölti, az egész Világegyetemet átjárja, éppen úgy, ahogy a Világegyetem törvényszerűen átjár mindent, amit tartalmaz – kivéve azokat, akik tudatosan kizárják magukból. A csillagvilág és az érzések világa itt közvetlenül érintkezik. Ahogy a kisgyerek álomba ringatózik és átúszik az egyik világból a másik, mennyei világba, a csillagvilág és az érzések világa összeérnek, a fogalmi világ előtti eszméket cserélnek egymással.
    Ezt a természetes, bensőséges tudást űzte el a mai világ elidegenedett tudása. A csillagok bensőséges szemléletét (Drössler, 1976) fölcserélte a felfúvódott gázgömbök merev képzetével. A mai tudós a csillagokra nézve már csak felfúvódott gázgömböket lát, amelyekről csak olyasmit kell tudni, hogy a gáz nyomása úgy nő, ahogy a középpontja felé haladunk. De a szerelem még a mai kultúrában is létezik, és a szerelmesek még ma is érzik a lelkünk mélyét az égi világgal összekötő szálakat, az átjárót.
    A természetes világképben a mennyország egyben lelkünk otthona, a túlvilág, ahová lelkünk visszatalál földi mivoltunk halála után. Itt a túlvilág a szemünk előtt. A túlvilág nem egy végsőkig elvont, misztikus valami, hanem a legvalóságosabban létező, az orrunk előtt álló világ ez. És ezért mondja az édesanya a gyermekének, ugyanúgy, ahogy a szerelmes a párjának, hogy csillagom. Mert olyan bensőséges kapcsolatot érez szerelmével, mint lénye igazi fele a csillagvilággal.
    A természetvallások és a magyar népköltészet nem az egyetlen terep, amin megközelíthetjük, feltárhatjuk ezt a kérdést. A teológia, a kozmológia és az erkölcstan tudományainak kapcsolatrendszerét vizsgálva Murphy és Ellis (1996) arra a következtetésre jutottak, hogy a Világegyetem erkölcsi természetű. A kezdetek tudománya, a kozmogónia az alapja az erkölcsi világrendnek is (Lovin & Reynolds, 1985). Ez az eredmény egybeesik pl. az ősi zoroasztrizmus (ld. pl. Hinnels, 1985, p. 62) és az ezt megelőző mágus-vallás (Diogenész Laertius, 1959, p. 11) alaptételével (Grandpierre, 2001b, c). A közös tudatmező kozmikus szerepét, anyagalakító, anyagfejlődés-irányító hatását éppen a tudatmező rendkívüli mértékű összehangoltsága, koherenciája teheti lehetővé (Grandpierre, 2001, p. 85).
    Az úgynevezett „kemény tudomány” pedig megfelelő módszertani megközelítésben ugyancsak módot ad a Világegyetem élő természetének feltárására. Csillagászati kutatómunkámban megkíséreltem a Kozmosz ultraérzékeny folyamatainak tanulmányozását a távolba-hatás vonatkozásában (Grandpierre 1999a, p. 57; 1999b, p. 47). A csillagvilág jelenségeinek elfogulatlan vizsgálata figyelemre méltó életjelenségekről ad tanúbizonyságot. Az élő és az élettelen rendszerek közötti egyik lényegi különbség, hogy az élettelen rendszerek viselkedését külső hatások irányítják, míg az élők képesek hosszú időtávlatban mutatkozó, rendszeres, jellemző öntevékenységre. Ebben az összefüggésben feltűnő, hogy amíg a fizikai tárgyak vagy egyáltalán nem képesek öntevékenységre, vagy csak esetenként képesek ilyesmire (pl. „spontán” rekombináció), addig az égitestek alapvető jellemzője a szüntelen öntevékenység. Gondoljunk csak a földi hegységképződésre, az időjárásra vagy a vulkáni tevékenységre – és a csillagok világában a naptevékenységre és a csillagtevékenységre. A naptevékenység a kozmikus öntevékenység egy szemléletes példája. A naptevékenység természetének és eredetének kutatása arra az eredményre vezetett, hogy a Nap energiatermelése és belső szabadenergiája rendkívül érzékeny és öntevékeny kapcsolatban áll olyan környezeti és globális feltételekkel, mint a bolygók helyzete, árapályhatása és a Nap globális mágneses tere (Grandpierre 1996b, p. 393). Ebben az esetben pedig a Nap olyan ultraérzékeny nyitott rendszernek tekinthető, amelyik a legfontosabb életjelenséget, az „ingerelhetőséget” tanúsítja. Úgy tűnik, egy új tudományos világnézet alakul ki, amelyben a Naphoz hasonlóan a csillagok, a galaxisok és a Világegyetem mint egész is élő természetűek (Grandpierre 1988; Hoyle 1983, p. 241). A Világegyetem egészét élővé tevő kölcsönhatás pedig az elsődleges, azonnali távolba hatás, a zérus tömegű, zérus spinű skalárterek segítségével történhet (Grandpierre, 1999c).

