Noth Zsuzsánna

Anyaölben

    Hogyne szeretett volna úszni, röplabdázni, korcsolyázni, a többi serdülő lánnyal kószálni, felkapaszkodni a hegytetőre, felkutatni a réten ritkán nyíló szártalan bábakalácsot, s ha kell, tíz körömmel kibányászni a leveles ágakkal együtt az óezüst fényeiben pompázó virágot. Selymes tenyerére fektetve hazáig vinni, és anyja érdesebb tenyerébe átcsúsztatni, mint valami káprázatosan csipkézett fejedelmi brosst.
    A mozi bejárati árkádjának melegsárgára festett kerek oszlopai mögé rejtőzve kihallgatni, hogy a néhány osztállyal föléjük járó sármosabb suhancok hová váltanak jegyet? Aztán szándékosan közelükbe kérni a belépőt, és fapofával lehuppanni melléjük, eléjük, mögéjük. Túljátszani a csodálkozást, ha a fiúk megszólítják őket, vagy sértettségüket zokszó nélkül visszanyelni, ha a legények is ennek a játszmának hódolnak.
    De ezekből az izgalmakból sorra rendre kirekesztődött Eszterke, mert hol a városi kórház ágyán nyelte preparált vénája cseppenként az önkéntes véradók begyűjtött vérét, hol otthon hánykolódott görcsökben Micimackós kispárnáján. Amikor kellőképpen megerősödött, bejárt néhány hétre, esetleg hónapra az iskolába, aztán újra visszatért a városi kórház segítő karjaiba.
    Járt volna szombatonként táncolni is Kingáékkal, s ha netán az izmos, tömör húsú harmadikos Dani veszi a bátorságot és hazakíséri, szívesen elpuhatolózik feszes arcbőrén telt ajkai felkutatására. Néhány csóktól még senkinek sem lesz semmilyen baja, aztán ha komolyabbra fordul a dolog, akkor sem esne pánikba. Hányan suttyannak be készségesen a barátjuk takarója alá, együtt felszítani az ágycihákat? Eszterke meg végtelen kislányságába kocsonyásodva várja a számára egyre reménytelenebbnek tűnő gyógyulást. Mindhiába. Tavaly nyolc hónapot töltött kórházban, mégsem javult az állapota egy szemernyit se, emiatt magántanulóként vizsgázott, szerencsére jelesre, és felvették a gimnáziumba.
    Hozták-vitték a szülők, mint valami vándorkupát. Amikor szülőhelyén az orvosok is eltanácstalanodtak, átirányították a fővárosi gyermekkórházba. Napokig vizsgálták és töltötték a testébe palackszám a vért az elvesztett helyébe.
    Konzíliumra ilyen röpke percek alatt még tán sosem gyűltek össze felelősségük teljes tudatában az illetékesek. Néhány telefonhívás, és már közölték is a szülőkkel, hogy a Szent Margit Kórházban másnap reggel nyolc órára készségesen várja a kislányt a sebészet osztályvezető kandidátus főorvosa.
    Igen ám, csakhogy ők vidékről jöttek. Kétszáznegyven kilométerről napjában bejárni látogatni lehetetlen, és az anya ragaszkodik hozzá, hogy mindvégig a gyermek mellett legyen ebben a válságos állapotában. Pont most ne foghassa a kezét, simogathassa az arcát, törölgethesse nedves szivaccsal újra és újra verejtéket gyöngyöző, elgyötört testét…
    Még szerencse, hogy a papa is mellette volt, ripsz-ropsz vettek az első útjukba akadt újságosbódéban egy EXPRESS újságot, egy telefonkönyv méretű rejtvénygyűjteményt meg egy pakli kártyát. Ki tudná megmondani, hanyadikat az elmúlt három év alatt?
    Eszterke még a Heim Pál Kórházban nyomta az ágyát, Cher zsongítóan selymes hangját csorgatva walkmanjéből fülébe, hogy ne kelljen a szomszédos ágyakon fekvő gyerekekkel betegségekről beszélgetnie, amikor anyukája már lefoglalt a fizetővendég-szolgálaton keresztül egy szobát a Tábornok utcában. Még egy Budapest-térképet kellett vennie, nehogy elkallódjon ebben a városrengetegben.
    Olyan kimérten, részletekre kiterjedő figyelemmel tárgyalt az ügyeletes főorvos úrral a termetes, aprólékos gonddal letűzdelt szürke-fekete kontyos, menyecskearcú asszonyság, hogy a pesti rátarti anyukák fejet hajthattak volna előtte, sőt kezet is csókolhatnának neki, ha ezen a megbeszélésen részt vehetnek. Eközben Eszterkét apukája átszállította a Szent Margit Kórházba, aztán a mama kezébe nyomott egy mobiltelefont, nehogy leszakadjon a hármójuk alkotta közös családi köldökzsinórról, amiatt, hogy legnagyobb fájdalmára vissza kellett utaznia. Hivatalában várta a hosszú tárgyalóasztal és a kimérten türelmetlen ügyfelek. Mit lehet tenni? Élniük kell valamiből.
