Száguldó riporterek és a geometria

    Henri Cartier Bresson életműkiállítását a Ludwig Múzeumban láthatja a közönség, néhány lépésre Capa, a másik „száguldó riporter” – a művész barátja és üzlettársa – kiállításától. Sok közöttük a hasonlóság, egyikük sem adja alább a földgolyónál, mindkettőt izgatja az ember, mindketten sorsokat sűrítenek egyetlen pillanatba. Capa mininovellákat mesél a spanyol polgárháború poklából, és ugyanezt teszi Bresson is (tán kevésbé lepődünk meg ezen, ha tudjuk, hogy irodalmat hallgatott, és Jean Renoir másodasszisztense volt). 1955-ben Ascotban készült képén öregember ül az esőben egy padon, csuromvizesen, a fején újságpapír, józanabb polgártársai ernyők védelmében futnak az utcán. Ő marad, és szemlátomást kitűnően érzi magát. Másutt nem más, mint Giacometti fut az esőben, fejére húzott kabáttal. Egy bostoni fotón (Terrain Communal, 1947) a fűben heverők előtt ünneplőbe öltözött kispolgár. Makulátlan kalapját letette maga mellé, nyilván melege van. Nem fekszik el, mint a többiek, bizonyára félti egyetlen rend öltönyét. A Boweryn (1947) is elhever egy hajléktalan, rövidülésben láttatott nedvességcsík kanyarog előtte. Egy La Vilette-ben készült fotón (1929) ugyanígy, zsákként kuporog egy másik éhenkórász, termetes asszony kerüli ki éppen. Első pillantásra szociofotók ezek, illő társadalmi érzékenységgel. Bresson azonban abban is rokon Capával, hogy az emberi tartalom mellett legalább ugyanolyan fontos számára a forma. A fotózás részben valamiféle geometria is, jelenti ki, s pontosan e geometria belső logikája emeli műveit a század fotóművészetének élvonalába.
    Nyilván nem véletlen, hogy e formai világ két kulcsszavát máris leírtam: az egyik a heverő testek, a másik a rövidülésben való láttatás. Négerek pihennek a zöldben (Marseilles, 1932), ők éppen nem kímélik az ünneplőt – a félálom határán nyújtózó testük furcsán halotti, cseppet sem piknikhangulatot idéz. Alvó szerelmesek dőlnek egymásnak egy romániai vonaton (1975), ugyancsak kísérteties manierista stuporban. Öregasszony hever el egy padon, teste felveszi a pad hajlásszögét, ernyője ennek vonalát folytatja. Szemét behunyja, akár meg is halhatott volna (Hyde park, 1938). Tralléban egy földhányásra dől így néhány fiú (1963). A Trafalgar Square-en a VI. György megkoronázását megörökítő fényképen (1938) a tömeg előtt, alul, mintegy a maga külön világában részeg(?) fekszik, szürreálisan félrenyaklott fejjel. Feje ugyanúgy nem illik a testére, ahogyan ő ebbe a helyzetbe. Ez a kompozíciós elv, a kétféle rendé, létállapoté, újra meg újra tetten érhető Bresson képein. Egy athéni fotón (1953) két kariatida áll egy ház párkányzatán. Frontális nyugalmuk ellenpontja az alsó képmezőben két, szintén egymás ritmusát átvevő, siető öregasszony. A két felső nő kőből van, szembefordul velünk, és az örökkévalóság nyugalmában időzik, időtlenül. Az alsó nőalakok ruhája fekete (gyászolnak?), bekerültek az idő, a mozgás és hajszoltság világába. Furcsa kétszer kettő, furcsa geometria. A kettős rend (a mulandó, emberi és a szobrok nyugalmáé-merevségéé) számos Bresson-képen visszaköszön. Fehér fényben világló barokk szobrokat látunk egy kiállításon (vaksötét háttérben), mellettük a látogatók, a testükre eső fény őket is szoborszerűvé dermeszti (Livorno, 1932). Kisgyerek vonszol egy hatalmas festményt, szinte eltűnik mögötte (Mexikó, 1964). A leningrádi Péter-Pál erőd előtt egy meztelen férfi fordul szembe a fallal. Nem értjük, milyen meggondolásból vetkőzött neki, mások is napoznak távolabb, a szokatlan ötlet azonban szemlátomást csak az ő fejéből pattant ki. Ember és kő kettőse ez is, és megint csak példa a kétfajta rendre, amelyből az egyik itt átlépett a szürreáliák világába (Bresson pályája elején szoros kapcsolatot tartott fent a szürrealistákkal). Érdekes, hogy Capához hasonlóan ő is buzgón fotózta Spanyolországot, de egy Sevillában, 1933-ban készült romos képe sokkalta szürreálisabb, elvontabb, mint Capa bármelyik, ugyancsak romos, a polgárháború irrealitását megörökítő műve. Egy fal reped meg itt szinte a szemünk előtt (mondhatni kibontakozik a sorsa), akárcsak Magritte valamelyik képén. A szétváló falazat keretében gyerekek csúfolják egy mankós, előttük baktató társukat, szemlátomást nem törődve a másfajta történéssel, amely, meglehet, a szürrealizmus megdermedt, örök jelenében játszódik. Egy másik képen ismét Giacomettit látjuk, művei között. A lábát húzó szobor nyilván nagyon megtetszhetett Bressonnak, mert egy másik jellegzetes motívuma ez, futó, mégis furán sántító alakjaié. Ugyanígy húzza a lábát egy kisfiú is, ezúttal mexikói házfal előtt (1964). Nem ritka a mankós alak sem, a már említett gyerek mellett egy berlini utcaképen is találkozunk vele (1962). Sajátos lábfetisizmus ez – börtönrácsok közül fiú dugja ki kezét és lábát egy 1975-ös fotón, a Kennedy Űrközpontról 1967-ben készült képen az egyik hivatalnok asztalra feltett fél lábát látjuk, őt magát nem –, amely, akárcsak a mankók iránti vonzalom, valahol a mozgás eredendő bizonytalanságának, képtelenségének gondolatából fakad. Gyakoriak az esések vagy majdnem-esések (kézen álló fiú Epiruszban, 1961-ből, a görög tájban), egy eldőlni készülő ferde kereszt a Popocatepetlnél (1964). A manierizmus tériszonya, vertigója ez, s nemhiába gyakoriak Bressonnál a manierista rövidülések sem (így fényképezi a berlini falat 1962-ben, és sok a lépcső is, a legingatagabb és leginkább manierista építmény). Egy brie-i fotón (1968) fasor fut a kép tetejéhez frontális rövidülésben, majd „meggondolja magát”, és tovább folytatódik oldalirányban. (Van egy reprodukcióm a konyhám falán, granadai helyi festő műve, ugyanígy szalad fel az út egy kolostor tetejéig. Darucsapat indul innen tovább, tört szögben folytatva a folytathatatlant.)
    Szédülés, halotti katatónia, romok (egy New York-i szeméttelep a Terminátor világát idézi), süllyedő csónakok (Írország, 1963), elnyúló, óriási árnyak (a Tuilleirák 1976-ból), és mégis, mindemellett nyújtózó, békés tájak, bőség, a Jó és Rossz kormányzás lorenzettis tágassága, mindent birtoklása. Egy száguldó riporter képei, aki úgy járta be a földtekét, hogy tudta és megmutatta, milyen emberfeletti teljesítmény megtennünk egyik lépést a másik után.

Béresi Csilla