    5. A tudat fejlődésének fizikai alapja.
    5.1 Az egész fejlődése a rész felé. A tudat fejlődése ellentmond a jelenleg elfogadott evolúciós elméleteknek, amelyek az egészt a részekből akarják felépíteni. A valóságban az evolúció az egésszel kezdődött, és fokozatosan haladt az elkülönülés, a részek felé, az időtlen és térbeli kiterjedés nélküli alakból a galaxisokon, a Naprendszeren és a Földön át, a bioszféra és az emberiség megjelenéséig, a tudat egyre kisebb és kisebb alrendszereinek kifejlődéséig, az emberi individuum feltűnéséig. „Cosmologies of wholeness” (a teljesség kozmológiái) jöttek létre (Laszlo, 1993, pp. 23–38). A kozmikus fejlődés egyre újabb alrendszereket hoz létre rendszereiben. Minden rendszer egy átfogóbb rendszer alrendszereként jön létre (Grandpierre, 1995a, pp. 1–13).
    A „tudományos” szemlélet fogalmi kereteit jellemzi, hogy az utóbbi évtizedek legalapvetőbb tudományos irányzata, a téridő „előtti” világot kutató irányzat is a materialista szemlélethez kötődik, „részecskék”-ben, „elemek”-ben gondolja el a végső létezőt alanyiság és végső elvek helyett. Wheeler (1980, pp. 1–11; 1990a, b) javaslata szerint az elő-tér, az elő-geometria „pontok véges számából és az ezek közti kapcsolatrendszerből” épül fel. Fel lehet építeni a véges matematika segítségével a 3+1 dimenziós téridőnél magasabb dimenziók fizikai elméletét, és ezek a magasabb, akár végtelen számú dimenziók figyelemre méltó matematikai kapcsolatban állnak a „megváltozott tudatállapotok”-kal (Saniga, 2000). Wolf (1998) megállapította, hogy a részecskék helyi rendszere és a környezetet képviselő nem-lokális módusokkal való kölcsönhatás szükségszerű kettősséget alkot. Recami (1990) elképzelésében „kezdetben nem létezett a téridő eszméje, egyedi részecskék voltak az ősi egységek, de kvantum-korrelációk és termikus kiátlagolódás után megszületett a Minkowski-tér”. Mindezek az elképzelések szükségszerűnek és elkerülhetetlennek látszanak a gravitáció és a kvantummechanika egyesítésében, és így a jövő egyesített fizikája kiterjeszti az anyagiság birodalmát a magasabb dimenziókra is. A Világegyetem mint egész azonban mindenféle téridőn kívül áll. A téridő Descartes meghatározása szerint mindig az anyagi világ jellemzője. Az anyagi világon kívüli létmód pedig az elvi létmód. Amíg az elvi kapcsolatokat nem találja meg, nem ismeri fel a tudomány, addig a materializmus foglya marad, és további szemléletbeli torzulásokat okoz társadalmaink alapjaiban.
    A létezők láncolata a végső elvek egységét hordozó Egészből a Rész felé fejlődik (és viszont). Az alrendszer szerveződését átfogóbb, megelőző, teremtő rendszere hozza létre, és ezek a szerveződési tényezők belülről ugyanúgy hatnak, mint kívülről. Ez a tény feltételezi, hogy a teremtő rendszer egy bizonyos módon átalakul, átváltozik a most létrehozandó alrendszerévé: az „egész” áttevődik a „rész”-be. Ez a globális-lokális transzformáció szükséges feltétele az új rendszer létrehozásának. Így tehát a Világegyetem folyamatosan szervezőképességgel rendelkező tényezőként tevékenykedett megszületése és differenciálódása teljes folyamatában, és fokozatosan áttevődött az így létrejövő, egyre kisebb alrendszerekbe. Ugyanakkor a fejlődés egyben az egyre nagyobb fokú összetettség irányába mutat, és ennek során egyre összetettebb alrendszerek jönnek létre. Amíg ezek az egyre összetettebb alrendszerek tartják természeti összehangoltságukat az őket létrehozó, átfogóbb rendszereikkel, végső soron a Világegyetemmel, addig egyre magasabb szintű tudatosság kifejlődése jellemzi őket. László Ervin megjegyzése szerint „az evolúció a fajokra és populációkra hat és nemcsak – még csak nem is főleg – az egyéni utódlásra. Az egyedi változékonyság nem járul jelentősen hozzá az új faj létrejöttéhez” (Laszlo 1995, p. 76). Az alrendszerek fejlődése visszahat a szülő, átfogóbb egészre közös szervező elvükön keresztül. A történelem tanúsága szerint a nyugati társadalmak a kozmikus fejlődésnek ezt az oldalát érzékelték jobban, a fokozatosan egyre megosztottabb és elkülönültebb összetettséget, az egyedi ember szakosodását az átfogó távlatok és kozmikus törvények rovására, és így fejlődése egyre jobban eltért a növekvő kollektív rendtől, elvesztve a kapcsolatot az átfogóbb létszintekkel. Angyal András megfogalmazásában a nyugati civilizációban az autonóm, önfenntartó tendencia uralkodik párja, a homonim, önkiteljesítő tendencia felett, amely a közvetlen, érzékelhető, művészi élet-élmény (Angyal, 1941).
