Világok legjobbika

Nekünk magunknak kell annak a változásnak
lennünk, amit a világban látni akarunk.”
                                                                        (Gandhi)

    Termelő és fogyasztó eltávolodása. A hulladékok keletkezésének problémáját boncolgatva a fogyasztás kérdéséhez jutunk. Az elmúlt korokban könnyen érzékelhettük cselekedeteink következményeit: láttuk, tudtuk, honnan származnak az általunk használt anyagok, táplálékunk stb. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet, gyakran beláthatatlan távolságra kerülünk azoktól a helyszínektől, ahol a mi fogyasztásunk súlyos következményekkel jár. Mi már közértekben, „hiper-szupermarketekben” szerezzük be mindazt, amit eleink akár saját maguk termeltek meg, állítottak elő (földművelés, állattenyésztés, kézművesség útján), akár ismerősök, netán kereskedők által jutottak hozzá. A földekről, a mezőről, az ég alól beszorultunk a polcok közé, neoncsövek alá. Nem látjuk a kivágott tajgát, a csirkegyárat, az agyonvegyszerezett ültetvényeket és még ki tudja, mi mindent… Esetleg elszörnyedünk valamelyik naturalistább-realistább filmnek egy-egy jelenete kapcsán, de meg sem fordulna bennünk, hogy mi magunk is tulajdonképpen kapcsolatban állunk hasonló tragédiákkal. A nyugati országok sokkal több földterületet „használnak” az országhatárokon kívül, mint odahaza, hiszen fogyasztásuk „tárgyainak” jelentős részét más országokban termelik meg, a környezetszennyező iparágaikat „fejletlenebb” országokba telepítik. Így persze gyönyörűen festenek: nincsenek „büdös gyárak”, megengedhetik maguknak értékeik védelmét.
    Mivel nem látjuk, hogy egy-egy mindennapos használati cikkünk vagy épp mindennapi betevőnk hogyan készül, mi mennyi munkába, energiába kerül, ezért nem tudjuk felmérni valódi értéküket sem. Ez az arányeltolódás az észlelés és okozás között – tehát hogy sokkal több mindent okozunk, mint amit észlelünk – szükségessé teszi, hogy a tájékozódás etikai feladattá, mi több, kötelességgé váljon. A tudatosság, az odafigyelés különösen fontossá vált.
    Változó szükségletek? Gyakran hallani: mára megváltoztak a szükségletek – a kocsi manapság már szükséglet, csakúgy, mint a mosógép vagy a porszívó. A fogyasztói társadalom előretörtésének egyik fő indoka ez; változnak az idők, így a szükségletek is, mind újabb és újabb kacatokat találnak fel, és úgy tűnik, valóban igény van rájuk, hiszen az újdonság köntösébe bújtatott holmikon könnyebben túladnak. Néhány éve még nem is hallottunk valamiről, ma pedig már mindenképpen szükségünk lenne rá? Nem, egy alapvető különbségről van szó: összekeverik a szükségleteket az őket kielégítő eszközökkel. A szükségletek igenis állandóak, nem változnak, minden emberre vonatkoztathatóak. (Ebből fakadóan lehetséges például emberi jogokról beszélni, ezek ugyanis az alapvető szükségletekre vezethetőek vissza.) Egyre nagyobb mennyiségű eszköz igénybevételével elégítjük ki szükségleteinket, ezeket mind gyakrabban cseréljük, egyre több szemetet termelünk. Egyre inkább kiszolgáltatottjaivá válunk azoknak az eszközöknek, melyek állítólag minket szolgálnak (soknak már a működését sem értjük, bár mindennap használjuk őket). Ez maga a fejlődés, így növekedik a gazdaság, és vele a mi jólétünk. Igen, ettől lesz jó a létünk, ez a jólét.
