Eladó e táj?

    Vérbeli amatőr kiállításról írok, mi, akik csináltuk, éppen ezért szeretjük. Ha valahol még találkoznak vele, ne kerüljék el! Februárban a Budakeszi úton nyílt meg, azóta járt már a XII. Kerületi Művelődési Központban, június 7-től július 7-ig a Margitszigeti Víztoronyban láthatja a közönség, aztán indul tovább a Magyar Természettudományi Múzeumba, Nagykovácsiba és még ki tudja, hová. Amikor a kis-svábhegyi szánkósok, a Lágymányosi-tavon csónakázó aranyifjak és a Duna-uszodák képe bekeretezve ott lóg a falakon, előfordulhat, hogy valaki profi kiállításnak nézi, de erről szó sincsen. Persze az amatőr ebben az esetben nem a silány szinonimája. Amatőr a fotósok többsége, és amatőrök voltak a kezdeményezők, akik egy ötletben bízva megoldhatatlanul nagy munkába kezdtek.
    Az alapötlet annyi volt, hogy össze kellene gyűjteni a családi fényképalbumokban lapuló budai természetfotókat. Kézdy Páltól, a Duna–Ipoly Nemzeti Park munkatársától tanultam, hogy egy igazi természetvédő ki tudja választani a lényeges részleteket. Ott volt a kezében a pilisszentiváni focicsapat képe a negyvenes évekből. Ilyenkor minden normális ember azon derül, hogy milyen képet vág a kapus, és mekkora tornagatyája van az álló sor szélén annak a kis embernek. Biztos ő a balszélső. Ezzel szemben a természetvédő arra összpontosít, hogy a háttérben, az Iváni-hegy padkázott oldalában kis feketefenyők látszanak. Tehát 3-4 évvel a focicsapat ünneplése előtt kezdődött az a „kopárfásítás”, aminek következményeiről mostanában annyit vitatkoznak. Egy elhivatott természetvédő még arra is képes, hogy a Normafánál fényképezkedő lányok fotóját tanulmányozva egy-két perc után a háttérben álló öreg bükkfára koncentráljon.
    A WWF Magyarország és az Erdészeti Információs Központ tavaly ősszel János, legyen fenn a János-hegyen címmel írta ki fényképalbum-kutató pályázatát. Izgatottan vártuk, hogy Eisemann Mihály régi slágere hat-e még az öregekre, akik pedig azt sem tudják, hogy honnan való a cím, a téma kedvéért elkezdenek-e keresgélni. Közben a biztonság kedvéért mi is készültünk. A Magyar Fotográfiai Múzeumban, Kecskeméten sok izgalmas régi képeslapot találtunk, és még maradt néhány tízezer fotó, amit Buda-környéki erdők után kutatva végignézhettünk volna. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének Fotótárában nemcsak régi térképeket és fényképeket találtunk, hanem egy ifjú munkatársat is, aki alighanem a legváratlanabb témákat kutatókat is megértéssel fogadja. Ebbe mi is belefértünk, ráadásul Zita a zsűritagságot is elvállalta. Hajlamos lennék oldalakat írni a régi helyszínek újrafényképezésének izgalmáról, például arról, hogyan kellett december és január fordulóján Kézdy Pállal fára másznunk, Szőnyi Viktóriával havas hegyoldalakon csúszkálnunk, hogy a régi látószöget megtaláljuk. Az sem volt akármi, ahogy Zsila Sándor természetfotós házi műhelyébe betápláltuk a borítékban elküldött képeket, és a zsűri papírfecnijeivel teletűzdelt albumokat, ő pedig néhány hetes éjjel-nappali munka után gyönyörű bekeretezett képeket produkált. De a lényeg mégsem ez. A fontos, hogy egyre-másra érkeztek a várva várt fényképek.
    A beküldők többsége nyugdíjas korú volt. A képeket a szüleik készítették a harmincas, negyvenes években, vagy ők maguk, az ötvenes, hatvanas években. Politikai szempontból egyik évtized sem méltó az idealizálásra, de a hétvégi kirándulások hangulatáért irigyelhetjük a fényképek szereplőit. Tudjuk, persze, hogy tudjuk, hogy már a XVIII. századi festményeken is kopaszak a Dunához közeli dombok. A XIX. századi filoxérajárvány után a szőlőskertek helyét fokozatosan a villák vették át. De azért kirándulni, azt még lehetett! A Magyar Természetbarát Szövetség tulajdonában lévő képek egyikén jól látszik, hogy néhány évtizede még a Gugger-hegyi (Árpád-)kilátóból ki lehetett látni. Volt idő, mikor a Nagy-Szénás felől úgy lehetett lenézni a Zsíros-hegyre, hogy a képen egyetlen ház látszott: a Péntekiek turistaháza. Azóta a turistaház összedőlt, ám Solymár és Nagykovácsi víkendháztengere szinte körbeveszi a Zsíros-hegyet. Szerencsére nekünk, kései kirándulóknak is megmaradt a Budai Tájvédelmi Körzet, és ez nem akármilyen érték. Mégis ma már a Budai-hegységben nem az az érzésünk, mintha a végtelen természetben elszórva megbújna egy-egy település, sokkal inkább az, hogy az egyre terjeszkedő települések között itt-ott megmaradt a természet egy-egy foltja.
    Talán sokak számára a kirándulóhelyeknél is izgalmasabbak a város természetének változását bemutató fényképek. A kiállítás kiemelkedő fotósa, Fraknói József készített egy képet a Rákos-patak Remény utcai hídjáról. Híd ma is van a patak fölött, de mi lett a patakból?!
    További elemzések helyett bemutatunk két képet, és a hozzájuk tartozó képaláírásokat. Ebből az is kitűnik, bármilyen hihetetlen is legyen, bizony van olyan budapesti terület, amely ma zöldebb, mint egykor volt. Milyen jó lenne, ha egy 2050-es amatőr fotókiállításon a javulást bemutató képpárok lennének többségben! Egyelőre nagyon nehéz bízni ebben.

Gadó György Pál
WWF Magyarország
Budai-hegység program

Egy órája bolyongtunk a Tabán fái alatt a jeges ösvényeken. Már nem nagyon bíztunk benne, hogy megtaláljuk azt a kameraállást, ahonnan 1931-ben Fridrich Árpád felvételét készítette. Utolsó próbálkozásként átvágtunk a Hegyalja úton, és felkapaszkodtunk a Gellért-hegy oldalába. Egyszer csak láttunk egy ismerős lámpát. Felélénkültünk, vadászszenvedélyünk erősödött. A korlátok pont úgy szegélyezték a sétautat, mint a régi fényképen. Egy hajtűkanyarhoz értünk, és visszanéztünk. És ekkor megláttuk az avarral borított lépcsőt. Nagyszerű érzés volt.

Nem hiszem, hogy a fotó visszaadja az élményt. De valamit azért el lehet magyarázni belőle. Ott álltunk 2002 elején az útkanyarban. A Tabánt lebontották és park lett belőle, a házak szélén húzódó egykori ösvényen ott hömpölyög a Hegyalja út forgalma, a hegyoldalban termetes fák nőttek (ezért is nehéz fényképezni). Eltelt hetven év, de az útkanyar a lépcső és a bal oldali korlát ugyanolyan, mint hetven évvel ezelőtt. Csak egy kicsit düledezőbb, kopottabb. Talán azóta sem mázolta be senki.