    5.2 A három alapvető ösztön. Három alapvető ösztön hajtja az emberi fejlődést: az élet-ösztön, a fajfenntartó ösztön és a világ-ösztön. Az élet-ösztön fenntartja saját életünket, a fajfenntartó ösztön fajunkat. De minket úgyszintén hajt egy természetes vágy, hogy mindent átéljünk, hogy mindent tudjunk, hogy életünk értelemmel telítődjön. Ezen a módon kapcsolódhatunk össze a Világegyetemmel, és vehetünk részt a kozmikus kiteljesedés hajtóerejében. Ezt a harmadik hajtóerőt, amely mindannyiunkban jelen van, nevezem világ-ösztönnek, és ennek célja a Világegyetem életfunkcióinak fenntartása. A világ-ösztön az életfenntartáshoz és a fajfenntartáshoz hasonlóan ösztön, mert rendszerint a legtöbb egészséges embernél jelentkezik, rendszerint kényszerítő erővel, ismételten, életünk egészének alakítására sarkallva bennünket. Ez a világ-ösztön az alapja a másik kettőnek, ahogy a világ léte ad alapot fajunk és személyünk létének. A világösztön hajtja a képzeletet, a kíváncsiságot, az értelmes élet vágyát, az egészséges és életteli közösségekben való részvétel vágyát, amelyek képesek az átfogóbb egységek, a Természet és a Világegyetem tevékenységében részt venni (Grandpierre, 1991).
    5.2.1 A világ-ösztön. Ily módon a világ-ösztön gyökerei az elsődleges érzékelés világába nyúlnak. Ha nem akarjuk örökre elhagyni a kozmikus fejlődés útját, visszatalálhatunk természetes énünk felfedezéséhez és lappangó képességeinkhez, amiket a génjeinkben és alapvető felépítésünkben hozott létre a mindent átfogó kozmikus fejlődés. Sajnálatos módon éppen a világ-ösztönt, életünk értelmi kiteljesítésének vágyát nem ismerjük megfelelően. Hogy visszaállítsuk az emberi közösséget, amiben minden egyén látja tevékenységének és életének értelmét, egy olyan értelmet, amely képes életre szóló, végső önmegfelelést adni, ehhez meg kell vizsgálnunk az emberiség és a Világegyetem rendeltetésének kérdését. Nincs más olyan feladat, amely képes lenne közös távlatot adni mindannyiunk számára, amely képessé tehetne bennünket sorsunk és a természeti-kozmikus összhang visszanyerésére. Csak e fontos feladat megoldásában való részvétel teheti lehetővé, hogy visszanyerjük az összhangot saját lényegi természetünkkel.
    Hogy ezt megtegyük, először az élővilág átfogó élő mivoltát kell megértsük – amely egy magas szintű, természetes kollektív tudattal rendelkező szervezet.
    5.3 A tudat eredete és összefüggése az érzelmi állapotokkal. Ha a tudat az elektromágneses (EM) terek segítségével működik, akkor tevékenysége minden lépésében EM terének, és a környező EM terekkel való kölcsönhatásainak változásaival jár. Ez azt jelenti, hogy EM indukció lép fel, ami a két (belső és külső) kölcsönható EM tér átfedésénél, szuperpozíciójánál magasabb szintű EM tevékenységet vált ki. Következésképpen, a kölcsönható EM terek tevékenységük közben többlet EM teret hoznak létre, a „leány” teret.