    Az „új szükségletek” a szegények újabb „nemzedékét” hozzák létre – ez maga a szegénység előállítása. Ők azok, akik ezt az életmódot nem engedhetik meg maguknak, de mindennaposan szembesülniük kell vele (pl. a reklámokból, melyek elől nem menekülhetnek). Ebben a rendszerében oda a szabadságunk is, hiszen természetesen azokat a termékeket fogjuk „szabadon” választani, amelyekre így vagy úgy, de rábeszélnek bennünket.
    Éld ki vágyaidat (hisz megérdemled)! Minél többet birtokolsz, annál több vagy te magad! – ezek a kulcsszavak. Örömödet a fogyasztási cikkekben leled. Nem közvetlenül a cselekvési szabadságban gátolnak, hanem a saját ízlés-, érték-, és ítéletalkotó képességet zúzzák szét. Ugyanazt a márkájú csipszet rágcsálva bámuljuk ugyanazt az (akció)filmet, s rajongunk ugyanazért a „sztárért” – ugyanazokat a slágereket dúdolva. A társadalmi stabilitás legfőbb eszköze… egyforma férfiak és nők - mondja Huxley – akik azt akarják tenni, amit tenniük kell – veszi át tőle a szót Fromm. Kreativitásunk, fantáziánk pedig lassan elsorvad.
    Lemondás vagy új értékrend? A zöldeket gyakran érik támadások, mondván, mindig csak tiltani akarnak (’Ezt ne vedd meg, azt ne használd’ stb.). Egyesek vállalják ezt, és különböző érvekkel igyekeznek alátámasztani igazukat. Létezik azonban egy másfajta álláspont, mely a „lemondást” másképp értelmezi. Nem az-e inkább a lemondás, ha a mindennapos bevásárlások bűvöletébe kerülve „akciókat” hajszolunk, vagy folyton csak azon törjük a fejünket, „mivel is lepjük meg magunkat”? Ez a fogyasztás nagyrészt pótcselekvés jellegű, feledtetni kívánja másfajta „élmények” hiányát. Rengeteg lehetőségtől, személyiségünk kiteljesedésétől fosztjuk meg magunkat lemondva értelemmel is rendelkező hús-vér egyéniségünkről, szabadságunkról.
    A mértékletesség a keleti és nyugati vallásokban is a legalapvetőbb erények egyike. Tanításaikban ott szerepel, hogy fel kell szabadulnunk szenvedélyeink uralma alól, nem szabad kiszolgáltatnunk magunkat irracionális erejüknek. A földi javak hajszolása megfoszt az igazi, a teljes élet lehetőségétől. (Fromm egyik munkájának címe: Birtokolni vagy létezni.)
    Elgondolkodtató tény az is, hogy az Egyesült Államokban készült felmérés szerint a nyolcvanas évek végén az amerikai polgárok pontosan ugyanakkora hányada (mintegy harmada) vallotta boldognak magát, mint harminc esztendővel korábban, noha az egy főre jutó fogyasztás időközben megduplázódott! Ez azt jelzi, hogy az alapszükségletek kielégítésén túl már vajmi kevés összefüggés mutatkozik a fogyasztás abszolút mértéke és a boldogság között.
    Érdekes az is, hogy (felmérések szerint) az emberek túlnyomó többsége – vagyoni helyzettől függetlenül – azt állítja: jelenlegi jövedelmének kétszerese lenne elegendő igényeinek kielégítésére. Ha ezt elérte, akkor ismét csak úgy érzi, hogy keresetének duplájára lenne szüksége. Ennek alapján felmerül a kérdés, vajon jól ítéljük-e meg valódi szükségleteinket.
    Miért kell a „filozófiai alapokkal” foglalkozni? Mert azok a kérdések, bajok, kihívások, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, egy súlyos válság tünetei, megértésükhöz és megoldásukhoz „mélyebbre” kell ásni, gyökereik távolabbra vezetnek. A szemléleti alap elsőrendű fontosságú – talán még a szakmai ismereteknél is előbbrevaló, hiszen az, hogy hogyan alakítjuk ki a világot magunk körül, az elsősorban a gondolkodásmódunktól függ. A „filozófiai alapok” elmélyítése saját viselkedésünk alaposabb megértését, az átfogóbb érvelést, a felkészült vitázó felekkel szembeni helytállást teszi lehetővé.

Balogh Emese
(a Hulladék Munkaszövetség oktatócsomagjából)