Kinyilatkoztatás és tudomány

(avagy egy meg egy az egy)

„S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd.”
                                        (Madách Imre)

    Az irodalom pótolhatatlanságának titka, hogy átsugárzó értelme van, aminek átéléséhez a legkevésbé értelmezési szándék, s ami ezzel jár, elemzési kényszer és apparátus kell, hanem előfeltétel nélküli odaadás. (Az ún. műelemzés olyan, mintha egy mesterember a másik szakma szerszámaival próbálna szétszedni és megszerelni egy szerkezetet.) Mindebből következően Baudelaire Kapcsolatok című versét csupán a szimbolizmus kulcsversének tekinteni – elszegényítő leszűkítés. „Templom a természet: élő oszlopai / időnkint szavakat mormolnak összesúgva, / jelképek erdején át visz az ember útja, / s a vendéget szemük barátként figyeli.”
    Mert ha szemléletkorlátozó esztétikai előfeltevés nélkül fogadom el (s nem be!), akkor a világot átvilágító metafora. Mítoszi világértelmezés. Jelképek vezetnek minket, egyedeket, s minket, emberiséget egyéni életutunkon, és a történelemnek nevezett, a magunk módján töredékesen földerített, önkényesen szakaszokra szabdalt és utólag összeragasztott utunkon. A planetáris létezés stációin. Ha az útjelzőkből jól olvasunk, akkor visszafelé utaló üzenet rejtőzik a ma létezőben, és sejthető lesz a bekövetkező is. S talán egy mögöttes akarat is földereng. Avagy ha belőlünk vetül ki, vajon nem a dolgok logikáját követi-e? Abban az értelemben, ahogy sokan tekintik a matematikát egy magasrendű tudat belénkkódolt tudásának.
    Megkíséreljük tehát fölfejteni, vajon a szent könyvek, a hagyomány, a kinyilatkoztatások és a mai tudomány analízisei miként válaszolnak és hogyan felelnek meg egymásnak.
    Az embert foglalkoztató legvégső kérdés a világ s benne az ember keletkezése. A Biblia így szól: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” (Mózes I. 1. 26). Majd az ember megalkotása után az asszonyról imígyen: „Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és az elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annakhelyét.” (Mózes I. 2. 21.) „És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez.” (Mózes I. 2. 22.) Majd így folytatódik az írás: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (Mózes I. 2. 24.)
    A Biblia előtti mítoszok beszélnek az androgünről, a tökéletes kétnemű emberről. Hermész Triszmegisztosz egyenesen azt mondja, hogy az állatokkal közös állapot volt ez, s azok is csak később választódtak szét hím- és nőneműekre. (Élettani evidencia, hogy pl. az emlősöknél, így az embernél is, mindkét nem egyedeinél a kétneműség olyan elcsökevényesedett szerveit kölcsönösen megtaláljuk, mint az emlőbimbók, pénisz.)
    A megkettőződött valaha egy aztán újra egyesül, s a nemzés, valamint az érzelmi-erkölcsi egybeolvadás, eggyé levés révén utódokat hoz a világra. Megismétlődik az első és egyszeri. Igaz, az így születő ember világra jöttétől kezdve csak „fél”, aki keresi a neki rendelt másik felét. A mítoszi értelem persze később elenyészik, a társadalommá szerveződött egyének körében hétköznapi célbeteljesítéssé egyszerűsödik, amelyen csak ritka pillanatokban világlik át az egyesülés misztikuma.
    A biológia, a XIX. és XX. századi evolúcióelmélet kimutatta az élőlények hasonlóságát: a növények és állatok más szervezetű ősalakokból fejlődtek ki. A törzsfejlődés arra épült, hogy az öröklődés, a fejlődés, az ingerjelenségek, az anyagcsere alapfunkciói az élőlények többségénél megvannak. A szervezetekre jellemző anyagcsoportok összehasonlító vizsgálata vagy a DNS-kód öröklődést meghatározó egyetemessége minden élőlény közös eredetére vall.
    A legkézenfekvőbb példa erre az, hogy bár kifejlett formájukban alig, embrionális állapotban a különböző osztályokba tartozó fajok (ember, cápa, csirke) általános jellegzetességeikben (fej szemekkel, orrlyukakkal, fülekkel, kopoltyúhasadékkal, végtagok, szív, farok) alig különböznek egymástól. Haeckel biológiai alaptörvénye szerint az egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést. Szerológiai vizsgálatok bebizonyították, hogy például a bálnák – bármily különösnek tetszik – a párosujjú patásokhoz állnak közel. A DNS-spirál kettéválasztásával és újraegyesítésével (az egyesülés annál teljesebb, minél közelebbi rokonságban áll egymással a két szervezet) megállapították, hogy az egér, hörcsög, tengerimalac, illetve az ember között az egyezés mértéke 55, 24 és 20, az ember és a rhesusmajom között 85 százalék).
