A Világegyetem természete és végső szerveződési elve (2.)

    3. A Világegyetem logikai természete. Érvelésünk megmutatta, hogy a Világegyetem – egyetemes fogalom. Vannak más, úgynevezett „univerzális” fogalmak, mint a gáz, az anyag, a fogalom vagy a „valóban létező tárgyak” fogalma. A Világegyetem eszméje különbözik ezektől az univerzáliáktól, mivel nem létezik olyan, mint „a gáz mint egész”, minden anyag mint egész, minden fogalom mint egész vagy minden reális létező mint egész. A Világegyetem mint egész viszont létezik, éppen mert a Világegyetem mindent magába ölel és mindennek a szülője. Hasonlóan a szülői kapcsolathoz, minden létező a Világegyetemből származik, és ugyanakkor genetikai lényegi összefüggések kötik össze minden egyes részével. A Világegyetem nem valami merev rendszer, ami megszülte a Természetet és az emberiséget, és amely ezek után megszakítaná a kapcsolatot az általa létrehozott valósággal. Ezek a gyökerek élnek; és a Világegyetem egyetemes szerveződési törvényei tovább léteznek azután is, hogy a teremtés lezajlott. A Világegyetem mint fogalom olyan különleges gyűjtőfogalom, amelynek folyamatosan önmagát kell megalapoznia, mivel nincs más alap a Világegyetemen kívül.
    A matematikában fölmerült egy ehhez hasonló fogalom, az önmagát tartalmazó halmaz fogalma, amely aztán egy sor paradoxonhoz vezetett. A kérdés, hogy hogyan tud valami hozzájárulni saját fogalmi alapjához, nehezen válaszolható meg, mivel a végső alapot kell megalapozni. Hogyan szolgálhat valami alapul ahhoz, ami mögött nincsen több alap?
    Ez a látszólagos paradoxon feloldható – és erre a következő javaslatot teszem. Az a valami, ami a Világegyetemet meg tudja alapozni, nem más, mint egy olyan egyetemes szervező erő, ami hasonlít az emberi agy tudatvezérléséhez. Ismerünk-e olyan egyetemes szervező energiát, amely egyben teremtő erő is, és amely alkalmas a Világegyetem működésének egyfajta tudati vezérlésére? Menjünk tovább: miféle szervező erő, összehangoló rendszer irányítja a tudatot? A tudat fejlődésének, kiteljesedésének egyetlen saját eredetű törvénye van. Ez a szervező tényező nem egy értelemmel felfoghatatlan létező, mert a tudat, a gondolkodás értelmi szerveződésének törvénye jól ismert, és úgy hívják: logika.
    3.1 A logika mint egyetemes összerendező képesség. Minden más tényező, amely a tudatra hat, a külső érzékelés éppúgy, mint a genetikus hatások, külső tényező. Ha a Világegyetemet egyetemes szervezőerő irányítja, amelyik hasonló a tudat szervező tényezőjéhez, ami pedig a logika, akkor a Világegyetemet a logika kell irányítsa. Mivel a Világegyetemen kívüli tényező nincs, ezért a Világegyetemet vezérlő tudati tényező csakis az értelem lehet. A lényegi és végső ésszerűség tehát a Világegyetem létét fenntartó egyetemes elv. A logika a minden létező előképének lehetőségét tartalmazó összefüggésrendszer. Minden összefüggés, ami csak létezhet, a logikában jelen van.