    Az osztályvezető főorvos úr éppen műtött – ahogy a műtősfiú tájékoztatta a nővért: a főorvos úr benne van egy vastagbélben, onnan déli egy óra előtt nem keveredik ki, mert még csak szkópozik, nem merek én neki szólni –, nem sikerült vele beszélni, az ágy viszont már felszabadult, így Eszterke mélylila pamutpizsamába bújtatta formás kis testecskéjét, a melltartót és a bugyit szemérmesen magán hagyva befeküdt az ágyba. Bordó bársonygumival összefogott ébenfekete haja árnyékában önmagába forduló ovális arcocskáján a kétségbeesésnek semmi jele. Inkább az olvasható le róla: megérkeztem. Ne értsük félre, nem boldog megelégedettségben fürdőzik, a mostoha sorsba kényszerítettek konok elszántsága húzza össze résnyire szájacskáját, és szegezi a tekintetét nyílegyenesen maga elé az alul haloványzöldre, a barna csík fölött tojáshéj színűre festett falra. Hasára fekteti walkmanjét, fülkagylóiba biggyeszti a parányi fekete hallgatókat; a pacemakerként működő gömbölyded bogárkákat, amik a fültekervényein keresztül agya parancsára serkentik a szívét.
    Édesanyja elrendezte Eszterke holmijait a ruhásszekrényben és az éjjeliszekrényben. Kisiet a folyósóra, elnyargal egészen a műtő bejáratáig, hátha időközben előjött – a műtősfiú híradása ellenére – az osztályvezető főorvos, akit egyébként tanár úrnak is szólítanak, mert az egyetemen oktat. Legalább néhány szót tudjon vele váltani; bemutatkozni, ahogy illik, érdeklődni a műtét várható időpontjáról, feltételeiről, esélyekről… Ha a papa telefonál, tudjon neki hírrel szolgálni. De a főorvost nem látta órák óta senki. Nincs más hátra, visszamegy lánya mellé a kórterembe. Kissé félve fekteti le drapp szvetterét az ágy láb felőli korlátja tövébe, de hát valahová csak le kell, hogy tegye. Reggel hűvösben indultak, a kórház meg annak ellenére, hogy a betegek egész nap látogathatók, nincs berendezkedve a hozzátartozók holmijainak az elhelyezésére. Enyhén májfoltos, telt kezével megfogja és gyöngéden megszorítja kislánya karját.
    – Zenét hallgatsz, kicsim? Jól teszed. – Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját és kiveszi a csomag kártyát. Kibontja celofánburkából a paklit és alaposan megkeveri. – Játszunk egy menetet, Eszterke? Van kedved? – kérdezi olyan komoly elszántsággal, mintha egyéb más gondjuk nem akadna ezen az ég egy világon, csak valahogy elütni az időt.
    – Jó – böki ki alig rezzentve dacos kis ajkát.
    Két-három meneten át pattognak a lapok Eszter takaróján. Hol ő szól rá az anyjára, hogy nagyon is átlátszó, ahogy nyerni engedi, hol pedig az anya pirít a gyerekre, hogy nem sportszerű az ütőlapokat visszatartani. Nem muszáj kártyázni, fejthetnek rejtvényt, mondja, és előveszi vászonszatyrából a vaskos, színes gyűjteményt.
    – Hanyadik oldalnál nyissam ki, Eszterke?
    A gyerek rá se néz, újra konokul mered maga elé. Amilyen szűkre csak lehet, húzza össze meggypiros száját, éjfekete szemét. Lehet, hogy elsírja magát. Aztán mégse. Nagyokat nyel, utána sértetten puffogja: – Kettőszázötvenkettő.
    Anya kikeresi, felolvassa a címét: – A csintalan menyecske. Nézd meg, jó lesz, Eszterke? – szegezi komolyan szürkésfekete keretes szemüvege fölött a gyerekre a tekintetét.
    – Jó – csúszik közelebb a takaró alatt a rejtvénykönyvhöz.
    – Te írsz tintával, én ceruzával. Az nyer, aki a rejtvény megfejtéséig több kockát tölt ki.
    – Jó.
    Némán írnak. Amilyen lassan csak lehet, egyenként rajzolgatva a betűk tagjait, mintha külön gondolkodniuk kéne, merre mutat a K karja és lába, a B feje és pocakja, a C hajlott háta.
    – Kétszer is megnézted, Eszterke, hogy személyes névmás, egyetlen kocka, miért nem írtad be az Ő-t? Nincs kedved fejteni?
    – De – és egy U-t hajlít bele a megfelelő helyre csigalassúsággal.