    Ez az indukciós hatás javaslatom szerint a „társas hatás” („social facilitation”, Atkinson et al., 1993, pp. 537–539) alapja. A „társas hatás” a tevékenység alapszintjének megnövekedését jelenti társas kölcsönhatás létesítésekor, függetlenül ennek a társas kölcsönhatásnak tudatosodásától. A tudat az érzelmek átadódásával, az ún. „érzelmi fertőzés” jelenségének segítségével fejlődik ki. Ez a jelenség különösen a kisgyermekeknél gyakori, de fellép a közösség képződésekor, a közösségi ünnepeken, szertartásokon is. Az újszülött mozgását spontán érzelmi folyamatok indítják, a forrás a gyermek érzelmi rendszere. „A fejlődés kezdetén a hagyományos felfogással ellentétben, egy osztatlan állapot létezett, amelyben a külső és a belső nem különült el” (Wallon 1946, pp. 87–97). A társas kölcsönhatásra való hajlam az érzelmek természetéből fakad, kölcsönösségükből és tér-természetükből, amely az „indulatátvitel” jól ismert jelenségének is alapja, annak, hogy ún. transz-állapotban az érzelmek könnyen átvihetők egyik személyről a másikra. Ez a kölcsönösség és társas hajlam az érzelmek közösségi kapcsolódásának, az ember társas lény mivoltának alapja. Ez a társas hajlam az alapja a közösségi alkotómunka és a tömegpszichózis széleskörű jelenségeinek, amelyekben az egyéni tudat beleolvad egy átfogó egységet alkotó közös tudatba.
    A pszichológiai kutatás megmutatta, hogy az egyébként általában szétszórt, egymástól függetlenedő, elkülönült tudat-egységek újra egységessé állnak össze, ha megfelelő érzelmi töltést kapnak. A kedvező érzelmek növelik az agykéreg tevékenységét és szerepét az agy egészének tevékenységében (Völgyesi 1962, p. 71). Így a tudat nem tekinthető kifejlettnek és egészségesnek, amíg „feltáró hajtóerői” és „általános tevékenységi indíttatása”, az érzelmi mozgatóerők és vágyak elvesztik kezdeményező szerepüket, és kikerülnek az éber tudat kapcsolatrendszeréből.
    5.4 A közös tudatmező. A tudat „feltárásra irányuló hajtóerői” a „közös tudat” felé mutatnak. Émile Durkheim (1858–1917) kimutatta kollektív pszichikai erőterek létét. Bebizonyította, hogy a közös tudatmező elsősorban erkölcsi természetű, és valóságossága ugyanolyan fokú, mint a fizikai erőtereké, mivel egyértelműen mérhető (társadalmi mutatószámokkal), és összefüggései, következményei ugyanolyan fokú állandóságot mutatnak (Durkheim 1899/1960, Chap. 3, Sec. 1). Például ennek a közös pszichikai térnek tulajdonítható bármely nemzetnél az öngyilkosságok figyelemreméltóan stabil mértéke. Ez a mérték különböző a különböző nemzeteknél, és úgy tűnik, erkölcsi tényezőkkel áll összefüggésben.
    Az erkölcsi élet eredendően közösségi jelenség, a közös pszichikai tér az egyének háttérbe, tudattalanba húzódó erkölcsi tereinek megnyilvánulása. Erkölcsi meggyőződéseink a közösségileg összehangolt agytevékenység egy fajtája, amit közösségi jellemzőink alakítanak ki. Ez fejeződik ki olyan jelenség társadalmi mutatóinak változásában is, mint az öngyilkosság. Durkheim megfigyelte, hogy a társadalom hatása az öngyilkosság előtt állókra évszaki ritmust követ: erőssége nő januártól júliusig, majd csökken. Durkheim rámutatott, hogy a házasságban élők öngyilkossági mutatószáma megegyezik a hasonló társadalmi rétegbe tartozó özvegyek hasonló mutatóival, sőt, a társadalmi osztálytól is független. Ennek oka, hogy a társadalom szerepe az öngyilkosság kiváltásában általános jellegű, független az egyén társadalmi hovatartozásától. Mindez annak dacára alakul így, hogy a társadalmi életfeltételek nyilvánvalóan eltérnek, és így például az özvegyek arányszáma is eltérő az egyes társadalmi osztályok között.
    E megfigyelések jelentősége a tudat és az érzelem társadalmi jellege vonatkozásában a következő: az erkölcsi ítéletek szorosan összefüggnek az érzelmekkel. Ez pedig arra a feltevésre késztet, hogy a közös tudatmező az érzelmi erőtéren alapszik. Az öngyilkossági arányszám az életkorral nő, tízszeres növekedést mutat a fiatalkorról az öregkorba érve. Ha elfogadjuk az első közelítésben talán kézenfekvő feltevést, hogy az emberek társadalmi környezete nem szükségképpen válik egyre ellenségesebbé, ahogy az évtizedek telnek, hanem többé-kevésbé állandónak tekinthető, akkor felmerül egy olyan következtetés, hogy az öngyilkosság társadalmi indítóoka jelentős részben független a közvetlen környezettől. Az életkori hatás magyarázata a halmozódó káros társadalmi hatásokkal szembeni csökkenő védekezési képességgel függhet össze. A társadalmi közös tudatmező-hatás tehát az egyének különböző hatásokra hangoltságával függhetnek össze, és pszichikai védekező rendszerük gyengülésével a manipulációs hatásokkal szemben.
