Mérlegre tett falu, avagy a bűn Paradicsoma

    Szappanos Gábor, ha nem is száz történettel, de ennek egytizedével, pontosan tízzel hív minket kalandra. Lusta városlakók lévén, föl kell szálljunk a képiség korában lassan elenyésző képzelet gőzmozdonyára, s le kell pöfögjünk vidékre, ahol megállt az idő, vagy legalábbis aprók, de dokumentálásra méltók a változások. Szárazbabód a kitalált-valóságos falu, a modern szociográfia, a modern népiség, a modern mitológia „terepe” mesékkel vár minket, mert akad még ember, aki hivatást érez arra, hogy ezeket elregélje. Általában konkrét tanulság nélküli, misztikus, mágikus-realista, mégis ízig-vérig mai történetekkel találkozhatunk, melyek olvasásának csak erős fantáziával, a népi groteszk vaskosságait elbíró ízléssel, nevetéskultúrával vértezve s némi magyar mitológia ismerettel érdemes nekivágni.
    Szappanos Gábor városi író, mégis a vidék gyerekkori megélése s későbbi odalátogatásai (oda: ahol Petőfi Felhők című ciklusát alkotta) mozgatták tollát második kötete, a Szárazbabódi dekameron megírásakor. Történeteinek hősei általában egyszerű, már-már túl egyszerű kálomista emberek, akik a földből, a földnek élnek. Mégis furcsa históriákba keverednek, vagy egy csodás elem (forgószéllel érkezett kecske), vagy egy nagyon is valóságosnak tűnő felhívás (gyerekidőzítés az ezredfordulóra), vagy a bosszú (násznép fekáliával a nyakában), vagy a háború (első világháborús levelezések) által. A babódiak átlagemberek. Valamelyikőjük több (a lelkész), másikójuk kevesebb (Csulák Lajos) ésszel megáldva. Akad közöttük patetikus hangot megütő (a lelkész), s akad, aki vaskos, szinte alpári (Jancsi bácsi). Hol sírunk, hol nevetünk. S nem tudhatjuk igazán, nevessünk vagy kinevessünk. Mert sokszor kikacagni, kigúnyolni való a babódiak egyszerűsége, mely – sajnos – a vidéki egész Magyarország egyszerűsége. Azé a Magyarországé, amelynek a pénzen (kőkecske) kívül más rendszerváltáskori áldás nem jutott, csak a felszabadított butaság – a Dallas, a szappanoperák, a kereskedelmi adók, a borzalmasan egyszerű zenék és sztárok, a bulvárlapok. Ami értéket megmentettek, az a régmúltban gyökerezik, egy, a vidéki ember számára szintén nem túl kellemes, két világháború előtti-közti érában. A szegénység, a gyufaoldások, egykézések, tiszazugi őrületek korában. Ez az érték a mitológia, a képes beszéd s a dolgozni tudás, mely utóbbi a jelenben egyedül hasznosítható, aprópénzre váltható képességük.
    A kötet két csúcspontja tulajdonképp két monológ. Pontosabban az első egy félmonológ, ahol Jancsi bácsit [Jancsi bácsi] faggatja (ha szóhoz jut) a babód értékét kutató utazó, aki valójában az író. Babód értéke pedig a történelem, a művészet egy szelete: Petőfi ott töltött ideje, ami egy boros fecsegés apropójává degradálódik. A másik pillér a lelkész belső hangja [A kék rák], ami pátoszos, de naiv tépelődés. A csodaszámba menő, akváriumbéli társait éhségében legyilkoló kék ráknak intézett szavakból fölsejlik a teljes falutragédia, melynek fundamentuma az alkohol, az istenkáromlás, a szodómia, a vérfertőzés. Babód a bűn Paradicsoma, ahol a magatehetetlen lelkész is az őrület határára jut, hisz egy öntudatlan rákot büntet-fegyelmez.
    A Szerencse, a messzeségek vándora című kötetnyitó írásban a forgószéllel érkezett csodatévő kecske-bálvány (ördögjelkép) megváltást hoz a családnak. Nő a terméshozam, híznak az állatok. Ám a szerencse teljes kizsarolását előbb-utóbb maga Fortuna unja meg. Így is történik. Az aranyborjúszerű, színeváltozó kőkecske – szimbolikusan a magyar parasztság ereje – vagyont ér, amit fillérekért tékozolnak el… A novellában persze meseformán, a valóságban azonban végtelenül szisztematikusan és elszomorítóan. A Babódi ballada című novellában fölsejlik valami remény, mert az ördög cimborája, a madár képében érkező boszorkány szép leánnyá, a magányos tanárember hajdanvolt feleségévé változik. De rossz érzéseink maradnak, mert e seprűn lovagló nőszemélytől megtudhatjuk, csak azért nem árt, mert nem érdemes, hiszen ha az emberek nem hiszik az Istent, miért is félnék a leviatánt. A Petőfi szelleme méltó befejezése a könyvnek, mikor is a „világgéniusz” elhagyja a hálátlan falut, megvonva annak lakóitól az utolsó, eltékozolt lehetőséget is, az emlékezet tisztességét!
    Végezetül csak annyit ajánlhatok, forgassák szeretettel a Szárazbabódi dekameront, s gondolkodjanak, miért is tartunk ott, ahol tartunk-vergődünk, Zweiggel szólva – az „érzések zűrzavarában”?!

Novák Valentin