    Fejtenek. Már az egész kórtermen átnyújtóznak a délutáni napsugarak. Kezd elviselhetetlen lenni a meleg. Anya egy papírzsebkendővel felitatgatja a verejtéket ráncos homlokáról, gyér őszesfekete, fölkontyozott hajának tövéből, halántékától kiindulva, füle mellett, egészen a tarkójáig. Az ablak mellett fekvő, sötétvörösre festett hajú, középkorú nő kikászálódik az ágyból, és behúzza a mustársárga sötétítő függönyöket.
    – Ez se sokat ér, de mégse égünk le. Már legalábbis az én vacak, sápadt bőröm, ami csak vörösödni és hólyagosodni képes, meg hámlani, barnulni már nem – kezdeményezné a beszélgetést az újonnan jöttekkel, ha lenne ehhez kedvük.
    – Hát igen – nyugtázza az anya és újra a lányához fordul. – Vagy inkább fejtsünk külön? Hoztam egy regényt. Izgalmas, de nemigen köt le.
    – Jó, fejtsünk külön – húzza maga elé a nagylány a rejtvénykönyvet, és rögtön hátralapoz a megfejtésekhez. Mint a villám, végigírja a rejtvény szélére keresztben: AZT MONDTAD DRÁGÁM HOGY NINCS OTTHON SENKI. Függőlegesen: ÉS OTT HORKOL A FÉRJED AZ ÁGYON. Vízszintes 32: JA AZ EGY SENKI.
    – Mért írod be előre, Eszterke? Így nincs benne semmi ráció.
    – Nincs türelmem – visszadől hanyatt, és rácsatlakozik a walkmanjére.
    Anyja erőlteti az olvasást, rezegnek az apró, nyomtatott betűk könnyfátylas szemei előtt. Ha folyóírással tálalták volna, talán értelmes szövegként kapaszkodhatnának egymásba.
    Besiet az osztályvezető főorvos. Arcán, mozgásán a fáradtságnak semmi nyoma. Bár még sosem találkoztak, rögtön tudja, hogy a középső ágyhoz kell lépnie az anyával parolázni, és a nagylány karját megfogva egyben hozzá is intézni biztató szavait.
    – Úgy tűnik, holnapra sikerül elegendő mennyiségű vért összegyűjteni. Ha igen, reggel belevágunk. Rendben, Eszter?
    – Igen – hangzik a színtelen válasz.
    – Megkapták az íveket?
    – Nem – szól és int anya.
    – Jó, akkor jöjjenek velem ki az irodába. Mindent részletesen megbeszélünk.
    Anya és lánya feldúltan érnek vissza. Arcukon és hirtelen mozdulataikon látszik, hogy odakint vitatkoztak. Csupán az ablak felőli én már csak tudom mentalitású betegtárs nem érzékeli, hogy jobban tenné, ha hallgatna. Vagy éppen azért ártja bele magát a privát életükbe, mert réseket vélt felfedezni a kettejüket ez idáig tőle elválasztó szilárd várfalon.
    – Az osztályvezető főorvost fogadták fel a műtétre? – kérdi legalább akkora megrökönyödéssel, mintha a sarki hentest kérték volna meg. – Nem minden esetben a legmagasabb beosztású orvos a legjobb sebész. Érdemesebb jobban körülnézni az osztályon, vannak itt főorvosok és orvosok is szép számmal, akikről csak jót hallottam az utóbbi bő tíz évben.
    – Igen, lehet, de minket egyenesen hozzá irányítottak a gyermekkórházból. Őt kérték fel telefonon, hogy elvállalja-e Eszterke műtétét, merthogy ő a legjobb specialista Eszterke bajára. Mi vidékről jöttünk, nem is ismerünk egyetlen orvost sem a fővárosban, és nagyon örültünk, hogy azonmód felvette ide az osztályára.
    – Hát csak azért szóltam, mert tudja, ezek az osztályvezetők állandóan lótnak-futnak, egyik betegükre sincs igazán elég idejük. Az egyetemen is tanítanak. Sokszor nem a legjobb sebész szakorvos kerül a sebészet élére, hanem a nagyképű törtetők…
    – Én nem úgy láttam, amikor beszéltünk vele – próbálja rövidre zárni Énmárcsaktudom károgásait, főleg a gyerek miatt, aki a látszat ellenére alaposan kikészült az imént hallottaktól –, a gyerekkel is nagyon szépen beszélt…
    – Jaj, ne legyen már ennyire naiv! Mondani sok mindent lehet; kecsegtetni ilyen-olyan apró kis vágásokkal a beteget, aztán ha felébred, kiderül, hogy a fele sem volt igaz, az egész hasát felmetszették. Én itt élek és dolgozom a kerületben, és sokaktól hallottam, hogy nem váltotta be az orvos az ígéretét – toldja meg az előbb mondottakat epésen.
