Lukáts János

Börtöncella a kártyavárban

    Fontos a pontosság, a kifejezések azonossá tétele a gondolattal és annak elhitetése, hogy a kettő akár felcserélhető is lehet. A pontosság valami önmagán túlmutató többlet – a teljesség felé! A pontosság azonkívül elegancia, a tartalom megjelenésének a legeszményibb formája.
    Még fontosabb a körültekintés, a végtelen számú lehetőség célszerű szűkítése. A körültekintés bravúrja nem a felkészülés a lehetséges támadásokra, amelyek kiszámíthatók és várhatók, hanem a támadás megsemmisítése ott, ahol az ellenség még azt sem tudja, hogy egyszer majd támadni fog. (Ezt lehet, hogy most nem értik, én értem, és ez nekem elég. Ha Önök is meg akarják érteni, kezdjenek el vizuálisan gondolkozni, haladjanak fokról-fokra – nem könnyű, de némi gyakorlattal elsajátítható vagy legalábbis fejleszthető képesség!)
    A legfontosabb azonban… Rövid és tömör összegezésre most nincs idő, ezért inkább elmondom, legfontosabbként arról akartam írni, hogy minden alkotásnak ki kell töltenie a számára rendelt teret. Azt ne higgyék, hogy ez olyan magától értetődő önazonosság, ami egy fejbiccentéssel elintézhető. Nézzenek meg egy lapos, sivár épületet, szenvedjenek végig egy rosszul megírt harmadik felvonást, legyenek tanúi (ne legyenek!) egy utcai balesetnek – vagy egyszerűen járjanak úgy, hogy mire a háromfokozatú logikai sor (jelen esetben: fontos, fontosabb, legfontosabb) harmadik fokozatához eljutnak (amelyik azért mégiscsak a legfokozatabb fokozat!), szóval: addigra elfogy a papír vagy a logika érvényesülését egyedül biztosító bármilyen közeg.
    Mindezt csak gondoltam magamban, már persze kivéve a végiggondolatlan harmadikat. Úgy tettem, mintha le akarnám írni! Mintha pontosan és körültekintően teleírtam volna vele az egyetlen gondolat számára fenntartott külön kártyalapot, amely csak véletlenül kártyalap, valójában nem kötődik sem kártyázáshoz, sem íráshoz, de talán még a gondolkodáshoz sem. (Tudom, ez megint bonyolult, amin talán úgy lehet segíteni, ha homályos értelmű vagy neoidegen szavakat fűznek sorba, amelyek ugyan nem visznek közelebb a megoldáshoz – eszem ágában sincs ugyanis, hogy Önöket közelebb eresszem az Én megoldásomhoz! –, de a szavak mágikus érthetetlensége folytán Önök mégis azonnal tudnák, hogy itt most tudományosságról van szó, és azonnal kapcsolnának! Igen, kapcsolnának, szándékosan használom ezt az egyezményes műszaki fogalmat: mindenki azt az elvont valótlanság-területet indíthatná meg a saját agyában, amit tudománynak vél! Nem kellene tehát magyarázkodni, hogy szemantikai, gnoszeológiai vagy egyébológiai extrachációról van-e szó, ebből az értelmezgetésből, identifikálgatásból úgyis csak állandó nézeteltérés keveredik ki, és a törékeny egyensúlyra hosszú távon úgyis a törékenység a jellemző!)