    Az emberek „mindennapi tudat”-a a hasznos információk, hiedelmek, szokások és hagyományok megnyilvánulása. Az alapvető viselkedésmódot, a „modus vivendi”-t és a tényleges tevékenységet hosszú távon elsősorban az egyén világszemlélete határozza meg, mert ez irányítja értékrendszerét és tudatos döntéseit. A világszemlélet meghatározó tényezői pedig a vallásos hit és a nemzethez tartozás érzése. Ezeket a tényezőket elemezve megfigyelhetjük, hogy a hiedelmek, szokásrendszer, vallás és a hagyományok az emberiség történelem előtti korszakával is összefüggnek. Világszemléletünk alapvető hatása tevékenységünkre bizonyára kapcsolatban áll a Világegyetem és a Természet belső pszichikai életünkben való továbbélésével. Ily módon a mindennapi tudatot a manipulatív hatások mellett a Világegyetem, az emberiség közös története, sorsa és a nemzeti sors és hagyomány határozzák meg – vagyis a közös tudati tényezőket egyesítő és szervesen összefogó közös tudatmező.
    Az érzéseket gyakran figyelmen kívül hagyják a nyugati ismeretelméletben és a neurofiziológiában. Úgy tűnik, hogy a mai tudományos közösségben majdnem általánosan elfogadott dogma az érzések és a gondolatok kötelező szétválasztásának követelménye. Ugyanakkor a gondolatok és az érzések szorosan összefüggnek, annyira, hogy valójában az érzések megnyilvánulásának, kifejezésének is tekinthetők, vagy legalább ugyanazon folyamat két állomásának. Agyunkat mintegy 40 milliárd idegsejt közössége alkotja. Ebből a kozmikus számú idegsejtből egy adott pillanatban mindössze 10-15 millió léphet kapcsolatba a külvilági ingerekkel. Az idegsejt ingerületbe kerülésének időtartama egy ezred másodperc. Ez azt jelenti, hogy agyunk kb. 10 milliárd idegsejtet képes ingerületbe hozni egy másodperc alatt. Ez az érték összhangban áll az érzékszervekkel bejutó információ feldolgozási sebességére kapott becslésekkel. Amíg az agy tízmilliárd bit információt dolgoz fel másodpercenként, ebből mindössze 100 bitet képes a tudat feldolgozni (Drischel 1972, p. 26; Scheffer 1994, pp. 157–175).
    Ami tárgyunkat illeti, az érzések szerepét a közös tudatmezőben, az a még nem tudatos tudatossá válásának folyamata, ami szükségképpen egy bizonyos kiválasztódáson kell alapuljon. A tudatos agynak éppen a számára legfontosabb 100 bitet kell megkapnia, és ehhez működnie kell egy átfogó, a tudat szempontjai szerint mérlegelő, nem tudatos, de tudati szempontú információfeldolgozó központnak az elmében. Ez a kiválasztási folyamat pedig hasonló lehet a még nem tudatos érzések tudatos gondolattá fejlődéséhez. Ha ez a feltevés helytálló, akkor az érzések elszigetelése az öntudati központ gátlására kell vezessen. Ugyanakkor, ha teret adunk érzéseinknek, az nem jelent feltétlenül kritikátlanságot, hiszen az agytevékenység alapja az információk áttekintése, értékelése és kiválasztása jelentésük szerint, vagyis a tudati feldolgozás számára előkészítése. Az érzések leválasztása a gondolkodásról a manipulatív, kívülről fegyelmezett, kívülről irányított gondolkodásra és életvezetésre vezet. A kívülről irányított gondolkodás pedig elveszti a közvetlen, természetszerű, személyes kapcsolatot az alkotóerővel, és gépiessé, felszínessé teszi a megismerést.