    – Mi már nem mehetünk másik orvoshoz, hogy bocsánat, meggondoltuk magunkat, X.Y. sokkal szimpatikusabb, ha egyszer őt kérték fel a műtétre a Heim Pálból.
    Énmárcsaktudom szívesen károgna tovább, de Eszterke anyja, ez a józan ítélőképességgel megáldott, testes vidéki asszony félreérthetetlenül pontot tesz a mondottak végére. Hátat fordít a kellemetlenkedő szobatársnak, kiteregeti lánya takarójára a nyomtatványokat, amiket neki kell saját felelősségére úgy aláírnia, hogy a beavatkozások következményei kiskorú lányát terhelik.
    – Figyelj rám, Eszterke! – szól határozottan a magába fordult, konokul maga elé, a semmibe meredő serdülő lánykára. – El kell fogadnunk az orvosok utasításait. Itt rajtuk van a felelősség, ők döntik el, hogy mit hogyan helyes csinálniuk…
    – Nem – puffan ki a gyerekből az elszánt tiltakozás. – Nem engedem meg, csak ha elaltatnak. A Heim Pálban is elaltattak arra az időre, amíg a nyaki vénát preparálták…
    – Igen, mert az gyermekkórház, de ahogy a főorvos úr mondta, emlékezz, milyen kedvesen szólt, egyenesen hozzád, hogy az intenzíven Tibi bácsi szépen, óvatosan, helyi érzéstelenítésben beülteti a nyakadba és a gerincedbe is…
    – Ez az! Ezt nem engedem meg, hogy a gerincemben valami dróttal kotorásszanak, meg valami fémet ültessenek be – küszködik a sírással, de nem adja olyan olcsón, néhány könnycsepp árán az igazát. Sírást csakis vigasztalás és meggyőzés követhet.
    – Csak ha elaltatnak. Én azt nem bírnám ki. Különben is, hogyan fogok itt feküdni, hogy fogok aludni? Hátamban fémcső, nyakamban fémcső, a hasamat fölvágják…
    – Értsd meg, muszáj, Eszterke…
    – Nem írom alá!
    – Igen? És akkor mit csinálunk, pakolunk és megyünk haza? Dolgunk végezetlenül? Amikor már rászántad magad a műtétre? Tudod, kislyányom, hogy ez az egyetlen megoldás, mert nincs használható vénád, a sok vérvétel és vérátömlesztés miatt. Ezt pont te tudod a legjobban, mert te csináltad végig az elmúlt három évben az a tortúrát, hogy kórházba be, kórházból ki. Most tegyünk le a gyógyulásodról, amikor néhány nap múlva túl lennél a megpróbáltatásokon, már csak gyógyulnod, erősödnöd kéne szépen…
    Orra hegyén kissé balra csúszva, mintha befelé nyelt könnyei az orrjáratán készülnének felszínre törni, egy ovális csepp függeszkedik alá, de alaposabban szemügyre véve meggyőződhetünk róla, hogy nem opálosan üvegfényű, hanem bőrszínű. Búzaszem formájú szemölcs. Nem, nem a lányával vívott csatájuk vészharangjának a nyelvecskéje ez a cseppecske, hanem a koráról árulkodó, egyre jobban elszaporodó szépséghibáinak egyike.
    – Hallottam többektől is – sopánkodik most meg az ajtó melletti középkorú, horpadt arcú, lisztfehér nő –, hogy tényleg kellemetlen, fájdalmas és veszélyes a kanül beépítése a gerincbe…
    Becsületére szolgáljon Énmárcsaktudomnak, akinek szintén nem osztottak lapot, és ennek ellenére újra belekotyog Eszterkéék életébe, hogy jelen esetben ténylegesen az érdeküket szolgálja a hozzászólása.
    – Ha annyira borzalmas lenne a gerinc preparálása, nem engednék meg az anyák, akik már többször szültek gerincbe adott fájdalomcsillapítással. Sőt nem ők maguk kérnék ezt a beavatkozást.
    – No, hallod, Eszterke? – remegő hangon.
    A kislány megérzi, hogy fordulópontjához érkezett kettejük tárgyalása, lágyulni kezdett kőszilárd akaratú anyja. Ha valamikor, akkor most lehet rá hatni erőnek erejével.
    – Nem engedem meg, csak abban az esetben, ha elaltatnak.
    – Nem úgy van az, Eszterke. Egy ilyen nagy és okos lyány, amilyen te vagy, beláthatnád, hogy itt a felnőttkórházban a makacskodásoddal nem jutunk előre. Megígérem, és te tudod, hogy meg is teszem, bemenni biztos nem engednek az intenzívre, de biztosan van ott is valami váróhelyiség, pad vagy szék, oda leülök, és addig onnan nem mozdulok, míg ki nem hoznak téged, és akkor ide feljövök újra veled. Egészen estig kártyázunk, fejtünk, amit csak akarsz. Holnapra, ha sikerül összegyűjteniük a vért, ahogy a főorvos úr reméli, tudod, azt is nehéz, mert a te vércsoportod ritka, akkor megműtenek.