    Természetesen ez a „természeti logika”, a „Természet logikája” nem egyezik meg a mai világ szűk keretek közötti, felszínes, formális logikájával. De megegyezik a bennünk élő, a megismerés legmélyére irányuló, feltáró, emberi logikánk lényegével. Ezért a természeti logika emberi logika, hiszen az ember természeti lény, és így magában hordja a Természet végső titkait, elveit, szervező elvét. A logika tehát magában foglalja az önérzékelés és világérzékelés legmélyebb és legközvetlenebb formáival, az érzésekkel és az intuícióval elérhető forrásait is. Mindezt azonban egy egységes, mágikus logikai alkotóerő, a végső értelemig visszaérő egységes látás kell jellemezze. A mágikus logika a legmeghatározóbb, leglényegibb összefüggések felismerésére és a szerzett benyomások kritikai, az igazság kiderítésére irányul. A logikai alkotó és igazság-erő csakis az összevetésben, a lényegi, végső valóságra vonatkoztatásban juthat érvényre. Amíg a mai tudományok szemléleti keretei az egysíkúság kizárólagosságát jelentik, a fizika (a biológia, a pszichológia, a kognitív tudomány) a létezés egy-egy szintjét vizsgálják, addig a természeti logika a létszintek közötti lényegi összefüggéseket is figyelembe veszi vizsgálatai során. Ha a „Világfa” alatt a XXI. század elején a négyszintű (fizikai-biológiai-pszichológiai-öntudati) szerkezetet értjük, akkor a tudományok a Világfa „vízszintes” ágai, a mágikus logika pedig a Világfa „függőleges” törzse, akkor a természeti logika a Világfa gyökere-törzse-ágai egységes egészként. A természeti logika tehát az adottságok szemléletének tudományos vizsgálata mellett az értelmi magyarázatok mágikus logikáját is magában foglalja, a „hogyan?” kérdése mellett a végső „miért?”-re is választ kíván szerezni. Másképpen: amíg a mai tudományos szemlélet „ellaposodott”, természettudományból szaktudománnyá vált, „vízszintes” gondolkodásmódra tért át. A Természet megértéshez azonban szükség van a Természet valóságos, „függőleges” szervezőerői, a mágikus és a természeti, lényegi logika megismerésére is. A jelen tanulmányban a logika jelzőtlen említésekor mindig a természeti logikát értjük.
    Anélkül, hogy a logika létezne, anélkül, hogy a Világegyetem logikus lenne, a Világegyetem nem létezhet. A logika létezéséhez nem férhet kétség, mert ha férne, az illogikus lenne, és így önellentmondásos. Logika nélkül létezésünk lehetetlenné válna, a Világegyetem nem juthatott volna túl a puszta esetlegességen, és nem hozhatott volna létre életet és tudatos gondolkodást. Logika nélkül a Világegyetemben nem lehetne rendszer, a Világegyetem mint egész nem létezhetne – a logika tehát a Világegyetemet egységesítő, a Világegyetemet egységessé tevő, integráló elv. Ez az integráló elv alkotja a létezők, és különösen az élőlények összetartó, hosszú távú, személyiségét egységessé tevő tényezőjét.
    Azt, hogy a Világegyetem végső alapja a logika, a következők is alátámasztják. A materialista világkép szerint az emberi logika a tapasztalat során fejlődik ki, a világ tényei közti logika tapasztalati felismeréséből és ennek elméleti általánosításából. Ebből világos, hogy a materializmusban a világ logikája eleve, a priori adott, tehát a Világegyetem logikáját a materializmus eleve nem magyarázza, figyelmen kívül hagyja, egy olyan létkörbe utalja, amely ésszel nem fogható fel, azaz a miszticizmus birodalmába. A Világegyetem logikája meg kellett előzze a Világegyetem anyagiságának megjelenését és kifejlődését. Ha ugyanis úgy képzeljük el az ős-Világegyetemet, hogy benne még nincsen logika, az anyag elemei és halmazai minden törvény nélkül keletkeznek és mozognak összevissza (ahogy azt Eddington felvetette), ebben az állapotban az atomok minden törvény nélkül, összevissza cikáznak, véletlenszerűen, mivel nincsen törvény, amit követhetnének. Fizikai törvények nem létezhetnének, mivel ha bármilyen törvény létezne, az már magában foglalná logika jelenlétét. Törvények nélkül ezek az anyagtömbök nem lennének képesek arra, hogy összeszerveződjenek egy egységgé, és maguk hozzák létre a törvényeket. A törvények eredetéhez kell visszamennünk, a törvények eredete pedig a logikához vezet vissza, ami minden tudománynak is az alapja. A logika minden létező végső alapja, így a logika a Világegyetem végső alapja.
    3.1 A logika tevékenysége. De miféle tevékenység tulajdonítható a logikának? Hogyan lehet elképzelni, hogy a Világegyetem a logika birodalmából ideugrott elénk? Hogyan lett valóságos? Erre is adható válasz. A logika maga a világtitok kifejeződése, a világrejtély testet öltött valósága. A logika a világrejtély és a világrejtély megoldása is egyben, a világrejtély mindenki által bármikor elérhető és mégis mindmáig megközelíthetetlen titka. Mivel a Világegyetem logikai alapon áll, ezért egyben titkos természetű is, mert a logika arra való, hogy föltárjunk vele valamit; és minél több mindent tárunk föl, annál jobban elmélyül ezáltal a világrejtély.
