„Éjszakánként én épp egy versnyit égek”

    A Stádium Fiatal Írók Körében, Kárpáti Kamil költői műhelyében számos fiatal tehetség bontott már szárnyat. Közéjük tartozik Renczes Cecília is. A csoport nyitó-antológiájában, A sivatag kupolájában (1994) még novellákkal szerepelt, melyek naturális-realista eszközökkel rögzítették egy kamasz lány megpróbáltatásait, nem egyszer gogoli–csehovi banalitással élezve az események tragikusságát. Évekkel később versekkel jelentkezett újra, s a Huszonötödik óra című antológiában (1997) lévő válogatása tulajdonképpen már megelőlegezte első önálló verseskötetét, a Szívkamra ikonokat (Stádium, 1998), amely 1998-ban látott napvilágot.
    A fiatal költőnő öt ciklusba szerkesztett könyvét olvasva az az érzésünk támad, mintha a szerelem tükörtermében járnánk. Irigylésre méltók alakváltási, mind a verset író, mind pedig a versekben életre kelő személy(ek)é. Minden csalódottsága ellenére egy felfokozott életigenlés jellemzi végig a kötetet, amely lehetővé teszi az érzelmekben való teljes elmerülést, ugyanakkor a fölöttük való uralkodás képességét is.
    A cím (Szívkamra ikonok) barokkossága nemcsak e fent említett folyamatot vetíti előre, vagyis a legbelülről-élés heves állapotát (hogy áhítattal forgatja nyelvén az élet legapróbb ízeit is), hanem formai jellemzője is a költeményeknek, melyek szinte egytől egyig szabad versek; áradásuk, áthajlásaik, gazdag (itt-ott túlburjánzó) jelzői tárházuk, szokatlan, de épp szokatlanságukban a tárgyra pontos(abb)an rávilágító hasonlataik olyan világot építenek föl sorról sorra, amelyben a naturális-realista elemek (részletező megfigyelések stb.) átitatódnak transzcendenciával, s nemegyszer a szürrealizmus mozgásterébe léptetik át olvasójukat.
    Ez a földtől eloldódás, majd ugyanoda visszatérés nemcsak egy versen belül történik – nyomon követhető a kötet-egész szerkezetében is. Mintha egy lány, még kamaszként, kilépne gyerekkori szobájából, s megmártózva a tavaszban, a nagyvilágban, ugyanoda térne is vissza, de immár felnőtt nőként, éretten, tapasztalatok súlyával – s csak utólag érezzük úgy, hogy szobája mindvégig körötte volt (ahogy a gyermek is lelke legmélyén), csak falai elmosódtak az emlékezésben.
    A szerelem alakváltásait (egyszer egy fiú, egyszer egy lány a tárgya, egyszer meg egy tanár úr, akiről nem tudni, valós vagy képzelet szülte figura-e) nemcsak az eddig elmondottak indukálják, hanem a versen belüli és a versek közötti woolfi idősíkváltások is. Ugyanolyan könnyedén utaztat minket a szerző saját életének meghatározó állomásain át, mint a történelmi korok csak az álom közegében létező színtereinek labirintusában. Így válhat hitelessé például Az érzékek vasárnapja ciklus piacok ködében lebegő kendős zarándokasszonyának vissza-visszatérő alakja is.
    Renczes Cecília nemcsak önmagáról és a hozzá kötődő személyekről vall felfokozott érzékenységgel – a helyszínekről is pontos, plasztikus rajzokat készít. Ezekben a részekben mutatkozik meg legelevenebben a természet iránti áhítata: „Aztán az Isten homokba szúrt / ujjának nyoma: tó. / Kék, mint az egészség. / Tiszta partján angyalok térdeltek / és csipkedték, hogy aranyló / hullámokba fodrozódjon” (Sóderos).
    „Éjszaka én épp egy versnyit égek” – vallja a költő A kályha című versében. (Napjainkban kevesen élnek így – még magukat a költőket is jobbára egészen más tüzek égetik.) Valóban, az idősíkokkal való játéknak következménye az is, hogy úgy érezzük, mintha az egész kötet anyaga egyetlen éjszaka íródott volna, egyetlen éjszakába belefért volna minden: a gyerekkor tanulságainak összegyűjtésétől (Bella sum) a szerelem kálváriáján (Zöldszárnyú tanár úr, Legyező nyelven hív) és a kapcsolatoknak misztikus színfalakat festő összegzésén át (Az érzékek vasárnapja) a gyerekkori szobába való visszatérésig, az otthon újrafelismeréséig. Ez az otthon bár ugyanaz, mégis más, hisz más értelmet nyert, fokozatos elvesztéséből építkezik s nyer új és újabb alakot (Szombati rablás).
    Renczes Cecíliát alapvetően ösztönei vezérlik. De minden zabolátlanságának dacára egy kora-bölcsesség birtokosa. Talán mert a természet gyermeke. Társai faunok és nimfák: „A tó felett párafelhők egy széket tartanak; / hogy a tündérkirály ül benne, / és az ő udvara, már nem hiszed. / Hát megmutatom, hogy hordják az akácsorra / a fényt / szárnyukon a gerlék” (A Szabadság).
    Renczes Cecília második kötetében tovább festi ikonjait, ezúttal a vágy sarlójával. El is kel a sarló, mert ahol jár, burjánzó dzsungel. Fegyelmezettebb és kiábrándultabb, de szívében ugyanúgy éli meg az élet misztériumát, mint eddig. Öniróniája ugyan szelídít kissé a szerelem démonain, de bizonyos pillanatokban nem tud uralkodni rajtuk, és olyan mélységekbe rántják, ahová kevesen merülhetünk hétköznapjaink kellékei közül. Az érzelmeknek ez az intenzitása nemcsak a párkapcsolatnak nyit számtalan kaput – a természet (továbbra is), az anyanyelv, a költészet (stb.) iránt ugyanilyen hőfokon képes kifejezni csodálatát és tiszteletét. Vannak már versek, melyek ebben a dzsungeli hangzavarban a csend regiszterén szólalnak meg – ezek különös tisztaságukkal, az egyszerűség sziromszerűségével ragadják meg olvasójukat.