    Ölébe veszi a rejtvénykönyvet. Ezer szerencse, hogy apa az utolsó pillanatban rájuk tukmálta. Mihez kezdenének a nap hátralevő részével.
    – Fejtsünk, Eszterke? Vagy szívesebben kártyáznál? – tudakolja látszatra olyan lelki nyugalommal, mintha nem az imént vívta volna meg élete legkeményebb csatáját egyetlen, későn fogant gyermekével.
    – Nem bánom – sóhajtja maga elé Eszterke megadóan, de amint belekezdenek egy nyírt bukszusos útvesztőből való kivergődésbe, beszól a kislányért az intenzívről az emlegetett Tibi bácsi, hogy jöjjön, szabad a kisműtő.
    – Gyere, kislyányom – szól a megdermedt gyerekhez –, végig ott leszek veled. Ahogy ígértem.
    A kórteremben maradt két középkorú nő belealszik a sopánkodásba. Arra eszméltek, hogy újra közéjük telepedett az őket túlságosan is nyomasztó emberpáros, és Eszterke kissé felszabadultabban nyugtázza, hogy tud a gerincébe épített kanülön feküdni, és a nyakán preparált véna sem gátolja a mozgásban. Nyugodtan üsse fel édesanyja a rejtvénykönyvet a százhuszonhetedik oldalon. Kezdhetik a fejtést, emelkedik ülő helyzetbe.
    – Százhuszonhét – lapozgat anyja, majd sötét keretes szemüvege fölött néz Eszterke szemébe. – Mese van itt.
    – Mese? – süpped vissza a lányka a párnájába. – Az jó lesz.
    Édesanyja egy rádiószínésszel vetekedve szívderítően jeleníti meg a városi és a vidéki egér esetét, akik büszkélkedve meghívják egymást vendégségbe, és kölcsönösen elégedetlenek a traktával, ezért a lehető legkurtábbra fogják a megszokott otthonuktól való távolmaradást.
    Mosolyra egyiküknek sem csiklandja, meg sem rebbenti ajka szélét a mese. Minek a vidámságot erőltetni, anélkül is látják egymáson, hogy a félelem jeges marka szorongatja torkukat.
    Sopánka közben befordul a szekrény felé, pedig jobb oldalán fekve erőteljesen húzódik a sebe, amit napjában legalább ötvenszer megles a többnapos, lifegő kötést félrehajtva, és sápítozik, hogy mennyire ronda. Csupa nyers hús az egész. Jelen esetben az említett attrakciót kihagyva, mozdulatlanul fekszik az oldalán és némán sír. Bezzeg, ha az ő anyukája, aki szintén egy ugyanilyen egyszerű vidéki asszony, ennyit törődött volna vele – gondolja megkeseredve –, talán ő is jobban kikupálódik. Legalább annyira, hogy legyen egy valamirevaló, egy elfogadható fiúja, akire mindig számíthat…
    Még az esti vizitet megelőzően az anya felcihelődik, és maroknyira összeszorult mázsányi szívét hazavonszolja újonnan foglalt fizetővendég-szobájába.
    A gyerek fészkelődik, virraszt egy keveset. A rá váró műtéten kívül más gondolatok nem tolakodnak a fejébe. A budai hegyoldal sötét kontúrján fényfüzérek kapaszkodnak az alkonyati égaljra. Ékkövekként illeszkednek a sejtelmesen megvilágított villák panorámaképére. Nem csodálkozhat rá Eszterke, hogy tiszta Monaco, mivel mélyen alszik. De honnan is vehetné elő ezt a hasonlatot tizenöt évesen, hiszen az elmúlt három évét a betegeskedés töltötte ki. Pedig amilyen néma hősiességgel viseli megpróbáltatásait, megérdemelné, hogy legalább húsz percig legeltethesse fekete bogárszemét a szivárvány minden színében pompázó kaszinókkal, szökőkutakkal, szállodákkal, parkokkal és sétányokkal benépesített, dimbes-dombos, kanyargós öbölkaréján.
    Mivel átaludta az egész éjszakát, csak kétszer néhány percet kapaszkodott ki az ágyából pisilni, nem gyönyörködhetett a felkelő nap által megvilágított hegyoldal melegzöld és melegsárga színorgiájában se, melynek előterében tengernyi kecses pipacs ringatózik az újra feltámadt szélben.
    Alig múlt nyolc óra, édesanyja már ott ül a kis fehér székecskén, olyan rendíthetetlen nyugalmat árasztva magából, mintha az égvilágon nem lenne semmi gondja.
    – Hogy telt az éjszakád, Eszterke? Hogy aludtál?
    – Jól. És te? Milyen a néni, ahol laksz? Mivel töltötted az estédet?
