Kikötő
Jegyzetek éjfél után
Szigetszabadság. Somogyi György festményei a Galéria ’13-ban. A szépbe, a színek és formák csaknem zenei rendezettségébe merülő – a látványban gyönyörködő – szem hamar észreveszi, hogy Somogyi György festményei a „képtartalmat” bizonyos érzelemtartomány (az ecsetkezelés mint egyfajta érzékiség) birtokában jelenítik meg. Ám a sűrű, a testünket behálózó idegekhez hasonlítható érzelemhullámok nem zárják ki a gazdag, a gondolatiságot is sokszor valaminő szín- és forma-érzelemmé változtató intellektust. Minden festményen ez a kettő feszül szembe egymással. S ahogyan a művész mindinkább eltávolodott a némelykor figurákra, figurakezdeményekre is lebontható konstruktív formáktól, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá: az absztrakt, az általánosítást létesszenciaként megélő „terepen” fog kiteljesedni világa.
Ezt a változást mondhatjuk fejlődésnek, irányváltásnak, tapasztalatok árán leszűrt életbölcseletnek, ám minden megnevezés sántít egy kicsit; legalábbis abban az értelemben, hogy azonnal nem teszi láthatóvá azt a magot, amitől legbensőbb világunk újra és újra – az igazi tehetségnél szinte kozmikus módon – fölhúrozódik. Megint csak a zene körében maradva: énünk ettől válik különleges instrumentummá. Picasso Matisse-ra vonatkoztatva, de egy kissé önmagára is értve mondotta 1932-ben egy készülődő kiállítás kapcsán: „Ha a dolgok mélyére tekintünk, minden, amit az ember birtokol, az a saját énje. Az én az ember hasában lévő ezer sugarú nap. A többi nem számít.”
Tudjuk, hogy ez az „izzó energiaközpont” más és más alkotónál különbözőképpen működik, de miképpen lesz elemi erejűen meghatározóvá Somogyi György művészetében? Egy kis megengedéssel kinyilváníthatjuk-e, hogy az ő „ezer sugarú nap”-ja az anyagi és szellemi világot szimbólumként hordozó insulából töltekezik? Vagyis a meglelt boldogsággal egyenértékű szigetből, amely a fizikai valóságot szellemi értéktartalommá emeli? Az egy helyben maradva is „világutazó” – az időleges elszakadásokkal (utazásokkal) most ne számoljunk – évtizedek óta különleges fészket épít magának. Közösségi élményként – egyfajta lelki támaszként – később létrehoz egy művésztársaságot is (Patak csoport), de ez a sok munkát és törődést kívánó feladat nem hátráltatja egyéni kiteljesedését. Mert a különleges hely – csaknem különleges létállapotot sugallva – lehet bizonyos szempontból filozófiai apropó is eme franciás színérzékenységű, a kereteik (sokszor önmagukon belül lévő határaik) ellenére is lebegő művek – e nagy hatású, igen intenzív érzelmi töltésű szimbólumok – megalkotására. De az igazság, az organikus létet szellemi tartalommá – a Dunát (mint József Attilánál) értékfolyammá – változtató gesztus mélyebben gyökerezik. A művész egyéniségében. Hát persze, hogy szigetlét, víz, sodrás, fészek, sás, nádas – vagyis az örökös mozgásban az állandóság: a belőlük nyert lelkület –, de ugyanakkor, és mindenekelőtt a Paul Klee-i alaklélektannak minél intenzívebb módon való kimunkálása. Hiszen ez a pictor doctus, Somogyinak is erőt adva, analitikus módon csodát művelt a színekkel; arra mutatott példát, hogy az „érzékelt külvilág normái” egybeeshetnek a művész képzeletével. Aki saját „pszichikus rögtönzésének ősterületéről” beszélt, az tisztában volt azzal, hogy a pontok, vonalak, síkok közötti statikus és dinamikus kapcsolatok nem csupán az „észlelés elemi készleteinek absztrakciójáról” vallanak – a svájci festő el is készítette a hatásmechanizmusnak ezt a „Mengyelejev-féle” táblázatát –, hanem arról a bizonyos fátumról is. Hogyan is mondja az 1902-es naplójegyzet? „Amennyire előre meg tudom ítélni, életem egészét képek töltik majd be… ez nem annyira akarat, mint sors kérdése.”