    3.1.2 A logika képe. Olyan képet szeretnénk most alkotni a logikáról, ami alkalmas arra, hogy a Világegyetem végső alapját megalapozza. A logika az ősi, de ma is továbblétező világháló. Mint ilyen, a logika tartalmazza a Világegyetem összes összefüggését, mindent, ami lehetséges, és mindent, amit valaha is megtudhatunk. A logika a Világegyetem kifejlődésének és kibomlásának az útja. A logika a világ fogalmi héjának elvi foglalata és ebből a fogalmi héjból kivilágló mag. A logika megelőzte az anyagi létmódot, és megvalósította az anyagi héjak világába utazó átköltözését. Ahogy egy embrió kiüvölt a világhéjból, a logika a világ megszületése előtti hangja. Tisztán hallható, mivel valóban az a hang, ami az anyag előtti létmódban és a mai világban is a legvilágosabban fölfogható, legtisztábban megérthető hang. A Világegyetem mint egész az egyetlen tárgy, ami csak logikával vizsgálható, mert a Világegyetem tiszta logika. A logika a Világegyetem őselve; a Világegyetem a logika kibomlása. A Világegyetem tehát a logika teremtő alkalmazása, amelynek minden következménye egyben minőségileg új feltételek megjelenéséhez is vezet.
    A Világegyetem fejlődése olyan sajátos állítások és feltételek láncolata, amelyben az állítások a feltételek korlátozó erejének kitágítására s ugyanakkor jelentéstartalmat gazdagító szűkítésére irányulnak. A logika kiteljesedésének törvénye tehát az önfenntartás és az öntovábbfejlesztés elvét is tartalmazza. Mivel az önfenntartás és öntovábbvivés az élet ősi alapelve, ezért a logika hajtóereje az ősélet alapelvét is tartalmazza. A logika tehát egy életteli tényező. A Világegyetem fogalmának logikai formájában benne rejlik a logikai kiterjedés, az egyről kettőre és többre jutás, a logika izzó láncfüzére, a mindmáig feltérképezetlen világháló logikája. A logika a fogalmi létezők anyagi megnyilvánulást megelőző tervrajza. A logika a világot átjáró mágikus teremtőerő kapcsolatainak izzó fonalrendszere, amely nem a tapasztalatból lett utólag kikaparva, ahogy azt a materialisták vélik. A logika maga minden lehetséges tapasztalat elvi sűrítménye, cikázó gyorsfénye. A logika a legélesebben és legtisztábban létező erő. A logika a világ fénye a teremtés őskorából, az éntudat előtti világ tudatos ereje. A logika a Világegyetem magzatburka és egyben személyiségünk középpontjába húzódó köldökzsinórja.
    3.2 Átjáró a logikai és a lételméleti létszint között.
    3.2.1 Két példa az átjáróra. Most pedig vizsgáljuk meg, hogy a logika hogyan tud „átugrani” az anyagi valóságba. A létezés létszintje és a megismerési létszint, vagyis az ismeretelmélet létszintje és a lételmélet létszintje – két különböző létszint. A kettő között csak „tükröződési” kapcsolat áll fenn, s ez a tükröződés is meglehetősen homályos. Ha azt gondolom: „esik az eső”, ez különbözik attól a ténytől, hogy ott kint ténylegesen esik az eső. Ha a gondolataimban esik az eső, és nem a külvilágban, akkor a kettő nyilvánvalóan nem ugyanaz; esik az eső (benn), de nem esik (kinn). Csak gondolatban esik. De gondolom-e, hogy esik? Mert ha gondolnám, akkor gondolhatnám minden erőmmel, nem csak elképzelem, vagy csak úgy, hogy „hopp, esik az eső, de nem is gondoltam komolyan”… De tegyük fel, hogy ezt komolyan vesszük. Végül is, hogyha már gondoljuk, akkor gondoljuk komolyan! Essen az az eső, amennyire csak bír, teljes erőből, gondoljuk el az egészet minden mozgató és létrehozó erejével, álomszerűen valóságos részletgazdagságával, érezzük át, teljesen éljük bele magunkat, elevenedjen meg a belső világunkban! Ha tényleg és minden erőnkkel gondoljuk, ha megelevenedik bennünk, akkor kint is elkezdhet esni.