    Az agytevékenységben részt nem vevő idegsejtek aránya a tevékenyekhez 4000:1. Nincs egyetlen olyan más része szervezetünknek, amely ilyen alacsony kihasználtsági fokkal működne. Így például a szív elektromos tevékenysége az agyénak 40-60-szorosa (Rein 1995), bár a szív is részt vesz a szervezet általános elhalásában. „Agyunk úgy működik, mint egy kétpólusú antenna. Ha az agy saját jelei meggyengülnek, például stressz következtében, akkor szervezetünk sejtjei téves jelek alapján fogják folytatni tevékenységüket” (Oldfield, Coghill 1988, pp. 25–6). Az a szerv, amit nem használunk, elhal. Az orvostudományban ismert, hogy egész sor betegséget vált ki az agy rendellenesen alacsony szintű tevékenysége. A pszichózis és a neurózis is az agytevékenység alacsony vitalitásának köszönhető. Az agytevékenység pedig túlnyomórészt az érzelmi élet hevességének fokától függ. Ha valamit fontosnak érzünk, agytevékenységünk megerősödik. Ha tehát átérezzük életünk eredeti, velünk született jelentőségét, a nemzetünk és az emberiség előtt álló feladatokat, agyunk visszahódíthatja elvesztett képességeit, régóta érintetlen idegsejtjeit, és akár négyezerszeres mértékben, teljes vitalitásával élhetjük igazi, természettől elrendelt életünket. Ehhez a teljes agytevékenységhez képest mai agyműködésünk halvány árnyék csupán, egy szemellenzős, természetellenes világszemlélet foglya.
    Mivel agyunk alulműködtetése szervezetünk önpusztításához vezet lelki és testi betegségek révén, az érzéseket nem szabad száműznünk az agytevékenység központjából a szigorúan ellenőrzött peremvidékekre. Az emberiség tudatszintjének emelkedése elképzelhetetlen az alapvető agytevékenységi szint emelkedése nélkül, és így érzéseinknek újra jelentős szerephez kell jutniuk.
    Az „elsődleges érzékelés” az anyag előtti világban lezajló, a fénysebességnél gyorsabb érzékelést jelenti. A tudományos irodalom egy másik ágában rátaláltam ugyanerre a kifejezésre. A gyermekpszichológiában az „elsődleges érzékelés” a gyermekek érzékszerveken kívüli érzékelését jelöli (Pearce 1977, pp. 127–137). Eloise Shields bizonyítékokat mutatott be arról, hogy a telepatikus képesség négyéves korban tetőzik, amikoris a szülők felfigyelhetnek erre a tevékenységre, és ennek köszönhetően a képesség visszafejlődik (Peterson 1974, idézi Pearce 1977). Az „elsődleges érzékelés” fogalma elektromágneses összefüggésben is felbukkant, a növények EM terek segítségével történő érzékelésének kifejezésére (Backster 1968). Az elsődleges érzékszerveken kívüli érzékelést ősi kultúrák is ismerték, mint például a „látás” képességét az ősi magyarok mágikus világérzékelésében (Vekerdy 1974, p. 299).
    Az „egyesített tudat” megfelelő feltételek között, különleges figyelemmel kísérés esetén, az emberi létezés magasabb szintű megnyilvánulására képesen új társadalmi korszakokat is képes elindítani (mint például a reneszánsz kora). Ha az emberiség magasabb, fejlettebb tudatszintre kíván eljutni, élnünk kell a tudat érzelmi hajtóerőivel, ennek természetes, manipulálatlan irányba segítő, kibontakoztató hatásával. Minél jobban töltődik fel a tudat emberi, közösségi, természetes, kozmikus mozgatóerőkkel, szeretettel, tettvággyal, rendeltetésünk betöltésének vágyával, annál jobban kinyílik, annál tevékenyebb, hatékonyabb és élettelibb lesz. Csak ha a tudat képes meglátni saját természetes tevékenységi területét, a társadalmi erők lényegi átvilágítását, természetes, emberi célok szolgálatába állítását, ha a tudat megtalálja természetes indítékait és összhangját, akkor lesz képes a tudat visszanyerni kozmikus alakító erejét, a Világegyetem épségét és a csak ebben az épségben kibontakozó szabad kiteljesedését.

    6. Következtetés: a Világegyetem rendeltetéséről. Tekintve, hogy a materializmus a kizárólag fizikai világnézeten alapszik, amely pedig a legkisebb hatás elvére vezethető vissza, ebben a cikkben kiterjedt érvelést mutattam be amellett, hogy a materializmus érvénye élettelen rendszerekre korlátozott. Biológiai szervezetek és a tudat jelenléte, a kozmikus szervezőelv egyetemes jelenlétével a Világegyetemnek a materializmusnál valódibb képét adja. Tény, hogy az Emberiség néhány évszázaddal ezelőtt eldöntötte, hogy a materializmus paradigmáját dolgozza ki, és jelentős mértékű rendszeres és tudományos tudást fejlesztett ki ezen az alapon. Mivel azonban a materializmus csak szigorúan élettelen rendszerekre, élettelen világra érvényes, ésszerűbbnek tűnik azt javasolni, hogy az emberiség most bírálja felül döntését, válasszon egy igazabb, valódibb, tudományosabb világszemléletet, amely a kozmikus szervezőelv vizsgálatát is magában foglalja.