És ez sors (akár a szigetléten belül) megilleti Somogyi Györgyöt is. Boldog megfeszítettségtudata ugyancsak innen ered: a vállalt bizonytalanból. Mert bizonyságul szolgálhat-e – a kompozícióra nézvést igen –, ha szerkezetépítővé válik a sík különböző pontjain tudatosan elhelyezett kis szín- és formalámpás – ebből a szempontból az absztrakciója ellenére is megrendítő Alba insula (1992) és a Kirándulás a szigeten (1999) között nincs különbség –, és előlegezheti a révbe érést (bár igazi művésznél sosincs ilyen) az egymásra fölhordott (némelykor visszakapart) barnák, zöldek, sárgák és kékek, úgy is, mint pillanatról pillanatra fölvillanó és elhaló érzelemtömegek artisztikuma?
Ha a falakon körbehordozzuk a szemünket, egy végtelenül egységes képvilág – egy festőileg jól kimunkált sors – tűnik elénk; ám azt is tapasztalhatjuk, hogy az absztrakttá válás (akár lírát, akár drámát jelenítsen meg az ecset) még Somogyinál is igen nagy küzdelmek árán valósul meg. Igaz, nem nagyon vannak már innen-onnan áthasonított élményei – ha igen, eme képek száma akkor is elenyésző (közülük talán a legérdekesebb a kubisztikus építkezésű, a kagyló [félkörív] formában egy „hegedűt”[?] rejtő Születés [2001]) –, de az erős vagy elmosódottabb kontúr mögötti nagy foltokba belopódzó, még a külföldi formaélményen átszűrve is megmaradó barcsays konstruktivitás néha még föl-föltűnik a műveken (Toledói emlék I–III.; 1998, illetve 2001). Ám hogy a művész rövid időn belül milyen – a kompozíció szerkezetét és a motívumkincset is érintő – változásra képes, azt például a holdsarlós épületegyüttesek stilizált tornyait vertikálisan megvillantó, kis méretű olajkép (Hold, 1985) és a „szálkás” magány tépettségét stb. elénk állító olaj-kréta Kompozíció (1988) közötti különbség meggyőzően mutatja.
A Paul Klee emlékére készült három festményről (papír, olaj) – említetlenül is – már az írásom elején szóltam. Mindhárom az utóbbi évek terméke – az ecsetkezelés eleganciája és a mértani formákat magukba fogó „kazetták” négyzeteinek tánca (I.), valamint a formák festői módon való „ellazítása”, a csaknem organikus „térképzet” (III.) jellemzi őket. Bámulni való az a mesterségbeli tudás, ahogyan Somogyi a festés folyamatába a „pszichológiailag” is megerősített sorsképleteket belopja. Nem a föltűnés, a nagyotmondás, a rekvizitumok festői hadba állítása jellemzi művészetét, hanem a csöndes, filozófiával erezett elmélyülés. Van-e ennek vásznon tapasztalható – érzékien művészei – megnyilvánulása? Az Őshaza, ez a remek táblakép mindenképpen az. Az 1996-ban készült mű a honfoglalást ünnepli, ám nem külsőségekben hanem a legbensőbb, csak rá és művészetére jellemző lelki tartalmakkal. Rejtett, szemérmesen megvallott hazaszeretet iskolapéldája ez a 160&215;180-as vászon? Azé is, de még inkább a buja vegetáció imitálásával megjelenített történelmi fűszáltengeré. Az egyik költő, az erdélyi Páll Lajos ezt így mondta valamelyik versében: „minden láncszem szénabuglya / szabadságtű abba dugva”. Somogyi festői módon érte el, megintcsak több réteg egymásra rakásával stb. ezt a csöndességében is lázító állapotot.