    – Nagyon rendes asszony. Azt mondta, nyugodtan mossak, vasaljak, főzzek, de egymagamra minek. Megettem egy sajtos szendvicset, lezuhanyoztam, bebújtam az ágyba, és bekapcsoltam a tévét. Gondoltam, nézem egy kicsit, kislyányom, hogy könnyebben elálmosodjak. Először a Führer szexuális életét taglalták egy filmben, de nem is akarlak ezzel traktálni, az viszont biztosan téged is érdekelt volna, amelyik a nanológiáról szólt.
    – Az meg mi a szösz? – nevet aprót vakkantva Eszterke.
    – Kerti törpékkel foglalkozó tudomány. Feltárták, lejegyezték a kerti törpék keletkezését és az azóta elterjedt divatos fajtákat. Ezeket bemutatták, ha jól emlékszem, Ausztriában már mindenféle anyagból; gipszből, kőből, porcelánból és a vékonyabb pénztárcával rendelkezőknek műanyagból is gyártanak mindenféle tevékenységet űző kerti törpéket. Úgy képzeld, Eszterke, hogy kertésztörpe locsolókannával, meg ülő, hátán vagy hasán heverő, de már kislyánytörpéket is gyártanak, hogy a fiútörpék ne legyenek magányosak. A diákok pedig megalapították a Kerti törpék Felszabadítási Frontját.
    – Minek? – mereszti döbbenten bogárszemét Eszterke.
    – Csuklyával a fejükön, ami az egész arcukat is befedi, bemásznak a kertekbe, elcsenik a törpéket, hogy betelepítsék őket a természetes környezetükbe, az erdőbe.
    Mindketten tudják, hogy mi vár rájuk, de nem beszélhetnek állandóan a betegségről, a műtétről és a kimondhatatlan halálfélelemről. Fél éjszakán át tartó vergődését sem ecseteli tapintatból anya, mivel a műtét megpróbáltatásai még hátravannak. Ha egyetlen lehetőség kínálkozna, szívrepesve átvállalná tőle. Bármelyik szervét odaadná habozás nélkül, élete árán is. Álmát is elhallgatja, pedig minden sejtjébe mélyen beivódott nyomasztó hatásával tért vissza a kórházba.
    Az éj fekete leple alatt az idő végeláthatatlan útján visszalépdelt néhány hónapos Eszterkéjéhez, aki ebben az álomban jóval haloványabb és soványabb alakban jelent meg, mint amilyen volt valaha. Elérkezett az esti fürdetés ideje, és valahogy sehol sem találta a kék műanyag babakádat, ami annyira nem apró, hogy valami mögé vagy alá becsússzon, aztán mégis szőrén-szárán nyoma veszett. Mivel a kicsi kezdett egyre nyűgösebbé és elviselhetetlenebbé válni, vizet eresztett a nagy kád aljába. Ahogy előrehajolt, hogy belehelyezze a csecsemőt, az úgy megugrott, mint egy megriasztott béka; ki a karjai közül és fejjel egyenest a kád sarkába. Se nyekkenés, se bömbölés, se sikoltás, se rúgkapálódzás. Vérfagyasztó csend.
    Kikapta a víz alól és látta, hogy fejének a háromnegyed része, bal orrcimpájától kezdődően az arca, a homloka és a feje teteje, a jobb füle mögött bezárólag belilult és vizenyősen felpüffedt. Életnek semmi jelét nem adta. Hirtelenjében bebugyolálta a kis vonatos pokrócába, akkoriban még nem volt mobiltelefon, hogy ugrassza az apát, de még a vezetékes sem volt bekötve. Kocsiba vágta magát, a jobb ülésre fektette a kis batyut, és mint a szélvész, megindult télen a sötét, síkos budai rakparton.
    Mintha elszánt száguldása túllépte volna az idő sebességét, egyszeriben három-négy éves forma, fékezhetetlenül makrancos kislányként kászálódott ki Eszterke a pokrócból, és rángatni kezdte először az anyja karját, aztán a volánt. Addig dulakodtak, míg becsúsztak a jeges Dunába. Két kluttyanással beszívta a kocsit a vízrengeteg. Sikerült az ablakot letekernie és kitornászkodnia, de hiába kanalazgatott kaszáló mozdulatokkal a kocsi vízzel megtelt hasüregébe, a gyereket nem találta. Visszakászálódott az utastérbe, kézzel-lábbal kutatott a kislány után, de úgy látszott, kisuttyant a nyitott ablakon. Keresgélte még a folyóban is, leevickélve egészen a kavicságyig, a berozsdásodott vasroncsok közé. Addig vergődött a zavaros vízben, míg el nem fogyott a levegője. Akkor hápogva fuldokolva felrúgta magát, kimászott a partra, és egy jókora kőre leülve várni kezdte Eszterkét. Fel sem villant benne egyéb, esetleg hasznos tevékenység, mivel a kislány volt egész életének egyetlen értelme.