    A kozmikus szervezőelv létének felismerése a tudományos közösség egésze számára adódó többleten túl személyes és közösségi életünk számára is alapvető előnyökkel szolgál. Léteznek személyes életünk számára messzemenő jelentőségű élményeink, amelyek képessé tesznek arra, hogy felismerjük és kiteljesítsük sajátos tehetségünket. Amikor megfelelő érzelmi állapotba, összhangba, harmóniába kerülünk, vagyis amikor belső világunkon a kozmikus szervezőerő zenél, megtöltődünk felvillanyozó erővel, néha átéljük a személyes életünk eredeti jelentéséhez, tartalmához kapcsolódást, amikor egész világok születnek bennünk, és az Örökkévalóság fénye gyullad ki bennünk.
    Kozmikus utak akkor tárulnak fel előttünk, amikor legmélyebb hajtóerőink elevensége elér egy küszöbszintet, és amikor egy természeti erő őket egy magasabb létmódba viszi át. Létünk magjában érzelmek feszülnek, és elfogadott szerepük, a valóság rögzített formáinak színezése mellett valójában nekik van meg az erejük, hogy a valóságot előrevigyék egy sokkal teljesebb, naszcensz, friss és átfogó kapcsolódásra kész, természetes állapotba. Más szavakkal, az érzelmek alkotóerővel bírnak, és az alkotó képzelet az alapelv, amely alakítja és hajtja életünket éppúgy, mint a Világegyetem egészét (Petőcz 1833, p. 282; Froschammer 1877, pp. 236–73).
    Érzéseink eddig figyelemre nem eléggé méltatott módon társas természetűek, önálló létezőként átadhatók másoknak, ahol hozzájárulnak a belső világ tájainak továbbépítéséhez, és beléphetnek más ember tudatába is. Amikor az érzések elevenek és életerősek, arra ösztökélnek bennünket, hogy osszuk meg őket másokkal – és ebben is az egységesítő, a Természet egységébe ölelő tudati erő nyilvánul meg. Az anyagi világegyetem csak vékony héja, bőre, felszíne egy sokkal élőbb, teljesebb Világegyetemnek, amelynek testét azok az érzések adják, amelyeknek valóságossága az eddig ismert valóságformáknál valósabb. Ez az érzelmi valóság a természeti erők életerős, szabad, káprázatos folyója. Úgy foghatjuk fel, hogy az ismert anyagi világegyetem csak felszíne a mag-Valóságnak, a valódi Világegyetemnek, amelynek alapvető természete érzésbeli, és így sokkal szabadabb, felvillanyozóbb, önkiteljesítőbb és emberibb. E valódi Világegyetem elvesztése önmeghasonlást és érzelmi ürességet hoz létre, és az űrt – ahogy azt a történelem tanítja – a brutalitás, gyűlölet, hatalom és pusztítás erői töltik be.
    A szabad érzelmi inspiráció szemléltetésére e tanulmányt egy példával fejezem be. „Rosalyn Tureck röviddel tizenhetedik születésnapja előtt az A-minor Bach-fúgát játszotta a »Jól-temperált klaviatúra« első könyvéből, amikor hirtelen elvesztette eszméletét. Ahogy magához tért, visszaemlékezett, hogy Bach zenéjét teljesen új fényben látta feltárulni, olyan új szerkezettel, amely újszerű zongoratechnika elsajátítását igényelte. A következő két nap kifinomította ezt a technikát a fúga négy szólamában és lejátszotta a következő zongoraórán. Tanára azt mondta neki, ez csodálatos, de lehetetlen, ezt képtelenség megtenni. »Minden, amit tudtam«, mondja Tureck, »az volt, hogy átmentem egy kis ajtón egy óriási, élő, zöld Világegyetembe, és lehetetlennek tűnt, hogy visszatérjek az ajtón abba a világba, ahonnan jöttem.«
    Tureck később híres zongoraművész lett, az első nő, akit meghívtak a New York-i Filharmonikus Zenekar karmesterének, és több könyv szerzője, köztük az egyikben Bach zenéjének szerkezetét két fizikai elmélettel hozta kapcsolatba” (Weisburg 1987, pp. 298–300).