    De lehet, hogy mégsem, mert ha kint esik az eső, akkor az nem csak nekem esik, hanem másoknak is esik, és lehet, hogy mások éppen azt „gondolják”, hogy nem esik az eső vagy süt a nap; ennek az lehet az eredménye, hogy összeütköznek a különböző eső-esések és nem-esések, és a végén vagy esik, vagy nem – mint általában.
    Találhatunk egy átjárót a belső eső és a külső eső között – de nagyon mélyre kell menni, hogy ezt a kapcsolatot megtaláljuk. Elképzelhetjük azt is, hogy minden ember azt mondja: próbáljuk ki, van-e átjáró a belső létből a külsőbe. Meglehet, eddig azért nem esett a belsőtől a külső eső, mert összevissza gondolkodtak az emberek, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy elevenen tartsák a belső és a külső világ közti baráti kapcsolatot. Ha pedig a szórványos véletlenszerűség összegződésében alakul ki, hogy most essen vagy ne essen, akkor két lehetőség áll előttünk a belső és a külső világ közti kapcsolat kísérleti feltárására. Az egyik lehetőség, hogy senki nem gondol az esőre, és egyetlenegy ember gondolna esőt – de ezt nehéz kivitelezni. Inkább azt lehetne javasolni, hogy minden ember az egész világon érje el, hogy teljes erőből, a belsejében, olyan eső essen, amilyen még kint sem esett soha, és ha ezután elkezd esni az eső, akkor el tudnánk dönteni: van-e átjáró. Míg ez a kísérlet le nem zajlik, addig a logika lehet az útmutatónk az átjáró természetéről. Ha pedig valós lehetőségként gondoljuk el az átjárót, akkor érdemes egyből olyan kísérletet kidolgozni, amelynek nincsenek hátrányos következményei: gondolhatnánk egy órán át tartó felhőtlen napsütésre, az élet igazságának érvényre jutására, az emberiség rendeltetésének mibenlétére – vannak lehetőségeink.
    Az átjáró föl van fedezve, kísérleti ellenőrzése lehetséges. Eljutottunk egy átjáró lehetőségéig; ugyanakkor azt is meg kell gondolni, hogy itt két különböző szintű létezésről van szó: fizikai és tudati hatásokról.
    Nézzünk meg egy másik konkrét példát, ami a régi görögöknél is felmerült. Miért ugrottam a levegőbe? Mi a tulajdonképpeni oka felugrásomnak? Ha most komolyan vesszük a dolgot, olyan komolyan, ahogy a külső létezőknek szokott komoly lenni „ott kint”, akkor hogy ontológiailag, fizikailag miért ugrottam én a levegőbe, arra ezen a létsíkon megvan a magyarázat. A válasz az, hogy ténylegesen azért ugrottam a levegőbe, mert az ételmennyiség, amit elfogyasztottam délután, bizonyos molekulaátrendezések következtében átadta energiáját a láb izmainak, és azok összehúzódtak. Azután jött még egy adag táplálék, s ily módon összehúzódó izmaim fellöktek a levegőbe: fölugrottam. Ez a tényleges oka az ugrásnak, és ez a szabatos válasz fizikailag megtámadhatatlan. De ez a gondolatmenet figyelmen kívül hagyja a „szabad akarat” emberi elemét.
    Ténylegesen tényleg azért ugrottam föl, mert ez a molekuláris szintű energiaátadás lezajlott, de valójában azért ugrottam a levegőbe, mert nekem úgy tetszett. Úgy tűnik, a „valójában” (miért) és a „ténylegesen”(mi módon) nemcsak egymás ellenében, hanem egymás mellett is fennállhatnak. Megvan a válasz mindkét szinten; mindkettő érvényes; és a kettő között szemernyi ellentét sincs.
    3.2.2 A létezés szerves egysége. Tudjuk, hogy a gondolati létszintet gondolatban sokan illuzórikusnak tartják. Valójában azonban a lét szerves egységet alkot; és a logika a világ elsődleges ténye, így a logikából le kell tudni vezetni a fizika törvényeit is. De az anyag maga is indít egy mélyreható átjárót a tudati és a fizikai világ között. Ennek az átjárónak létére csak akkor derül fény, ha felvetjük a kérdést: hogyan képes az anyag bármiféle folyamat végrehajtására? Alapvetően az anyag bizonyos fizikai elveket és törvényeket követ. A fizika törvényei, meglehet, olyan rendkívül bonyolultnak tűnnek az ismeretelméleti összefüggésből tekintve, hogy eddig kevesen vették a fáradságot, hogy megpróbálják megérteni, mit jelentenek. Ott vannak és kész, ez minden, gondolják, tudomásul kell venni a fizikai törvények létét mindenféle magyarázat nélkül. Ez a pragmatikus felfogás azonban a kérdés megoldását nem segíti elő, csakis a válasz elodázását, és ezzel a megoldatlanság, magyarázatlanság tiszteletben tartása felé ható erőként jelenik meg. A tudomány azonban éppen attól tudomány, hogy minden jelenség lezajlására magyarázatot keres. A mai pragmatikus felfogás tehát lényegében tudománytalannak tekinthető.