    Le nem szállt a kőről egészen az embert fonnyasztó kánikuláig, amikor megpillantotta a kicsinyét. Másfél évesen totyogott meztelenül a parton. Gömbölyke, zömök, szőke tüskehajú kisfiú formájában. Egyedül ő tudta, hogy tulajdonképpen Eszterke.
    Rádöbbent, hogy tengerparton nyaralnak. Lába előtt egy kék, kacagó delfinekkel telepingált strandlabda várt türelmesen játszótársakra. Közben a kisfiú, aki ugye nem más, mint Eszterke, megérkezett a tengerparti sziklákba félkörívben metszett, meredek lépcsősor tetejéhez.
    – Labdázzunk! – szólt anya, és útjára eresztette a legfelső lépcsőfokról a labdát. Szépen pattogva közelített a mélykék tengervízhez. A gyerek pedig sután kapkodva bukdácsolt utána. Már tisztán látszott, hogy ebből sem fog jó kisülni. De miért rontok én mindent ennyire el, szaladt át agyán, amikor a kicsi, szinte anyja aggályának bizonyságául megbotlott, és pörögve huppant nyekkenve lépcsőről lépcsőre, egészen a vízig. Akkor a vesztét előre látva felhördült anya: Nem! Nagyot rúgott a falba. Felébredt.
    Igen, kelni kell, indulni, be a kórházba Eszterkéhez. Bátorítani, míg be nem kerül a műtőbe, és kint megvárni, míg ki nem gurítják.
    – Nos, játsszunk valamit, kislyányom, míg sorra kerülsz? Osszam le a kártyát? Vagy mit szeretnél?
    – Játsszunk olyat, amit a suliban szoktunk!
    – Rendben. Mondjad, hogy mit és hogyan!
    – Elég hozzá egy kockás lap, egy toll és egy ceruza. Először te húzol egy vonalat egy kocka valamelyik oldala mentén, aztán én. Egészen addig, míg egyikünk be tud keríteni egy részt, akkor annyi pontot szerez, ahány kocka esik bele.
    Húzogatják a vonalakat, közben megszólal a mobil. Egyre erőszakosabban csilingel. Anya a füléhez illeszti. Néhány másodpercig hallgat, aztán átadja Eszterkének. – Apád szeretne beszélni veled.
    A kislány kurta félmondataiból következtetni lehet rá, hogy az apa bátorítani próbálja. Hamarosan elköszönnek egymástól.
    – Letette? – kérdi döbbenten édesanyja. – Velem nem akart közölni semmit? Igaz is, minek. Mindent megbeszéltünk tegnap. – Hirtelen odahajol az ágyhoz. – Gyere ide, Eszterke!
    A kislány kibújik a takaró alól, kilép az ágyból, édesanyja egyetlen mozdulattal az ölébe húzza. Átölelik, percekig tiszta erejükből szorongatják egymást. Egyetlen szó sem hagyja el közben az ajkukat. Tudják, ha úgy alakul, elbúcsúztak.
    Anya nővé formálódott és felnőtté komolyodott lányától, aki évek óta elhúzódott betegsége következményeként bebábozódott gyermeki lelkének szűk gúnyájába, amit mindeddig nem állt módjában levetni, és ebben a felemás mivoltában ült anyja ölében.
    Eszterke pedig édesanyjától, egyetlen barátnőjétől, aki nélkülözhetetlen ebben a végzetesnek tűnő órában.
    Amint visszakúszik a takarója alá, egy eddig még nem látott, pergő nyelvű, fürge fiatal nővér hozza a koktélinjekciót és a műtétesek kék, hátulkötős vászonhálóingét.
    – Ezt vedd fel! Bugyi, ilyesmi nem kell. Aztán kapsz egy szurit, utána már nem szabad felkelned. Mivel műtenek?
    – Colontomia – ejti ki a száján szárazon.
    – Böee – rázkódik meg teljes felsőtestében a nővérke.
    A tapintatot mint külön tantárgyat taníthatnák a nővérképzőben, gondolja anya. De Eszter már föl sem veszi az ilyen elszólásokat.
    Hatodik órája ül rettegve a műtővel szembeni kínpadon. Gondolatai sincsenek. Megkövülten mered a ridegkékre mázolt, fölül üvegezett vasajtóra. Vörös táblán MŰTŐ, közvetlenül alatta egy másikon BELÉPNI TILOS! Mióta betolták Eszterkét, fölállni sincs ereje, csak nyakát nyújtogatja a kábán szétnyúlt arcú, kifelé gurított betegek felé, hogy felismeri-e benne a kislyányát. A tapintat is visszatartja, hogy fölugorjon és belebámuljon ismeretlen emberek élettelen arcába.