    Egy mélyebb, élőbb Világegyetem tapasztalata még ma is felbukkan az alkotóerő, az életerő, az inspiráció felvillanásainak ritka alkalmaikor. Metod Saniga (2000) szlovák csillagász az életünk fordulópontjaikor, különleges tapasztalatainkkor jelentkező hasonló élmények beszámolóiban megfigyelte, hogy sok olyan matematikai részletet is tartalmaznak, amelyeket hitelesnek kell tekinteni, hiszen a legtöbb alany matematikai jártassága kizárta más eset lehetőségét. Így jutott el a téridő szokásos tudatállapotban 3 térbeli + 1 időbelinek érzékelt, rendkívüli tudatállapotban jóval több, magasabb dimenzió létének dimenziójának magyarázatához és matematikai megfogalmazásához a projektív geometria segítségével (Saniga, 2000). És mivel a társadalmi hatások hajlamosak felhalmozódni és felerősíteni egymás hatását, a lényeglátásra irányuló, dinamikus tudatállapotok, ha széles körben elterjedtek, egy emberibb valóság alapjául szolgálhatnak (Grandpierre, 2001, pp. 85–94). Ha képesek vagyunk valós képet alkotni a jelenről, ez segít fenntartani ezt a valóságot. Egy mélyebb, valóbb valóság feltárása viszont képes felszínre emelkedni, önmagát feleleveníteni, megvalósítani, ha elég sok ember és közösség osztja meg érzéseit, gondolatait, és alakít ki hasonló hozzáállást. Amikor egy ilyen „élő, zöld Világegyetem” feléled bennünk, az Emberiség fejlődésében elérhet egy olyan állapotot, amelyben egy kritikus küszöb felett ezek az élő Világegyetemek képesek egymással kapcsolatra lépni, és elkezdhetik egy új típusú valóság alapjait építeni, egy sokkal emberibb, sokkal teljesebb, érzéstelibb, értelmesebb valóságot. A tudat csak akkor nyerheti vissza természetes működését, ha társául veszi a kezdeményező, eredeti, kozmikus elmét, a Természetet és a Világegyetemet, és emberi közösségek szerveződésével a Természet leigázása helyett az emberi lét eredeti értelmének szolgálatát választja.
    Létünk végső alapja az Örökkévalóság szellemiségével, az értelem, az érzés, a logika mágikus, önkiteljesítő törvényeivel áll kapcsolatban. A logika és az érzések mindketten időtlen természetűek, és hajtóerőikben az Örökkévalóságra irányulnak. Ebben közösek az erkölcsi törvények, a 2&215;2=4 és a logikai törvények örök igazsága.
    Az anyagi világegyetem „előtt” nem létezett (anyagi) téridő, de létezett logika, érzés, gondolat. Ha ezt az érzésbeli-logikai elő-valóságot az anyagi világegyetem „kezdeti feltételének” összefüggésében gondoljuk el, és figyelembe vesszük, hogy a kezdetek a meghatározók, arra a következtetésre jutunk, hogy érzéseink és gondolataink, logikánk a Világegyetem alapvető meghatározói. A kezdeti és határfeltételek szerepe a fizikában alapvető jelenségű. Milne (1939) felismerte, hogy „a törvények egyszerűen az axiomatikus definíciók következményei”. A nagybetűs Világegyetem-fogalomba a kozmikus-anyagi mellett az érzésbeli, logikai és öntudati is beletartozik, a kisbetűsbe csak az anyagi létmód. A Világegyetem önmagát teremtő létköre, a logikai-érzésbeli és a kozmikus-anyagi világ kölcsönhatása és alkotó körfolyamata így az időben folyamatosan és egészében is egyszerre történik. És mivel érzéseinkkel, gondolatainkkal mi egyének, de különösen mint közösségek, és elsősorban a Természetnek megfelelő igazságunkkal ma is formáljuk ezt az elsődleges világot, ezért életünkkel a Világegyetemet meghatározó kezdeti és határfeltételeket is alakítjuk. Alapkövetelmény tehát, hogy belső valóságunk és közös, külső valóságunk összeférhetővé váljon, megfeleljen az időtlen erkölcsi-logikai lényegű Természetnek. Az időtlenség és az időbeliség paradoxona akkor feloldott, ha az utód-létező létét összehangolja szülő-tényezőivel és így a szülő-tényezők mögött álló, első és végső valósággal. A jövő a létezés egyetemes érzékszerve, amivel feltérképezi belső elveinek lényegi megvalósulási módjait. A jövő az időtlen Örökkévalóság perzselő, égi-földi lehelete, csápja a megvalósulás káprázatos kibomlása általi kiteljesedés vonzásának birodalmában.
    Általános emberi tapasztalatok megmutatták, hogy a különböző emberek közti összehangoltságot nagyrészt az érzelmi azonosulás foka határozza meg. A személyek feletti távolba ható kapcsolatok a leghatékonyabbak az összehangolt szerelmesek, szülők és gyermekek, és barátok között. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember akkor találhat magára, ha megtaláljuk kozmikus-természeti hajtóerőinket, a Természet értelmi erői által bennünk élő szellemiségünket, tudatunk természeti forrásait, és így felfedjük a természetellenes társadalmi normák által manipulált maszkok mögötti természeti lényeket, amikor érzelmi kötődésünk megerősödik a személyes lét átfogóbb birodalmai, a Természet és a Világegyetem felé.

Grandpierre Attila