    De mi a legalapvetőbb fizikai egyenletek jelentése? Lényegében mindegyik megmaradási tétel. Az égvilágon semmi különöset nem fejeznek ki, csak annyit, hogy minden megmarad annak, ami, energiából és anyagból álló képződménynek. A fizika annak köszönheti sikereit, hogy ezekre a látszólag banális állításokra minden mozgást vissza lehet vezetni. A mozgásegyenletek a megmaradási tételek egyes fajtái. A megmaradási törvényeket pedig még tovább lehetett visszavezetni. A század elején Hamilton és Noether visszavezette az összes megmaradási tételt variációs és szimmetria-elvekre, és egyetlenegy variációs elvből egy variációs integrál segítségével az összes fizikai törvény levezethető, a Lagrange-függvénnyel kifejezve. Lényegében ez azt jelenti, hogy a legkisebb (néhány esetben a legnagyobb) hatás elvét követik a fizikai rendszerek. A fizika arra kíváncsi, ami élettelen. Az élettelen létezők követik a legkisebb hatás elvét – és ez azt jelenti, hogy képesek elveket követni, rendelkeznek bizonyos elvekkel. Egy látszólag élettelen szék is mikre képes? Képes elvek követésére, és ez olyan figyelemre méltó tulajdonság, ami a lényegéhez tartozik, hiszen ez a képessége szabja meg viselkedését. A Világegyetem összes anyaga rendelkezik ezzel a képességgel, képes cselekedni, képes elveket követni. Ez pedig azt jelenti, hogy az élettelen jelenség-világot átjárja egy elvi létszint. Tehát a fizikai létszint és az elvi, és ezzel a tudati létszint össze van kapcsolva. Az anyag, miközben szinte élettelenként visszahúzódik a létezés egységéből, ebben a visszahúzódásban és visszahúzódott állapotában is a tudati létsík törvényeit követi. Így az anyag viselkedésében törvényeket követ, a tudat és a logika elveit. Ezek pedig tisztán tudati formában vannak megfogalmazva, és ezért matematikai alakban írhatók fel.
    3.2.3 Anyag és tudat. Hogyan képes az univerzum anyaga tudati elveket követni? Ez csakis úgy lehetséges, ha a különböző létszintek között rendkívül érzékeny kapcsolat áll fenn. A tudat képes hatást gyakorolni az anyagi folyamatokra. Ez a hatás, ha egyáltalán észrevehető, rendszerint rendkívül gyenge. A Világegyetem mint egész, az ős-Világegyetem egy bizonyos tudati érzékenységet képvisel. Mindazonáltal tény, hogy létrejött egy olyan Világegyetem, amelyben elindult a tudat-anyag elkülönülés, de még ez az elkülönült anyagféleség is képes a tudathoz kapcsolódó elveket követni. A különböző szintű jelenségek között, úgy tűnik, létezik egy „kapcsolóasztal”, amit Bornemisza (1954, p. 4) „a Természet kapcsolóasztalának” nevez, és amelynek tevékenysége a „véletlen” jelenségével áll összefüggésben. A természetben megfigyelhető „véletlen” jelenségek azonban valójában megfelelő feltételek között egyfajta irányítottsággal rendelkeznek, ami a véletlent felruházza a materializmusban feltételezett vak véletlenen túli jelenségek létrehozására (Laszlo 1995, pp. 4, 76). Továbbá, a Természet alapvető jelenségszintjei (a kozmikus, a biológiai, a pszichológiai, az öntudati) maguk is szerves egységek, amelyeket áthat az egyetemes szervező elv (Grandpierre, 1996a).
    3.3 Átjáró az anyag és a tudat világai között.