    Mint például az első ciklus egyik legszebb költeményében: „Anya adta? Ő is tanulta. / A sok anya alatt egyre változott. Ki mondja meg miért? / Ha idegenül beszélek is, a nyelv befogad, mint egy emigránst. / Forgatom és érik, mintha igazi nyelvem volna. / Kiáltok, hiszen ezt is az igazi nyelv adta: / ahogy a nyárban alvó városban felém tart a villamos, / Istent becézem, azt másképp nem lehet.” (Anyanyelv)
    A felnőttség szárazabb világát a gyerekkor érintetlenül maradt, elmúlásában is szelíd bájával ellensúlyozza, általa tartósítva a jelenből mindazt, ami érték és folytatható – nemegyszer egyfajta álnaiv szókincsből válogatva össze a vers szöveganyagát, vagyis mintha maga a gyermek szólalna meg benne, s kérdezne rá a világra. Ez a fajta egyszerűség és tisztaság adja fő erejét, erkölcsi előnyét költőnknek. Szándékosan nem írtam ’fölényét’, mert az ilyen magatartás távol áll tőle – inkább a tudatalatti szférából előszivárgó tartalom az, mi verseiben szembeszegül a tudatosság előítéletekkel és gátlásokkal leterhelt életmódjával. Ugyanakkor mindez nem teszi teljesen védtelenné (csak sebezhetőbbé), mert nagyon is tisztában van vele, illetve időben felismeri az emberi dolgokat irányító törvényeket: „Higgy nekem, földre hulló arcokban látlak, / kívánlak minden porcomban, / tiéd lennék, de gyávaságba sodortak / kéjes nemtörődöm mondatok, / széles hátak teremnyi gyásza, / nemtudás, elfordulás… / Menekülök. De úgy viszlek magammal, / mint hajó bujkáló utasát.” (Rögtönzések a fájdalomról)
    A ’jól ismert’ se-veled-se-nélküled állapot szinte már emberfeletti szenvedésén vezet végig az A vágy sarlója (Stádium, 2001) – s bár az indulat hevében be-becsúsznak chansonszerű közhelyek (pl. „zord idő”) és félrefutó jelzőindák (pl. „Földrengés-sóhajok”), az esetek többségében újszerű megoldásokkal, a líra eredendően rádöbbentő erejével élő telitalálatokkal szembesülhetünk (pl. „Mellkasodra dőlt a meleg, / mint egy szarvas-szemű nő”; „Mint a sár, felverődik rám a némák hallgatása”; „Nem koporsóm az akarás”).
    Számomra a legkedvesebb versek azok, amelyek kissé már távolabbról tekintenek vissza az eseményekre, és elégikusabb fénnyel világítanak rá magányunkra és szeretetéhségünkre. Amikor az indulat lángjait a számvetés parazsa váltja fel – hisz a vers legtöbbször emlékezés, nemcsak tulajdon múltunkra, hanem egy olyan világra is, ahol még érintetlen a szó és az emberi szellem; ez a világ talán egy időn kívüli szférában lebeg, talán itt történik szemeink valósága mögött láthatatlanul. Gondolatilag csupán elképzelhető és felvázolható – jelenlétét befelé hallgatózva észlelhetjük, ha szerencsénk van.
    Renczesnek van némi fogalma erről a tájról, s annyit már mindenesetre sejt, hogy egy szeletét magában hordja. Mikor ’elhallgat’, akkor szól a legszebben, éterien tisztán, a fájdalom és az öröm fölé emelkedve, mintha csak levitálna önmaga és emlékei fölött: „Íme egy asszony teste. / Könyörgésfehér bőrén hunyorog a Nap, / ahogy áll a szoba közepén, / a semmi sivatagában, / mögötte az ablak négyszöge, / a sárga fény, akár a szőnyeg. / Íme a test, a teljes, / a szerelemmel megjelölt. / Áll mozdulatlanul, arany fény olajozza, árnyéka sincs. / Íme az asszony; testében száz fájdalom. / Az öröklött fájdalom, / az összeránduló féltés. / Testében a gyönyör rózsakútja. / A ringató dalé, az eltépett siratóé. / Benne a messzeség szédítő dobjai, / a húsodig maró bánaté. / Az örökké hozzád visszatérés, / a kitárt karú várakozás.” (Szobrászat)
    Renczes Cecília legalább olyan természetességgel kezeli az élet bonyolultságát, mint amilyen egyszerűen ejti ki s írja le a legváratlanabb szókapcsolatokat. Mintha csak külön nyelvrendszert alkotott volna érzelmei regisztrálásához, amely növényekből, vízből és csillagokból, földszagból és klarinétszóból áll össze. Nem akar semmit másokra erőszakolni, sem eszmét, sem önsajnálatot. Figyeli magát, s magán át a világot, hogy mire hogyan reagál benne az univerzum, a legapróbb rezzenésben, elhajlásban is átélve a lét teljességét.
    Én a legszívesebben a következő két sorában képzelem el őt (ahogy néha látom is, csak nem merem megzavarni): „Szomorú hegedűszó minden mozdulatom. / Megyek, csak megyek az áttetsző délutánban.” (Levél Szegedről)

Szentmártoni János