    A kórteremben közben áthúzták a lánya ágyát. Új beteget fektetnek a helyére. Kezd elviselhetetlenné válni a csend. A halál jeges lehelete lengi körbe Sopánkát és Énmárcsaktudomkát. Bezzeg most nem lefetyelnek feleslegesen. Még egymás szemébe sem mernek nézni. Szinte belesüpped a fejükbe tekintetük. Visszaemlékeznek az éjszaka süvítő viharra, a félelemre, ami a szívüket markolászta, hogy úgy érezték, június ellenére a szél vastag, csikorgó hólepellel teríti be a várost, és a hegyoldalból lesereglenek a vonyító farkasok könnyű prédákra vadászni: például Sopánka foxijára, Énmárcsaktudomka perzsa macskájára, na meg a három szép gyermekére, akikről nem illik megfeledkezni senkinek se.
    A műtővel szemben ülő, megfagyottnak tűnő asszonyra már isten sem tudná megmondani, hanyadszor csodálkozik rá az a nyughatatlan, csíkos frottírköntösös férfibeteg, aki időnként kiáll a teraszra bagózni.
    – Még mindig bent van a lánya? – bök féloldalt a fejével a műtőajtó felé.
    – Hatodik órája, de az is lehet, hogy a műtét végeztével még bent tartják tovább altatni, ha nagyon legyöngül.
    – Már bőven délután van. Szerintem menjen le a büfébe ebédelni. Odalent, ha lefoglalja magát, gyorsabban múlik majd az idő is – javasolja jóindulatúan.
    – Nem tudnék most nyelni, nem csúszna le semmi a torkomon – mondja, miközben rosszallóan azt gondolja, hogy a férfiak egy percre sem tudnak megfeledkezni a gyomrukról, minden esetben a kaja a számukra a legfontosabb. – Meg amúgy sem mehetek el innen, megígértem a kislyányomnak, hogy itt megvárom a padon, míg kijön. Mi van, ha pont akkor tolják ki, amikor én lent vagyok? Mekkora csalódás lenne az neki.
    Négy óra tájban beszól a betegtársaknak Eszterke anyja, hogy sikerült a műtét. Bevitték a gyereket a megfigyelőbe, a nővérszoba közelébe, hogy többször rá tudjanak nézni.
    Amikor kimegy, Énmárcsaktudom föllélegzik: – Még szerencse, hogy nem ide hoztak vissza egy ilyen súlyos esetet. A mi lábadozásunkat is megnehezítenék az ő rosszullétei.
    Ekkor szólítja meg először az újonnan befektetett madárcsontú, pillekönnyű, kecses lánykát: – Te mivel kerültél ide?
    – Colontomia – ejti olyan játszi könnyeden, mintha csak hajas babát, madártejet vagy esetleg pitypangot emlegetett volna.
    – Az meg mi? – érdeklődik Énmárcsaktudom, miközben igyekszik az infúziós állványa mögül belesni egyenesen a lányka arcába.
    – Ugyanaz, mint Eszternek. Meg vele egy időben műtöttek egy tizenkét éves fiút is, csak nekem a vékonybelemből metszettek ki egy tizennégy centiméteres szakaszt, ami már annyira begyulladt, hogy menthetetlen volt. Azt mondta a sebész, elég lett volna megennem egy szem epret, hogy elduguljon a beszűkült rész és szétdurranjon, és akkor nem biztos, hogy életben maradok. Az Eszternek pedig az egész vastagbelét vették ki. Néhány szót elkaptam, amit kutyafuttában váltottak róla a folyosón az orvosok. Őt csak két műtéttel tudják rendbe tenni. Most kivették az egész vastagbelét, és az oldalán vezették ki a vékonybelét egy tasakba – magyarázza a hozzáértők fölényével. – A második menetben vezetik majd le a vékonybelet a végbélhez. Nekem is két éven belül kétszer vágták végig a hasamat – csapja fel a takaróját és az apróvirágos hálóingét, és tárja a szobatársak elé tizenhat tüskés varrattal összehúzott, vastagon hegesedő sebét. – Ez a heg már sokkal durvább, mint az első.
    – Jézus Krisztus! – jajdul fel Énmárcsaktudomka. – Már hogyne törne ki a frász, amikor nekem is van három szép gyermekem – sandít Sopánkára, aki rá sem mer pislantani a fiatal lány sebére, nehogy rá kelljen jönnie, hogy az ő sebén kívül vannak rondábbak is. – Milyen betegség okoz ilyet? Hogyan lehet elkapni? Mik a tünetei?
    – Chron-féle bélgyulladás. Valahogy bekerül az ember szervezetébe, és nem tud megbirkózni vele. Főleg a fiatalok betegsége. A rohanó, teljesítményorientált élet, a sok stressz, a rendszertelen és elégtelen táplálkozás automatákból meg gyorsbüfékből. Addig görcsöl és megy az ember hasa, míg elviselhetetlen lesz a fájdalma…