    3.3.1 Létezés az anyag előtt. Így tehát létezik egy átjáró az anyagi világból a tudati világba, amelynek felfogása előtt az anyag születésének problémájába ütközünk. Képzeljük el a Világegyetemet őseredeti állapotában, amelyben még nem létezik anyag (nincsenek fermionrészecskék). Ennek az anyag előtti állapotnak is létezik fizikai oldala, az ős-vákuum formájában, amit a fizikában a tömeg nélküli skalár-potenciál ír le (Itzykson & Zuber 1980, pp. 519). A kozmológiában ilyen tömeg nélküli, mégis minden szempontból működő, az anyagi világegyetemmel teljesen egyenrangú dinamikájú világmodell a deSitter (1917, p. 3) -féle. Ez nem-zérus kozmológiai állandót tartalmaz.
    De hogyan közelíthető meg logikailag az anyag előtti létezés? Ott, ahol nincsen anyag, csak a tudati ősélet óceánja van, ott minden tudat, minden tiszta logika, tudati létezés, olyan valós létezés, mint ami bennünk található. Ez olyan, mintha mi magunk lennénk az élet forrása, mintegy ősforrások, anyagi test nélkül.
    3.3.2 Egy gondolatkísérlet: teremthetnek-e szubjektív lények objektíven? A gondolatkísérletek hasznosnak bizonyultak a fizikai tudományokban, és különösen hasznosak egy olyan csalóka, nehezen megfogható valóság vizsgálatában, mint az anyag előtti világ. A kísérlet, amit most javaslunk, arra irányul, hogy megértsük, hogyan lehetnek képesek „szubjektív” lények, alanyok „objektivitást”, tárgyi világot teremteni, „materializálni” kölcsönhatásaik által. Ha az eredmények kimutatják egy ilyen teremtés elméleti lehetőségét, az eredménynek kozmológiai jelentősége lehet.
    Kiinduló állapotul vegyünk fel a fermion anyag megjelenését megelőző világegyetemben pl. hét „ősforrást” vagy őselemet, olyanokat, amelyek az óceánokban az ősélet képződéséhez vezethettek, amik az anyagi lét minden nyoma nélküli ősóceánon ott lebegnek (a legelemibb véges matematikai számtér hét geometriai pontból áll). Az ősforrások bármit éreznek, gondolnak, vágynak, mindaz magától valóra válik, ugyanúgy, mint egy igazi, tökéletes belső világban. Azonban egyszer csak fölmerül az egyikben egy olyan vágy – hiszen cikkünk jelen részében a logika szerepét vizsgáljuk –, hogy valamit megértsen. Ez pedig a következő logikai vágy lehet: mégis milyen tulajdonságokkal rendelkezik ez a mi világunk, amiben időtlen idők óta élünk? Megpróbáltuk megállapítani, de hogy ezt megtehessük, szükségünk van egy feltevésre, egy gondolati természetű kiindulópontra, amiből kiépíthetünk egy összevetési eljárást, és célunk, hogy majd leellenőrizzük ezt a feltevést. Egy ilyen feltevés lehet, hogy a világ rendelkezik például a „piros” tulajdonsággal. Na most, egy ilyen természetű feltevés ellenőrzési lehetőségéhez az ősforrásoknak egyrészt látniuk, érezniük kell a többieket, kölcsönhatásban kell állniuk velük, másrészt saját maguk szín-tulajdonságait is képeseknek kell lenniük megismerni. Ezeknek a követelményeknek megfelelően úgy lehet elképzelni őket, hogy van előttük egy féligáteresztő tükör, ami átengedi a fényüket, ugyanakkor a kívülről jövő fényt is beengedi. Amikor az egyik ősforrásban fölmerül az elképzelés, hogy a világ piros, az a gondolati „kép” a gondolati természetű világban a gondolati természetű féligáteresztő tükrön át átjut a gondolati természetű ősforrásokhoz, és saját féligáteresztő tükrén át közvetlenül vissza is jut a kezdeményező ősforráshoz, ami megerősíti őt kiinduló feltevésében. A megerősödött kiinduló képzet, a feltevés szükségképpen sugallatként lép fel, és mivel mindegyik ősforrás mindegyik ősforrással közvetlen kapcsolatban van, megérzik, érzékelik a többiek, mégpedig féligáteresztő tükreiken át, a „külvilágból” érkező sugallatként.