Ha Somogyi Györgynek valamiért érdemes volt világra jönnie – mert a születés egyúttal önmaga megteremtése is –, az Az én szigetem című, nagy méretű olajtáblakép-sorozata. Külön tanulmányt érdemelne az egy-egy művön belül is több részből álló insula építkezése, részegységeinek, szín- és formavilágának s az emlékezést izzásig hevítő faktúrának különlegessége. A történet – helyünk a világban – briliáns festőiséggel van megoldva; méghozzá úgy, hogy a couleur locale a többszöri transzformáció által tisztára mosott lélek színeivel együtt adja a vallomás költőiségét. Itt a szín, a forma, az éles áttűnő rétegek – izgatva a szemet – önmagukért vannak. És ez a saját érdekében jól megvalósított törvény azt is sugallja, hogy az insula, mindannyiunk szigete, Somogyi által tudatosítva, mielőbb a kortárs festészet értékszimbólumává váljék.
A teremtés rendje. Takács Borbála üveg(hátlap)festményei a bécsi Collegium Hungaricumban. A magyar millennium kitűnő alkalmat szolgáltatott Takács Borbálának az Árpád-házi királyok és szentek arcképcsarnokának a megfestéséhez. Bár e hatalmas munkának már volt némi, kézzel ugyancsak fogható előzménye – legelsőbben is Szent László, majd Mátyás és Kun László alakjának és a személyüket övező korhangulatnak üvegre (üveghátlapra) való álmodása –, kellett, nagyon is kellett az ünnep sürgetése: a lelkiismeret számára szinte parancsként ható ösztönző erő, hogy a koronás fők és az égi koronával: a glóriával megigazult szentek kollekciója időre kiteljesedjék.
Amit a Collegium Hungaricum tárlatán látunk, az nem mindennapi teljesítmény. Csupán a középkori szerzetesek iniciálét festő, a kódexnek egész lényüket átadó szorgossága hasonlítható a fraknóváraljai művész – a népi, üvegre festett naiv ikont egészen másfajta szakralitásba emelő – állhatatosságához.
Takács Borbálát korábban, pályájának a kezdetén, megérinthette a papírra, vászonra fölvitt tempera, olaj stb. révén akár a konstruktivizmusig is elmenő (csaknem elmenő) szerkezet formai gazdagsága, nemkülönben feszültsége, de csak most, üveg(hátlap)festményeit szemlélve érezni, hogy a míves csendéletek: a nem kis artisztikummal vázába állított napraforgó és a szőtt abroszon mértaniságában is majdnem érzéki körte, valamint a naiv életképek keresetlen hamvassága csupán előtanulmány volt üvegfestményeihez. Természetesen ez utóbbiakat időlegesen oda-odahagyva, az alkotó néha visszatér a másfajta – a képzőművész fantáziáját igencsak meglódító – szabad kompozícióhoz (legyen a megdolgozandó felület akár üveg, akár vászon), ám mostani énje leginkább az alkalomhoz (millennium) kötődő, bizonyos formaélményekből kiinduló üvegképben bontakozik ki a legteljesebben.
Az alkalmazott művészet, legyen az plakátgrafika vagy a különféle funkciókat magára vállaló iparművészet bármely formája, bizonyos mértékig megköti a művész kezét, hiszen a kijelölt (akár a művész lelkiismerete által előhívott) szerephez illik igazodni. Ám csak annak nyűg eme kaloda, akit a feladat olyannyira megbabonáz, hogy fantáziáját is gúzsba köti. Takács Borbála, talán alkati sajátosságainak is köszönhető, ennek épp az ellenkezője. Szó se róla, alak- és formavizsgálódásait tekintve visszanyúl a föllelhető legrégibb ábrázolatokhoz – királyai és szentjei ettől hitelesek –, de ahogyan a figurákat fölöltözteti, ahogyan hátteret, sokszor a jellemet és a történelmi kort is meghatározó hátteret teremt számukra, abban szabadon szárnyaló képzelete irányítja.
