Deák-Sárosi László

Az ördög bibliája

    Már gyerekkoromban foglalkoztatott a jövőbe látás. Két alkalommal is sikerült pénzt gyűjtenem kártyavetők szolgáltatásainak megváltására. Az egyik birinéne napra pontosan megjósolta nagy utazásomat a tenger partjára. A néne tudhatott ugyan a falunk híreiről, eseményeiről, így az iskolai táborozásról is, de olyan hízelgően beszélt jellememről és a távoli jövőben általam befutandó szédületes karrierről, hogy mindent szó szerint elhittem neki. Hirtelen támadt lelkesedésemben elterveztem, hogy rendszeresen jósokat fogok alkalmazni, így teljesítve ki tehetségemet a közvetlen környezetem alakításában magam és a köz javára. Mivel azonban tervem gazdasági vállalkozásnak számított, a kezdőtőkét nem sikerült megteremtenem. A befektetést mindig megelőzte egy előző befektetés, és az így kialakult lánc végén, pontosabban kezdetén a kedélyállapotom felkészítése volt a nehéz feladatokra. Ez pedig abban az időben a fagylaltadagom rendszeres beszerzéséből állott.
    Az ember hajlamos értékrendjét a lehetőségeihez igazítani, magam is évek múltán fokozatosan leértékeltem a jósok szerepét a világ megváltoztatását illetően. A kíváncsiság továbbra is ott motoszkált bennem, amikor Imeh barátom biztatására Tmölögre zarándokoltunk a környék leghíresebb kártyavetőjéhez. Végzős középiskolás voltam már ekkor, akadtak tehát kérdéseim a jövőt illetően. Imeh alaposan felkészített az eseményre. Tudnom kellett, hogy a jósnők érzékeny, vallásos, hívő emberek, akikkel megfelelő viselkedést illik tanúsítani.
    Bár barátom azt is elmondta, hogy minden komolyabb jós házával szemben egy feszület található, mégis döbbenten vettem tudomásul e tényt a néne kapujában. A feszület egy útkereszteződésben állt, és a lehető legvalószínűtlenebb szögben épp az öregasszony ablakára nézett. A muzeális házban koros nénike tipegett elénk, aki ráismerve Imehre, közölte velünk, hogy nyomban szól az édesanyjának. Helyet foglaltunk egy asztal körül. Velünk gyakorlatilag egy időben érkezett a nénéhez két helyi lány is, akik szintén a jövőre voltak kíváncsiak. Izgalmunk gyorsan előzékenységgé változtattuk, végighallgathattuk tehát a lányok titkait is, így felkészülhettünk jövőnk képének befogadására. Motivált kérdéseim megfogalmazásában a sok, az előző ügyfelek számára megvilágított, döbbenetes információ. Szerelmi ügyek, baráti és ellenséges viszonyok, pénz, születés, élet és halál: valamennyi a hihetetlen hihetőségével nyertek bizonyítást a lányok arcán. A kártya a múltba is látott, hiszen egy nagy összegű hivatali pénzlopás tettesének személyére is fény derült szemünk láttára. A jósok múltba látásában azonban kevésbé hittem és kevesebb ideig, mint a jövő ismeretében, hiszen amikor másodszorra látogattam meg a vén kártyavetőnőt, ő már nem emlékezett az előzőleg pénzváltási nehézség miatt nála hagyott előlegemre.
