Báthori Csaba

Keresés

Fölénnyel mosolyogsz rám,
mint aki az első almafáról
harapott. Te kófic. Hát nem
tudod, hogy azután jön a kígyó
harapása? Azután Éva harapása,
majd egyéb engedetlenségek után
Isten marása. Tudásod szétporlad
a tudatlanság, a szerelem, végül
a hit mozsarában. Keress majd
barkát ősszel, keress szőlőfürtöt
tavasszal, hogy hasonlóvá légy
a szivedhez. Versemre figyelj, hogy
legalább… ha már Szókratészre
legyintesz, legalább hajolj Pandorához.

A pók hálója

Figurákat temet egyre-másra
a felhő, miközben figurákat
teremteni látszik. Vagy vedd ezt
a nőt, aki falánk rózsabokra mögött
hím tetemeket gyűjt emlékezetének:
a büszkeség legszorgalmasabb szállítója
a nősténység. Mnemoszüné pókhálót
sző a térdek mögötti osztrigában,
s miközben hosszúra nyújtja
nyakát, leányságáról álmodik.

Tüzes bárány

Látni nehéz. Behunyva látomásra
igazodik a szem. Ahogy megrövidül
a gyertya, mind hosszabbra nő a lángja.
A mérleg ing-reng rendületlenül.

Te mosd ki szememből a fertőző
látvány mérgét, azt a nem-keveset.
Hogy ne folytatódjék, amit látok,
gyalázkodásban és ökölben –
ami pupillám lőterein megesett.

Véletlenül gurul az ember-én.
Elnyeli, úgy szórja szét a világot:
tükrök tüzelnek sík felületén.

Néhány percnyi a felhő egy alakja.
Tigris most, – majd bárány, ha úgy akarja.
Bár jönne-menne. Elvegyül szemünkkel.
Merül a világtalan végtelennel.