Jóllehet halhatatlan fóliánsok: a Bécsi Képes Krónika és legkivált Thuróczi János Chronica Hungarorumja (A magyarok krónikája), pontosabban a bennük szereplő királyi fők rajzolatai adnak kontúrt leginkább eme objektív történelmi vonulatnak, lehetetlen nem észrevenni a személyes, a művész bensőjének rezdüléseit is magában foglaló mozzanatokat. Az alkotót nem csupán a tények – a megmásíthatatlan történelem – dokumentumhűsége izgatja, hanem az is, hogy miképp ül ki az arcokra a megannyi lélektartalom. S a kor- és jellemfestéshez elengedhetetlen környezet milyensége ugyancsak érdekes, hiszen a sok adalékot ötvöző – sajátságos – ikonográf is épp összetettségében él. Melyben nincs alá- és fölérendelés, a Máriapócsról származó XVII. századi kegykép (Szent István székesegyház – Bécs) vagy az isztambuli Hagia Sophia templom mozaikja (XIV. sz.) forrásként éppolyan becses, mint valamely XV. századból származó fametszet, avagy egy – a mostani lakozás földjét idéző – oltárkép (Léka – Várvidék).
Ám Takács Borbála műhelyében – melyet az élénk színhasználaton kívül mindennél jobban az invenciózus alapteremtés jellemez – a föntiek éppen hogy csak elrugaszkodásra jók. A művész ecsetje tőlük táltosodik meg, hogy sosem volt világokat teremtve, a történelmi alakból kiindulva, ám szabályait egyetlen egyszer sem másolva, elérkezzék a haza és a nép szolgálatában senyvedő – vagy épp ettől megigazuló – hős originális, csak általa így látott megjelenítéséhez. A síkból jobbra kinéző Szent István erős, bizakodó, mint ahogyan a maga elé néző Szent László ereje is valaminő belső sugárzásban: bölcsességében van. De I. András arcát (az összes közül a legérdekesebben megformált arcot!) fény és árnyék osztja ketté, mint ahogyan Könyves Kálmán gondokkal szabdalt fizimiskáját éppúgy lefelé húzza valaminő láthatatlan súly, mint a befelé forduló, sejtelmes II. (Vak) Béláét. Ha III. István az égre függeszti a szemét, annak igencsak meglehet az oka; és III. László gyermeki, riadt tekintete jellemzi-e a korán mennybe vágyót?
Ha egyetlen aprócska gesztussal a jelzésnél örökérvényűbben megmutathatóak a lélek – a koronás főket is ugyancsak sújtó – viharai, hogyne volna árulkodó a színek (azon belül is a legizgalmasabb kékek: az ultramarin, a mangán, a kobalt, az azúr stb.) szimbólumértékű, nem csupán a hátteret, az alakot, a ruhát, de a történéseket is jellemző kavalkádja. A kolorista üveghátlapon is kolorista marad; és Takács Borbála csöppet sem szégyelli jellemfestő színorgiáinak a figurákat csaknem érzéki módon láttató vallomásosságát. Elsőként a III. András festőileg briliáns, trónszék mögötti „természetes” – természeti? – háttere említendő, hiszen a zöldes földtengeren (lebegő vízen?) nyugvó trónt hátulról – fekete hegyvonulat a horizont – vörös ég világítja meg, vagyis a sejtelmesebbnél sejtelmesebb naplemente illuzórikus halálvágya.
S aki érti a színek – a IV. Béla ábrázolásánál különösen a kékek – szimbólumértékű összeütközését, annak aligha kell magyarázni a trónszék mögötti teret kettévágó sötét és világos kontrasztját: amint a baljós hangulatot árasztó fekete-kék felhő alatt a tatárjárásra emlékeztető csata zajlik (akasztással), addig a sötét gomolyag mögül előbukkanó Nap valószínűtlen ragyogást bocsát az ébredező falura-tájra. És egészen remek a felhőre ültetett, angyalként (?) elszálló gyermekkirály, a mindössze hat évet megélt III. László telitalálatnak ható ábrázolása. Noha az üvegkép felső részének színmegválasztása (jobbról balra világosodik) egy kissé statikus, a láda mint visszavont trónszék alatt lévő kékesfehér foltok a lebegés „dinamikáját” igencsak sugallják. Ha csak annyit jegyzek meg, hogy festőien van megoldva a történelem (végső soron az élet) kegyetlensége, már fölvillantottam valamit a festőművész különleges sűrítőképességéből, amely – akarja vagy nem akarja? – egyúttal ítélkezés is.