    Imeh barátom előtt kerültem sorra. Nem győztem megjegyezni és feljegyezni azt a rengeteg információt, ami a jövőmből köszönt vissza rám. Megmutatták a kártyák, hogy tanulmányaimat siker koronázza, és erről a közeljövőben, pontosan 1988. július 16-án délután két órakor meg is bizonyosodhatok. Sikeres felvételi vizsgákat fogok tenni az egyetemre július 15-én, 16-án és 17-én. Az életemben fordulópontot hozó útra a következő nap, szombaton este indulok napnyugat felé. Ezen az úton útitársaim is lesznek, akikre jobb nem hallgatnom, különben anyagi veszteség ér. Ez az anyagi veszteség azonban csak közvetve kapcsolódik útitársaimhoz. Az, aki meg fog könnyíteni engem relatíve nagy értékemtől, egy középkorú, testes, piros arcú, szőke hölgy lesz. Ennél a baljós előrejelzésnél vér szökött a fejembe, indulataim kis híján szavak formájában távoztak fogaim közül. Imeh barátom jelenléte azonban megfelelő mérséklő tényezőnek bizonyult, ráadásul megnyugvásomra ismét biztató jelekről tudósított a kártyák állása. Meghökkentően pontos személyleírást kaptam azokról az emberekről, akik kulcsszerepet játszottak és fognak játszani szakmai előremenetelemben. Az egyetemi felvételi vizsgára való felkészülésemben középiskolai matematikatanárom segített. A jós személyleírását akár a rendőrség is használhatta volna tanárom eltűnése esetén: középmagas, inkább alacsony, telt idomú, de nem kisportolt, koránál idősebbnek tűnő, szőke, göndör hajú, pirosas arcú, barátságos mosolyú férfi. A személyleírások közül csak egy nem illett senkire. Két évvel később azonban kiderült, hogy második gitártanárom szintén egy hölgy lett, és neki nagyságrendnyivel többet köszönhettem a szakma fortélyainak elsajátítását illetően. Ő volt a magas, testes, barna, széles arcú, sejtelmesen vigyorgó, tyúkanyótípusú, középkorú hölgy, akinél magántanítványként és a budapesti zenekonzervatórium diákjaként is tanultam.
    A kártyák a lehető legapróbb részletekkel szolgáltak közeli jövőmről. Csak húznom kellett időnként egy-egy lapot a pakliból, és máris megtudtam például, hogy a vizsgáimra a legtöbb figyelmet a piros könyvben található anyagra kell szentelnem a még hátralévő napokban. A véletlen egybeesésekkel is számolva, tátott szájjal vettem tudomásul a pontos adatokat. Így nyomban megállapíthattam, hogy a tucatnyi középiskolás tankönyvem közül egyetlenegynek volt piros fedele. A könyv által fémjelzett tantárgyat meglehetősen mellőzték a tantervben, hiszen az analitikus mértan nem volt érettségi tananyag, és a felvételire iskolánkból mindössze nekem volt szükségem rá, aki egy szál magam jelentkeztem matematika szakra. Dőltek a részletek, kiolvastathattam volna a lapokból akár a vasúti menetrendet a legjobb átszállási lehetőségekkel. Ám én inkább első nagy szerelmemmel való kapcsolatom jobbra fordulásáról szerettem volna hallani. Minden rossz, ha a vége rossz. Eivőz a legbonyolultabb lapkeverés szerint is az újból kifoghatatlan aranyhalat jelentette számomra. A néne szerint bármit tehetek, ezzel a lánnyal sosem lesz már tartós kapcsolatom. Vigaszként még hozzátette, hogy Eivőz a kártya szerint meg sem érdemel engem, ő sosem lesz érett tartalmas, mély kapcsolatra. Elöntött a méreg, amit nem mutattam ki ugyan, de már nem is voltam kíváncsi további jóslásokra. Még Imeh jövőképére sem emlékszem, pedig később megismerve azt barátom elbeszéléséből, szintén elmesélésre érdemesnek találtam.
