Konczek József

Varjakká tevő

Madarak… ha felszállni akarnak…

I.
A virággyökereket óvó rét a fű zöld pelyhével újulni kezd,
Februárban, amikor fészkelnek a varjak és pazarló fénydárdák nyüzsögnek reggel
S az ázott kérgű, csupasz törzsű fák fölött mint csapkodó kereszt,
S mint szárnyakból összeállt morajló malomkerék, mely mindent elnyel,
Őrli a levegőt ez a madárcsapat, a varjaké,
Rajzolva a széjjelhulló levegőre porló arcot és akaratot,
Szárnyvillanások és fordulatok nyomán megtelik a tér
Törvénnyel, az acsarkodó és marakodó
Hangzavar helyén, hangok söprik tisztára az ég üvegharangját,
Szállva mindenek fölé,
Ami zajlik, aminek a képei eltakarnák
Őket is, akikkel magát kijelenti az ég,
A varjak, e szennyes bolygó reménységei
Elélnek a tél vastag táplálékain,
S az egymásra halmozott csendeket felsérteni
Bátorak, s addig köröznek, amíg tántorogva
Csárogó kórusaikkal a varjakká tevő időt kezessé teszik,
Sötét felhőként válaszolnak a négy évszakos viharoknak,
Zsivajos, újszemű látvány, de van benne valami váteszi.

II.
Festményeken, olykor a háborgó kavargás és a szilánkos törmelékek csatamezőin
Lecsihadt hullahalmokon, amilyen csendéletet sóvárog már kezdettől a halálunk,
Szekérkerekek, mint földbe tűzött szikkadt mákfejek őrzik
A vasrúddal eltört kezek, lábak, a csont, a bezúzott arc és a fölnyársalt
Test égre fagyott kínjait, az üvöltözést, enyhén füstölgő romok közt
Ahol a varjak, mint sárba ledobott sötét gyapjúkendő
A nyugalom völgyei-gödrei-dombjai, amint a port, a gőzt
A párát lehelik a dögvész rézkarcain, alacsonyra csapott szárnyakkal, az eljövendő
Szeszélyt, igen, a világi nagy tavasz borzongó alakulatai,
                                                   Mert itt tenyésznek az okok a következmények nélkül
A háborúk ütemes ritmusaiban, a tegnapi és mai
Arcba vágott határok, amíg a visszatérő gyötrődés ki nem elégül,
A képtelenség vetítőszobáiban a jelentések peremén kikönyöklő elmével,
Ilyen, ilyen ecsetvonásokkal örökül meg a mű, mely éppen úgy riaszt,
Mint ahogyan tanítja is a lehetőséget, a végtelenbe helyezendő tételt,
A mohos, mocsáros, hajnali horizontokat, a malaszt
Hordónyi férfimellkasokból kiszakadó
Oldó hatalmát,
És a könyvmadarak, a címermadarak rokonainak elbitangoló
Ártatlanságát, a fölriadt madárrajt, mely nyugodni nem nyugodhat, ha felszállt.

III.
Így hát könyvek madarai, fájdalmas levelek madarai, gyűrűt tartó hollók,
és feketék, mint a katona, aki új maszkban, a félelem lábain előállt,
a friss háborúkban a rémületbe, minden kiszenvedhető változatba elkóborlók,
varjú népnek példák.
Könyvek madarai, levelek madarai, jegyzett címermadarak,
Ázott unokatestvérek a tél végi nagy tanácskozásokon,
Felmérvén a nem folytatható időt, a lehetetlent, a semmivé maradt
Tépődéseket a varjúvá tevő időben, ki nem rügyezett bokrokon
És árkon-bokron, az erdőn és a mezőn,
a csinnadrattás tél nagy jégtábla-romjainál,
ott vagytok ti, ahol a mozduló szárnypáros védekezőn,
olyan menekülni vágyóan, mintha ekévé hajlítaná
valami vágy a hideg hónapokat, hasító vasarcot fordít a pucér temetőkre,
így, így minden mozdulat, mely tollakból és fémekből gömbölyödik,
az időszerű munkákat végzi, s mint a jámborság igába fogott páros ökre
teszi, amit kell, ahogyan mozdítják, előrehajtják, löködik –
Látom, hogy a voltakról számot adni már megint nem lesz rendelet.
Haj, varjak és hollók, ti, egyként fekete ármádiák
népe, dúljátok föl e mohos indulatoktól hadi érzékű térségeket.

(A déli háborúk után, 2000 körül)