De ennek az ítélkezésnek – helyesebben: bizonyos dolgok megítélésének – nemcsak bánata van, hanem öröme is. Amely nem csupán a meglelt tárgy ikonográfiai birtoklásában csúcsosodik ki, hanem minden olyan apró mozzanatban, technikai fogásban, trükkben (például a dupla üveglap mint egymás fölötti két képsík „teret” növelő alkalmazásában) kimutatható, amely elengedhetetlen része a minél pontosabb, érzékletesebb festői kifejezésnek. Ezért van az az illúziónk, hogy a sötét hátteret szentjánosbogárként megvilágító fehér hópelyhek mintha hullócsillagok volnának (I. Béla); hogy a fülkében lévő szobor gótikus kapuját övező, némi szecessziós élményre utaló magyaros motívumok aranyszínű láncolatában Szent László szinte megdicsőül; s hogy a némely képen alkalmazott aranyfüst nemcsak színkiegészítő elem, hanem a síkot egy kissé érdessé tevő, jól érzékelhető plaszticitásával hatásos festői fogás is, amely nem csupán a szerkezetre hat, ám érzékenységünket szintén próbára teszi (Szent Margit, Szent Kinga).
Személyes, a művész lelkületére valló motívumok is gyakran fölfedezhetők a képeken. Mindezek ráadások, pontosabban újraköltések, hiszen Takács Borbála Árpád-házi királyainkat és szentjeinket megörökítő üvegkép-csarnokának poétikuma épp abban van, hogy a meglelt forrás – leggyakrabban Thuróczi krónikájának vaskosságában is bűbájos fametszet-sorozata – nem is akármilyen ihlettel földíszíttetik. Az értelmező gesztus, hogy most csak a szentek kollekciójáról beszéljek, természetesen merít a szakralitás hagyományaiból, de még inkább a hit áhítatában leledző – a vallást nem csupán életpótlékként megélő – művész bensőjéből is. Mindennek képi kivetülése a zöld mezőt valószínűtlen rendben átszelő liliomok fehér garmadája (Szent Margit) éppúgy, mint az Erzsébetet különleges rózsaoszlopok „templomablakában” megjelenítő szentkép vagy – mutatis mutandis – a Szent Kinga alakját körülvevő, a fekete alapot csaknem egészében befedő arany motívumláncolat.
A Collegium Hungaricum tárlatát nagyobbrészt a szent képek, a magyarság történelmét őrző koronás fők és az égi s földi mezőkön megdicsőült szentek üvegkép-ábrázolatai teszik ki, jóllehet a kiállításnak van egy olyan – jobbára régebben készült képekből álló – profán vonulata is (Vihar után, 1980; Esti fák, 1983; Nyírfaerdő, 2000; Magányos fa, 1984), amely ugyancsak meggyőzően reprezentálja az üveg(hátlap)festés művészi módozatait. Hogy ez unikum, s nagyobb bátorságot követelve az alkotótól, ugyancsak járható út, ahhoz nem férhet kétség. Ám a művésznek olyan csodákat kellene meghaladnia, mint legfrissebb remeklése, a Honfoglalás. Amit látunk, az a hét vezér és az őket követők ünnepélyes – eufórikus – vonulása: emberek és állatok szent fogadalma, hogy beilleszkedjenek a most már magyarnak mondott (érzett) teremtés rendjébe. Jól megválasztott színvilág és képszerkezet, a Thuróczi krónika fametszetét igencsak földúsító alakrajz jelzi, hogy Takács Borbála tudatosan alakuló művészetében mára a dinamizmus is hajtóerő lett.
Szakolczay Lajos