    Felpörgött tudatállapotomban elemezni kezdtem a hallottakat már a Tmölögről hazafele tartó úton. Elhatároztam a számomra kedvező jóslatok beteljesítését és a rossz előjelek bekövetkeztének a kivédését. Egy pillanatig sem késlekedtem a tettek mezejére lépni. Hazaérve nyomban rávettem édesanyámat egy közösen kitervelt biztonsági lépés megvalósítására, amellyel a megjósolt anyagi veszteséget szerettem volna mindenképp elkerülni. A kártyavetőt említeni sem mertem, ezért félelmeimet arra hárítottam, hogy az utóbbi napok fáradalmait követően tartok az elalvástól a vonaton, pénzem ezért nem lehet biztonságban sem a zsebemben, sem a csomagomban. Emígy fontoskodva sikerült elérnem, hogy édesanyám „bombabiztos” zsebet varrjon nadrágom belső felére, az övem alá. Felpróbáltam az övvel gondosan derekamra szorított biztonsági nadrágot. Szerettem volna elképzelni azt a középkorú, testes, piros arcú, szőke hölgyet, akinek sikerül férfiasságom közelébe férkőznie akár csábítási trükkel, akár erőszakkal. Akkor Eivőz testesítette meg számomra a női ideált, és ő a legkevésbé sem hasonlított a jós által leírt potenciális kirámolómra.
    Aggodalmaskodásomban azonban túlbuzgónak bizonyultam, mert édesanyám rávette kisebbik testvérbátyámat arra, hogy kísérjen el utamon. Ez nem illett bele a képbe, mivel eredetileg egyedül szándékoztam utazni. Nem örültem annak, hogy szándékaim ellenére a jósnak lett igaza. A várható anyagi veszteségtől még biztonsági nadrágom birtokában is tartva elfogadtam az útitársat. Következő nap délután már zárt csomagokkal készülődtem a vonatállomásra, mikor betoppant két osztálytársam és az egyikük fivére. Akkor derült ki számomra, hogy mindannyian ugyanazzal a vonattal indulunk este nyugat felé. Ez ismét baljós előjeleket sejtetett. Ekkor már bátyám társaságának is örvendtem, hiszen őt rokonsági alapon mindenképp az én oldalamon tudhattam a kiszámíthatatlan álláspontú, csibész osztálytársaimmal ellentétben.
    Öten döcögtünk együtt a nyári estében, az Órrugug kanyargásait követve. Akadtak tehát útitársak, és a biztonságomra sem panaszkodhattam fivérem és barátaimnak is mondható osztálytársaim társaságában. Elmeséltem társaimnak a kártyavető néhány biztató jóslatát. A várható anyagi veszteségről nem tettem említést, de a jósra hivatkozva biztattam körülöttem mindenkit, hogy ezen az úton mindenképpen rám hallgassanak. A sikeres felvételi vizsgámról való jóslatot csak érintőlegesen említettem, hiszen az komoly érzelmi megosztottságot váltott volna ki azonos cipőben járó, szerényebb eredményeket felmutató sorstársaim részéről. Ezért inkább a közösen megélt mulatságos eseményekre tereltem a társalgás menetét.
    A személyvonatunk, amelyet „accelerat”-nak, egyfajta gyorsnak csúfoltak, olyan lassan vonszolta magát, hogy annál lassabban csak állni lehet. Attól tartottunk, hogy lekéssük a csatlakozást. Szifodra érve fejvesztve rohantunk a pénztárhoz a helyjegy megváltása végett. Magam kissé lemaradtam csomagjaimmal, de a jegyemet egy százlejes kíséretében átadtam Igyen bátyámnak. Mire én is a pénztár közelébe értem, már a Zserö fivérek lobogtatták a megváltott jegyeket és helyjegyeket. Az elosztásnál azonban kiderült, hogy az én jegyem és a pénzem visszajárója hiányzik. A kapkodásban Igyen átadta az én jegyemet és a pénzemet Zserö Epecnek, aki viszont egy hölgyet kért meg a vásárlásra a hosszan kígyózó sor elején. Néhány másodperccel korábban, a váróterembe toppanásomkor még láttam is egy középkorú, telt alkatú, piros arcú, szőke nőt a pénztárnál. Gyorsan mozgósítottam társaimat a nő keresésére. Bemondták közben a recsegő hangszórókon, hogy a mi vonatunk is késik hetven percet. Maradt így időnk az elkövetkező egy órában figyelni a összes vonatot. Nem sok utas szállt fel és le egy-egy szerelvényről, tehát kiszúrtuk volna a tolvajt, ha feltűnt volna a közelben. Még az állomásépület környékét is átfésültük, de a testes, szőke hölgy kámforrá vált.