    A káosszal kezdődött teremtés őseleme a legkülönbözőbb, egymástól térben és időben távol születő mítoszokban is a víz, a tenger, a köd. Ez egyben az élet bölcsője. („És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől.” /Mózes I. 1. 20./) (A tengervíz sótartalmának és az emberi vér sótartalmának egyezése nem is csak szimbolikus jellegű.) A víz, a tenger az az egy, amelyből minden ma élő vétetett.
    Freud és Jung utal arra, hogy a kollektív tudatalatti, illetve a tudattalan működése feltehetően őriz nyomokat az egyedfejlődés által megismételt törzsfejlődés egyes szakaszairól, köztük traumatikus élményekről. Freud a halálösztön problematikája kapcsán így ír erről: „Az elemi élőlény kezdettől fogva nem akart volna megváltozni, mindig ugyanazt az életpályát ismételte volna változatlan viszonyok mellett. De végső elemzésben szükségképp földünk fejlődéstörténete és a viszonya a naphoz lenne az, aminek emléknyomai számunkra az organizmusok fejlődésében megörökítődnek.” S ha a külső természeti viszonyok az idők folyamán alapvetően megváltoztak is, az élőlények ösztönrendszere követi a valamikor kialakult reflexeket. Megint egy ismert, nagyon plasztikus példával élve: egyes halfajok ívási időben ellenállhatatlan belső parancsnak engedelmeskedve korábbi lakóhelyüket keresik fel, sokszor több ezer mérföldet megtéve.
    Ismeretes, hogy a csecsemő magzatvízbeli állapota után mennyire traumatikus a születés utáni más közeg. S mennyire nem meglepőek a vízben szüléssel kapcsolatos kísérletek, amelyek enyhítik az e világra jövetel sokkoló hatását, s amikor a csecsemő szinte természetesnek fogja fel a befogadó világ korábbihoz hasonlatos közegét. A már világra jött ember, a csecsemő alvási pózai pedig megismétlik a korábbi biztonságos állapotot, a méhen belüli fekvési helyzetet (vö. Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei).
    Tehát az ősi, átöröklődő emlékezet az éber állapot tudatos emlékezeténél mélyebben őrzi az élet születésének elemi körülményeit.
    De nem csupán az élet egyforrású. Ötezer év előttire tehető Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájának szövege. „És ahogy minden dolog az Egytől származott, az Egy gondolatból: úgy, elfogadva azt, lett minden teremtett dolog.” A görögöknél, Hérakleitosznál ez így hangzik: „Hen penta einai.” (Minden egy.)
    A mítosz a kétneműség egységét, az ellentétes princípiumok egységét a létezés egyetemes elveként fogalmazza meg, lett légyen szó az egyiptomi, az indiai vagy a kínai hagyományról (az utóbbiban pl. a jang-jin bölcselet). A teremtő és az anyagi világ is e kettőt önmagában hordozza. Visszautalva a bibliai teremtésképre, az ember kétneműsége – a teremtő közreműködésével – a korábbi egylényegű és egylényű egész megosztásával következik be.
    Az élőben elhelyezett „nyomjelzők” az egy felhasadásáról megtalálhatók az élettelen világban is. Az anyagban rejlő „kétneműség” a pozitív és negatív töltés, vagy ha úgy tetszik, a mai fizikai világképben a négy alapvető erő, a kölcsönhatások megléte. A maghasadás és magfúzió elvének mint az egész felbomlásának felfedezése egyértelmű utalás is a kezdetekre, mintegy annak „modellje”. Mondhatnánk jelképes értelműnek is. Paradoxonnal: a tű fokát jelzi, amelyen át világok kapui nyílnak egymásba. Involválja a Nagy Bumm és a Nagy Reccs lehetőségét. Gyakorlati kipróbálásuk valóban „istenkísértő” helyzet, a teremtésközeli állapot megismétlése, a teremtés miniatürizált, laboratóriumi változata. Kicsinyes földi célok szolgálatában nem a teremtés, hanem a földi élet pusztulásának veszélyét hordozza. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember a paradicsomi alma leszakításától, a tudás megszerzésétől és a paradicsomból való kiűzetéstől így jut el a földi evolúció megszakításának határpontjáig.
    A kérdés az, vajon innen hova űzettethetik?
    Az élet végességének tudata az embert állandóan gyötrő – s egyben nagy alkotásokra ösztönző – állapot. A Biblia paradicsomi embere éppen a tudás almájának leszakításával veszítette el az örökké élés privilégiumát. „De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (Mózes I., 2.17.) „És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: …Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.” (Mózes I., 3. 22., 23.)
