Kotász Zoltán

(Álom a túlélésről)

Azt álmodtam, hogy valami társaságban eldöntjük:
látogatóba megyünk. Egy öregemberről volt szó,
aki magányosan él, és olyan öreg, hogy már mindenki
elfeledkezett róla. Odamenet csatlakozott hozzánk
régi ismerősöm, H. G., ezúttal mint szerzetes;
világos, vajszínű hamita köntösben, a hozzá tartozó
lapos fezzel. Ez volt az utolsó pillanat, amikor
még tudtam, hogy álmodom. Az öreg lakására érve
kiderült, hogy egy hátsó szobában él a felesége is,
akivel viszont nem lehet beszélni, mivel megőrült
(veszélyes dolog, a látogatóira is átterjedhet).
Én azért erősködtem, hogy megnézem az asszonyt,
és hátul, a szobában, tulajdonképpen fürdőszobában
egy fiatal és szép nőt találtam. Ekkor már úgy volt,
hogy az öregnek a tanítványa vagyok, egyedül jöttem,
és az öreg többezer éves, én csak néhány száz,
és nem is hozzá jöttem, hanem a nálánál is idősebb
félistenhez, akiről itt tudom meg, hogy elhalálozott.
Az öreg örömmel meséli ezt nekem, ezzel ugyanis
ő lett a rangidős, bár az örömébe üröm vegyül,
mert hát hiába rangidős, ha már nincs kortársa.
Félistenként nagyon nehezen mozog, de állítja,
hogy semmi baja, még hosszú századoknak néz elébe.
Ekkor megint úgy volt, hogy teljesen egyedül van,
és nekem kellene tanítványként gondoznom, de aztán
valahogy előkerült a felesége, egy teljesen normális
és idős asszony, és olyan szép pár voltak a homályos
és ódivatú bérlakásban, ahogy csak fényképeken
látni nagyszülőkben ilyet. A félisten fölajánlotta,
hogy lehetek az unokája, ötéves, de csupán
öt percre, és az egészre utána nem fogok emlékezni.
Nemcsak az öt percre, az egész addigi életemre.
Örömmel igent bólintottam; abban a pillanatban
összementem, és éreztem, hogy gyerek vagyok,
a nagypapám lakásán vagyok, és nem tudom, hogy
hirtelen hogyan kerültem ide, de valami apróságot
szeretnék a papitól kérdezni, valami bonyolult
társasjátékkal kapcsolatban… A papi viszont
lehajol hozzám, és szigorú, de egyben mosolygós
arccal kijelenti: ,,Zolika, te félisten vagy.
Ezen nem változtat semmi!’’ Ekkor könnyű vibrálás
futott át rajtam, és újra felnőtt voltam, az öreg
közönyösen bámult a szoba homályos sarka felé,
de a szemében valami huncutság még bujkált.
Tudtam, hogy nem szabadna emlékeznem semmire,
de én emlékeztem mindenre. Ennek ellenére úgy
néztem körbe, zavart meglepetéssel, ahogy az echte
amnéziáshoz illik… És csak később gondoltam,
hogy tudta az öreg: emlékezni fogok. Nem is lehet
másképp. Kár volt bizony a feledést tettetni –
jobb az őszinteség, ha már látogatunk.

(Neked nincs)

Haljon meg, akinek meg kell halnia,
És ne vegyed el tőle a szenvedéseit,
Kínoknak poklát, megaláztatást,
A tehetetlen öntudat vergődéseit.

Történjék minden úgy, ahogy kifundáltad.
Ahogyan bárkivel, úgy bánj el velem is.
Ha lehet rá, lesz is rá méltó végszavam.
Ne várj megingást. Megingás? Miért is?

Mocskos kéjgyilkos vagy, Uram.
Nincs bocsánat. Neked nincs.

Mert a megbékélés, Uram, hazugság volna.
Árulás, jól tudod. Itt és így
Nem lehet spongyát dobni a multadra.
Be kell tölteni a mértéket csurig.

S talán majd akkor, ha elfogyván játékod
Elébünk kerülsz, és mondasz valamit,
Mi meghallgatjuk, és egyforma lesz arcunk.
És nem kelhet akkor védelmedre senki.

Haljon meg, akinek meg kell halnia,
És ne vegyed el tőle a szenvedéseit.

(Álom a vakságról)

Álmomban azzal küszködtem, hogy szemüvegeket vegyek le
a szemem elől; sorra szedtem le őket, de valahogy mindig
maradt az orrnyergemen kettő.
Mindig, legalább.
Mintha ott nőnének a fejemen.
Egyébként nem azért akartam leszedni őket,
hogy szemüveg nélkül legyen a fejem,
hanem hogy a nekem tetsző fazont felpróbálhassam.
Szemüvegek tengere hevert már előttem,
amikor eldöntöttem:
mindegy, megyek a tükörhöz.
A tükörnél azonban… Nem láttam semmit.
Az ujjaimmal tapogattam ki a helyzetet:
tükrök voltak egymásra akasztva,
a mögötte levőnél mindig egy kisebb,
kisebb és
kisebb,
a leg-
piri-
nyób-
big.
Mintha egy kúp lenne a falra akasztva;
ezt tapogattam.
És türelmesen elkezdtem leakasztgatni.