    Ami a kártyavár lényegét illeti (vagy legalábbis számos egyenértékű lényege közül azt, amelyik pillanatnyilag akár a leglényege is lehet!), az maga a varázslatos bizonytalanság. Vagy inkább a biztos tudat, hogy a kártyavár előbb-utóbb összedől. Összedől, mert nem köti az alaphoz az a valami, ami nélkül a ház nem ház, lehet bár száz ablaka, a torony nem torony, lehet bár száz toronyőr a kémlelőnyílásoknál, reflektor a csúcsíves ablakaiban és szélkakas (valódi, bádogból!) a toronysisakján. Mert a ház sine qua non-ja ez a valami!
    Tehát a kártyavár úgyis összedől. Erre várunk! Mindenki erre vár! Mert a világrend azt követeli, hogy a kártyavár dőljön össze. Ebből a ténykörülményből meg az emberi természet önmagára csodálkozó személyiségimádatából következik, hogy minden etikájára, idegrendszerére és perverziójára valamit adó egyén teljes párhuzamossággal szurkol – egyidejűleg annak, hogy dőljön össze a kártyavár (hogy álljon helyre a világrend!), és szívszorongva könyörög a benne élő felsőbbséghez, hogy ez az esemény minél később következzék be.
    És közben két dologra gondol! (Nem igaz, semmire sem gondol!) Egyrészt arra, hogy Isten őrizz (lásd korábban: a benne élő felsőbbség), hogy a kártyavárak ne dőljenek össze, mert ha akár csak egyetlen kártyavár is túlságosan sokáig fennmarad, ez képes precedenst teremteni más kártyaváraknak a fennmaradáshoz. És akkor a világ egy idő után (nagyon rövid idő után!) hemzsegni fog a kártyaváraktól. Mármint olyan kártyaváraktól, amelyek nem dőlnek össze. És itt a gond! Mert, ha összedőlt kártyavárak szegélyezik az ember életútját, az természetes dolog, mivel a kártyavár az összedől. De ha nem dől össze, akkor csalatkoznunk kell a legfőbb igazságok egyikében (hogy tudniillik a kártyavár összedől!), amiben pedig nem csalatkozhatunk, mert ha csalatkozunk és a kártyavár nem dől össze, akkor az igazságaink, a törvényeink dőlnek halomra, akár a kártyavár! (Most csak zárójelben emlékeztetem Önöket a korábban ajánlott vizuális logikai útkövetésre!)
    A másik dolog, amiért a kártyavárnak össze kell (illik, muszáj) dőlnie, mert a kártyavárdőlés a kártyavárépítő embert a saját halálára emlékezteti. És ez jó…, jó minden melankóliájával és megrendítésével együtt, mert máskülönben az ember – amilyen öntelt, elbizakodott, holdra szálló, bacilusvadász, természetes és mesterséges megtermékenyítő fajta – még a saját halhatatlanságát kezdené látni a kártyavár össze nem dőlésében. Hogy aztán ez hová vezetne, azt ki-ki a saját – piszkosnak, végtelennek és féktelennek tartott, pedig alapjában nagyon is körülcövekelt, kifulladó, ötletszegény és renyhe (ez a helyes kifejezés, ezt kerestem, ezért szaporítottam a szót mostanáig!) – fantáziája erejével döntse el!
    Bármilyen irányba indulunk el, a fennmaradó kártyavár az ember meghasonlásához, a földi törvények meghazudtolásához, a szellemi és akarati törvények ideges érvényesülni akarásához vezetne. Kinek lenne ez jó? Természetesen senkinek!
    Viszont gondoljanak arra, hogy amikor az a bizonyos párhuzamos már kibírhatatlanul hosszú ideje tusakodik és kötéltáncot jár Önökben – amelyik a kártyavár fennmaradása és ledőlése között ingadozik, és végre győz a józan ész (értsd: a türelmetlenség, a stupid megszokás, a nemes-magasztos-kivételes elviselésének képtelensége, a haladék arcátlan elhúzódása fölött érzett jogos(nak vélt) felháborodás, a rémület az örök élettől), és az ember (Önök, én) türelmét vesztve végre odaüt, hogy dőljön már össze az a kártyavár – és akkor a kártyavár nem dől össze! A kártyavár ellenáll a fizika természeti törvényeinek, az emberi közmegegyezésnek, szóval ott marad, ahol volt. Az alappal összekötő „valami” kapcsolat nélkül, felborulás és összeomlás nélkül, anélkül, hogy akár csak megrezzenne.
    Az ember (Önök, én) megütné a kezét benne, mintha élesre bárdolt tetőgerendát akarna puszta kézzel legördíteni, kiserkenne a vér az ujja begyéből, mintha vaslemezt akarna megpendíteni, nem folytatom…
    A kártyavár áll, szilárdan és megdönthetetlenül. Nem omlik össze az egész, és nem omlanak össze hevenyészett emeletei, megmosolyogni való teraszai, szánalmasan fennhéjázó tornyai. Áll, mint önmaga ellentéte, mint önmaga tagadása. Áll és egész lényével hív, csalogat, provokál, üvölt felém és vonz, hogy lépjek bele, hágjak fel lépcsőin, könyököljek ki ablakain, rohanjak fel a tornyába, onnan integessek körbe és hirdessem, saját példámmal bizonyítsam, hogy – lám – a kártyavár megáll a maga lábán. Megáll, örök és megbonthatatlan.
    De én tudom, hogy összedől. Össze kell dőlnie! És össze is fog dőlni! Még akkor is, ha most meglegyintem és a helyén marad, ha megütöm és visszaüt, ha földre sodrom és ő az asztalhoz (a térképhez, az országhoz) tapad, ha belerúgok és ő eltöri a lábamat, ha székkel (bottal, zászlórúddal) nekirontok és ő visszalő (dob- vagy karéjtáras géppisztollyal, páncélököllel, lánckerekes lövegtoronnyal).
    Állok, mozdulatlanul, nézem a kártyavárat. Igen, az a bábu, amelyet harminckettediknek a felpakolt kártyalapok tetejére állítottam, az messzebbre lát, mint amelyik az égbe ácsolt pakli mellett a földön hever. Messzebbre lát, valóban. Egy kártyavárnyival messzebbre. Vagy inkább fordítva: messzebbre lát objektíve, kétségtelenül, de alatta ott a… Nem! Nem a kártyavár! Alatta ott van a tudat: hogy egy kártyavár tetején áll!
    Közel hajolok, egészen közel a kártyavárhoz. Olyan közel, hogy szemem az óriásira nőtt méretek miatt meg sem tudja különböztetni a tök filkót és a makk nyolcast, a földszinti ferde oszlopot és az ötödik emeleti tetőgerendát.
    Szájamat kerekre csücsörítem. Csókra! – véli a messzebbre látó bábu az összedönthetetlen kártyavár tetején. Fáj a lábam a visszarúgástól, fáj a tenyerem a pengeéltől, fáj a szemem a kártyák napot elfedő közelségétől. Csak a tüdőmből árad ki végre a felszabadulni kész levegő. A bábu, aki a csókot várta, most éppen kártyavárnyival távolabbra néz. A levegő sípolva zúdul ki résnyire csukott szájamon. És tudom: a szabad levegőáramlatra nem érvényesek a kártyavár összedőlhetetlenségének törvényei.