    Szomorú és dühös voltam. Nem a veszteségem mértéke, ami sem csekély, sem igazán tetemes nem volt, hanem a ténye miatt. Akkor nyilallott belém a fájdalom, hogy mi egészen biztosan a sors játékszerei vagyunk. Bármit tegyünk is, az életutunk meg van írva. Leverten köszöntem el Igyen bátyámtól, aki a legközelebbi személlyel hazafele indult. Barátaimmal már nem sokat társalogtam utunk elválásáig. A még több óráig tartó éjszakai utazásom alatt sikerült megnyugtatnom magam, hogy amennyiben ilyen bizonyosak a jós előrejelzései, akkor a felvételi vizsgáimnak is sikerülniük kell. Fokozatosan minden energiámat a vizsgákra kezdtem összpontosítani, és elhatároztam, hogy megmutatom a világnak, a zsebesek kifoghatnak rajtam, a szakma azonban nem. A következő napokban már Léfszanadon oldódtak szorongásaim. Szüleimtől pénzt kaptam magánórákra, amelyek a hegy alatti abrakként nem sokat értek, ezért nagy részét hanglemezek vásárlására költöttem. Két „magánórára” azonban elmentem, önbizalmam erősítése céljával leteszteltettem magam a nagy vizsgák előtt.
    Számba vettem a jósnál hallott adatokat. Nyomban ott voltak a dátumok. Én megbízható forrásokból úgy értesültem korábban, hogy a vizsgák 15-én, 17-én és 19-én lesznek, ám az egyetem hirdetőtábláján a néne által megjelölt július 15., 16. és 17. állt. A tanárra, akinél a tesztet írtam, a legmesszemenőbbekig illett a személyleírás; csak azt nem tudtam, hogy még a megváltozott időpontok ellenére is ő miként lesz képes egészen biztosan megmondani nekem a második vizsga után, hogy a felvételim sikeres lesz. Arra gyanakodtam, hogy talán le kell fizetnem, hogy csaljon nekem a pontozáskor. Ezt a lehetőséget nyomban elvetettem, mivel annyi pénzem a lemezek vásárlását megelőzően sem volt, amennyi nekem reálisnak tűnt egy ilyen jellegű vesztegetés összegeként.
    A vizsgákon összpontosításból nem szenvedtem hiányt, képességeim legjavát adtam, és meg is feledkeztem egy időre a kártyalapok üzeneteiről. Második nap a vizsgáról kijövet összefutottam a tanárral, aki ott tanított az egyetemen. Azt mondta, menjek el a lakására, és írjam le emlékezetből az első két vizsgám feladatainak megoldásait. Ekkor még semmire se gyanakodtam, ám amikor a két majdnem hibátlan megoldásegyüttest átnyújtottam neki, ő egyszerűen közölte, ha valóban ugyanazt írtam le az algebra és az analízis vizsgákon, mint most nála, akkor a harmadik napi mértan vizsga eredményétől függetlenül bejutottnak tekinthetem magam. Mint a villám, úgy csapott belém az információ. Ránéztem az órámra, ami szinte másodpercre pontosan két órát mutatott!
    Elértem tehát a bejutáshoz szükséges ponthatárt, sőt jócskán meg is haladtam, mint azt a később hivatalosan megerősített eredményhirdetés is tanúsította. Ott álltam felemás érzésekkel a nagy lehetőségeim küszöbén, és nem tudtam, hogy önmagamban bízzak elsősorban vagy a sorsban. Még egyszer elmentem Tmölögre a nénéhez. Azt vártam tőle, hogy Eivőzzel kapcsolatban mondjon új, kedvezőbb híreket a jövőmből. Jóslatai azonban szinte szóról szóra megegyeztek az előző lapjárásból kiolvasottakkal, és ezzel együtt a nála hagyott előlegemre nem emlékezett.