    Ahogy a kérdéses forrás le akarja ellenőrizni, milyen színű a világ, kiengedi a piros fényt, ezt a belső sugallatot, egy próbafutamra. A többi forrás hasonlóképpen megpróbálja megállapítani, milyen lehet a világ, és egyszer csak látják, hogy abból az irányból jön egy piros fény. Akkor lehet, hogy piros a világ? Igen. Abban a pillanatban, mikor ezt a többiek „kimondják”, ők is azt hiszik, hogy piros, akkor őbennük is megszületett ez a pirosság, és már belőlük is egy ilyen fény jön ki, amit visszaver saját tükrük. Ugyanakkor ez a már mindenhonnan jövő, egyívású, kollektív piros sugallat mindegyik forrásból eljut mindegyik összes társához is. A kollektív pirosság így tapasztalati úton egyéni és kollektív megerősítést is nyer. Ettől a ponttól kezdve mindegyik forrás joggal és meggyőződéssel gondolja, és érzékeli, tapasztalja, újra meg újra tapasztalja, hogy a világ piros. Ez az a mód, ahogy egy anyagi minőség megszületik, egyfajta kollektív és így már egyénektől független, vagyis objektív elképzelés, egyfajta határozottság létrejön. Az adott helyzethez kötődő, azt egyre részletesebb tulajdonságokkal sajátossá tevő határozottsággal létrejön a határos, véges lét, a valami világa. A valami világában a tudatok együttműködéséből és az együttműködés eredményét minden létező számára egységesítő szándékából létrejön egy egységes, részletgazdag, határokkal gyümölcsöző, határokban pompázó, végtelennel töltött, az alanyiságot a végesbe hajító közös világ, valóság, az anyag. A tudatok együttműködésének egységesítő tényezője pedig ismét csak a logika, a Világegyetem eredendő természete. A „külvilág” tehát csak annyiban tekinthető „külső”-nek, amennyiben független a pillanatnyi, egyéni, logikai kiteljesedést még el nem ért belső sugallatoktól. De annyiban, amennyiben a mindannyiunk közös belső kíváncsisága következtében fellépő természeti szükségszerűségek megnyilvánulását ismerjük fel benne, a „külvilág”-ról lehullik „külső”, élettelen maszkja, és elénk áll igazi, eredeti, születési törvényeit hordozó arca: a közös világ. A „tudatunktól függetlenül létező, objektív valóság” ebben a megvilágításban félrevezető, mert átugorja az anyag objektivitásának kulcsát, a világ teremtő elemét, a kölcsönhatásokat és a kölcsönhatások eredendő alanyiságát. Az így talált „függetlenség” függetlenség a pillanatnyi, egyéni belső tudatállapotoktól, függetlenség az esetlegességtől, de nem független a létezők együttműködésétől, a létezők együttműködésében kifejeződő kozmikus szellemiségtől, vagyis a kozmikus világ rendeltetésétől, a létezés értelemre irányuló tevékenységétől, a „miért?”-től, a létezést értelemmel kiteljesítő élettől.* Az „objektivitás” letakarja a törvényekben hordozott eredeti értelmet. Az alanyiság, a létünk alaptermészetében megnyilvánuló alanyiság viszont képes saját kozmikus lehetőségeit, teremtő erejét, kezdeményezőképességét értelmi összefüggésekben felismerni a „közös világ” kirajzolódó eszméjében. Tehát van egy tudati átjáró, ami a tudat világából elvezet az anyag világához.
    Ez a tudati átjáró pedig a „milyen?” „vízszintes” kérdése mellett felveti a „miért?”, „mi végre?” „függőleges”, értelmi kérdésének logikáját is. Ha a „piros” tulajdonság közösségi alkotó-megismerő tevékenység eredményeképpen jön létre, ez még fokozottabban igaz kell legyen a világ értelmi, lényegi megnyilatkozásaira. A „miért?” kérdésben még ma is tetten érhető a valóság közösségi alakításának ténye. Ha a nyugati civilizáció „miért?”-je az anyagi javak felhalmozása és birtokbavétele, és a nyugati civilizáció hatalma alá keríti a világot, az emberiséget, akkor az emberiség felbontja lényegi kapcsolatát a Természet egészével. Ha viszont az emberiség „miért?”-je ismét a Természet, a világ „hogyan?”-ja és „miért?”-je megismerése, feltárása lesz, ha egy új civilizációt hozunk létre, akkor a Világfán megindul egy új vérkeringés a gyökerektől a lombok, a megvalósulás felé.

Grandpierre Attila