    Tehát a tudás képessége óta küzd élet és halál feloldhatatlan ellentétével. De ellentétről van-e szó, s nem egymást átható viszony egymást feltételező-kiegészítő voltáról. A kozmológiát-kvantumfizikát-pszichológiát a világ keletkezésének és a fejlődésének filozófiailag egységes értelmezésére felhasználó László Ervin arról ír A kozmikus hullámok lapjain, hogy létezik egyfajta kollektív tudat, „világtudat”, s az egyéni tudat része ennek. Mindennek alapja az a pszi-mező, amely az ősrobbanás előtt született világegyetemnek az emlékezete, s amely ezeknek a nyomait átadta a miénknek. E kvantumvákuum holomezőn minden, a tudatunkban történő nyomot hagy, s ezt érzékeli mindenki, aki ráhangolódik ere a „mintázatra”. Így szinte egy „kozmikus tánc” részesei vagyunk. Az egyéni tudat pedig sohasem hal meg: csak egy lámpácska huny ki. A láthatatlan dimenzióban folytatódhat a láthatóból származó.
    Az evilági létezés tud önmagáról, s csak sejtései vannak a másikról, s bár önmagától különbözőnek tartja, de nem tud(hat)ja, milyen, mert csak az önmagáéval azonos jelzéseket képes fogni róla. A láthatatlanból az álom vagy a tudattalan megcsapolásával hozható hír az éber lét racionális, éppen ezért behatárolt dimenziójú világába. Az ún. halálközeli élmények valószínűleg az átmenet még evilági stádiumáról adnak töredékes információkat. Mivel az a másik az eleve adott, amiből kiemelkedett az emberi létezés és tudat, ez az alaplétező „hordozóként” üzenetnélkülinek tűnik, holott minden élő önmaga számára is ismeretlen rezdülése belőle ered, azaz külön megnyilvánulásaira felesleges számítani. Mert az üzenet valami megkülönböztethetőt, megkülönböztetettet jelent, aminek saját, elkülöníthető nyelve van. Az eleve meglevő viszont „önmagát mondja”, állandóan, változatlanul, külön megnyilvánulása csak a másodlagosnak lehet. Az embernek tehát vissza kell mennie egy valamikori állapotig, hogy a mélységet hallhassa. (Újra hallhassa?) Ez egyben élő és élettelen merev kettéválását is megkérdőjelezi. Sőt, élet és halál is az egységes létezés ellentett világainak leképezése, egymás reciprok értéke. Ami innen az, az onnan – ugyanegy. Mert ott nem emberléptékű tudat szondázza az önmagában létezőt.
    Élet és halál – a lét különböző formái. Az életállapot uralkodásakor létezik egy másik is (a régiek „árnyékvilágnak” nevezték), amelyről a meditáció vagy révület hozhat némi hírt, s amikor az élő átlendül ebbe az árnyékállapotba, akkor az életállapot kifehéredik, áttetszővé válik, átvált negatív árnyékká. Erre kíváncsi leginkább minden önmagát halandónak tartó, mert tart a végtől, a végleges végtől, s azért is, mert közvetlen tapasztalatai nem lehetnek a túlnanról, ugyanis élőként, túléber állapotban a racionalitás legfeljebb következtetésekre képes. A sejtések birodalma többet közvetíthetne róla, annak viszont másnemű a közege, mondhatnánk: „nincs rá nyelvünk”. Már a titok firtatása is emberi: a létezés ugyanis nem kérdez, mert önmaga, mindvalahány formájában ugyanazt takarja.
    Az egymás mögötti világok közti áttűnés, az e világon túlira „szökés” csak az intuíció révén lehetséges. A tudomány az analízisre képes – a teljesség megsejtésére viszont az átélés, az odaadás: a nem érzéki, éppen hogy érzékfölötti értelemben.
    Az elmélet dadogása helyett a paradoxon közelíti meg legjobban a lét ember feletti lényegét: halálomban talán beérhetem rég elillant gondolatomat.
    A valaha egy közösből kivált ember, visszafelé végignyomozva az élő vélhető útját, felismerések és intuíciók fényvillanásait követve ráébred „a világ – egy” elvére. (A – valahai és jelenvaló – egység emberiséget izgató voltát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a modern fizika jó ideje küzd a világegyetem nagy, egyesített elméletének /angol rövidítéssel GUT/ megalkotásával, amelynek megszületését korunk legjelentősebb fizikuselméje, Stephen W. Hawking a közeljövőre jósolja.) Az eleve egység felbomlását, metamorfózisát a Biblia illetve a teremtésmítosz, a tudományban a Nagy Bumm elmélete kísérli meg leírni. Mondhatni, mindegyik metaforikusan.
    S hogy mi volt előtte? – ez a kérdés a fizika szerint képtelenség, minthogy az idő az ősrobbanással kezdődött (ősrobbanások sorozatáról és láncolatáról is beszél a kozmológia).
    A fogalmi válasz mindenképpen töredékes, mert eszközei nem adekvátak. A válasz a gondolaton és elgondolhatón kívüli és feletti. Amit a hit istennek nevez. Amire az elme képes: az az egyetlen egész elképzelhetősége és vázlata.
    Kiválni az egészből – az emberiség eddigi útja. Felfedezések sorozata. Kivagyiság. Ám hogy ki vagy – azt csak a visszautat követve, visszahelyeződve, visszasüppedve élheted meg. A parány megbékélésének egyetlen módja nem a felejtés – az egészbe való visszaálmodás.

Marafkó László