    A második jóslás és a sikeres felvételim után már nem motivált a sorsom beteljesítése, annál inkább az életutam apró lépéseinek alakítása. Tömérdek energiát fordítottam Eivőz szerelmének megőrzésére, ám, mint várható volt, a legjobb szándékom is ellenkező előjelű hatást váltott ki. Bármit tehettem, az események kicsúsztak kezeim közül, mint a frissen fogott pisztráng. Ebben az időszakban kaptam kézhez katonai behívómat. Teljes szellemi és fizikai erőbedobással próbáltam kihasználni minden hátralévő napot, órát, percet a céljaim eléréséhez. Tehetetlenségemben és végső elkeseredésemben már az önpusztításra gondoltam. Mivel iszonyodtam mindenféle esztétikailag kifogásolható hullától, elhatároztam, hogy halálra éheztetem magam. Harmincnyolc óra tizenhét percig bírtam étlen-szomjan, ezzel sem sikeres, sem sikertelen akció esetén nem kerültem volna be a rekordok könyvébe. Igaz, ez sosem volt célom. Ekkor valami új életfilozófia kezdett érlelődni bennem: fütyülni a világra, kihívni a sorsot, de közben tenni, dolgozni. Jó bevezetőnek tűnt ehhez a katonaság. Nem volt könnyű vidáman élni magyarként a román hadseregben, de nekem mégis sikerült, több tisztem nagy bosszúságára és bánatára.
    A jövőbe látás problematikájával még mostanság is küszködöm. Nem járok kártyavetőkhöz, hanem épp függetleníteni próbálom magam a már ismert jóslatoktól. A jövőm információi még hosszú évekkel az elmesélt kalandjaim után is visszaköszönnek a mába, köszönhetően az azóta réges-rég elhunyt öregasszonynak. Eivőzzel közel egy évtized múltán még felvillant a lehetőség a szerelem újjáélesztésére, és kis híján e lehetőség bűvkörébe kerültem. Szomorúságomra és egyben örömömre azonban a kétszer azonosan leírt jellemvonások másodszorra is ugyanazokat a konfliktusokat idézték elő, mint korábban.
    Olyat is mondott a néne más, mindmáig általam még meg nem fejtett üzenetek társaságában, hogy huszonnégy éves koromban fogok megnősülni, és társam egy szőke nő lesz, akihez életre szóló, bensőséges kapcsolat fűz majd, és aki négy gyereket fog szülni nekem: két fiút és két lányt. Nem szándékoztam se a jóslat érdekében, se ellene tenni csak a viszonyulás kedvéért, az egybeeséseket valahányszor a véletlennek tulajdonítottam. Független fiatalemberként szőkék, barnák, vörösek és feketék egyaránt felkeltették figyelmemet, de a lány, akivel három évvel a megjelölt időpont után az anyakönyvvezetőhöz járultam, valóban szőke, és többször megfogalmaztam magamban, hogy nincs az a jóslat, amely e lépésemben befolyásolhatott volna. Az is igaz azonban, hogy kapcsolatunk valóban huszonnégy éves koromban kezdődött, gyermekeink száma egyelőre kettő, és mindketten négyet szeretnénk vállalni. Ma még egyszerű a jóslathoz való viszonyulás, hiszen az egy fiú és egy lány összeállítással még igaza van a kártyavetőnek, és egy harmadik gyerek érkezése sem döntene el semmit. Ez az állapot azonban nem tarthat sokáig, legtovább nagyjából egy újabb évtizedig. Tagadhatatlan, hogy vannak pillanatok, amikor megnyugtatnak a jövő visszaintegető mérföldkövei, de legalább annyira szeretném valamiért azt is, ha a „biztos” jövőnek a beteljesedése a lehető legtovább nyitott maradna számomra.