A Schumacher College (2.)

    Az első hétvégét Dartmoorban töltöm, talán ekkortól kezdek megnyugodni, vagy talán a csütörtöki első szabad délutántól, amikor elsétálok a Dartington Hallhoz, meg még vagy két órát töltök a birtok erdején-mezején, és rájövök, hogy nem kell minden programon feltétlen részt vennem, inkább időt hagyni egyéni ügyeimhez. Egyszerre csak azon kapom magam, teljesen otthonosan mozgok, a napok belül erőteljesen úgy folynak, miként az általam ideális életűnek elgondolt buddhista közösségben, az innen alig másfél órányi gyaloglásra lévő Barnban, vagy egyáltalán, aggódott itt valaki? Totnes hozza a formáját: kiállok stoppolni Buckfastleigh-hoz a College mellé, s tizenöt perc sem telik bele, egy szívélyes nyugdíjas házaspár autójában utazom. A moor nem változott, még ha épp tavaszi arcát mutatja is, melyet még sosem láttam. Egyedül kelek át a déli részen, azt hiszem, kevés dolgot kedvelek jobban Angliában, mint ezt a misztikus területet. Az az eszméletlen szabadság, amit a Hortobágy és az Alacsony-Tátra elegye nyújt, nem tudom, hol érhető még el. Kopár, fátlan, alacsony, gömbölyded hegyvidékről van szó, folyókkal és patakokkal tarkítva. Ez persze így nem igaz. Holott a 20000-es térképen csakugyan jól leolvashatók a hegyek vonulatai, a valóságban csakis a pusztaságot látod. Nincs semmi, amihez viszonyítani tudna a szem, mindenhol ugyanaz a füves lanka vesz körül. Elindulsz egyenesen, és csak mész és mész. Nincsenek utak, bár többször erősen gyanúzod, ez a birkacsapás talán a térképen bejelölt ösvény, de menetrendszerint csalódnod kell, ismét maximum egy vízfolyáshoz vezettek a birkák. Ha ügyes vagy, feladsz mindent, magad vagy és a menés, meg biztosításul az állandó tájékozódás. Ha belősz egy bronzkori kunyhót, kősort vagy -kört, s tényleg megtalálod, úgy a megilletődöttség mellett mindig ott van a siker öröme is. Átszelni a moort, hát az tényleg valami: egy egész napot töltöttél egy totál veszélyes, bármikor vizes zsombékossá változó, kiismerhetetlen területen, és nem vesztél oda. Persze van, hogy kegyesen bánik veled, rám is odafele, szombaton még sütött a nap, csupán a szelet kaptam folyton az arcomba, mindössze vasárnapra ereszkedtek le úgy a felhők, hogy semmit sem bírtam látni néha 25 méterre se. Mondom, tisztelni és tartani kell tőle, a világ vége biztos ilyesmi, csak kimenni lehet rá, s kimenni róla – a közepébe, Princetownhoz „vezető” szerzetesek útjának elején is, a falut lezáró utolsó kapun ez áll: Szerzetesek útja, kijárat a moorra, kérjük, csukja be a kaput.
    A középső hét tanára, Bill McKibben összehasonlíthatatlan Peterrel. Alig negyvenéves, szerény és visszafogott. Inkább szemináriumokat tart, rövid szövegeket írat velünk, amiket aztán felolvasunk, és közösen megbeszélünk, kérdéseket tesz fel, bevárja a válaszokat, s alázatosan jegyzetel. Valószínűleg valami ilyesmi közös gondolkodást vártam, s úgy tűnik, a többiek is ilyesmit szerettek volna, aktívak vagyunk, s így mindahányunkról egész meglepő dolgok derülnek ki. Kiindulásul a legfontosabb környezeti problémákat gyűjtjük össze, majd azokat a szabályokat, amiket önmagunknak szabunk, hogy ne növeljük a meglévő rosszat. Etikáról van tehát szó, az egyén döntéseiről, a problémák mögött meghúzódó mindannyiunk belső magatartásáról, mentalitásáról, tabukról; a felismerésről, hogy az egyéni vállalt szabályokból következik a kollektív szabadság. Biztos ekkorra áll végleg össze, ahogyan a College-ban megy az élet, épp ezt valósítja meg, ezért érzem magam annyira otthonosan. Csak vegetáriánus étel van, az is főleg a helyi organikus farm terményeiből készül, a komposztba nem lehet tenni citrusfélét, megválogatják, melyik márkából vásárolnak, a konzerves dobozt ki kell mosnod, külön gyűjtjük a tejesüveg alumínium tetejét etc. A szöveg a környezetbarát vécépapíron: 100% kimosott, újrahasznált papírból készült; fehérítetlen, festetlen, világosítatlan; nem tesztelték állatokon, a környezetvédelemből adódó tabuk mellett épp arra figyelmeztet, ha nem te választod meg a szabályaidat, még sokkal kellemetlenebb korlátok közé kényszerülsz. Innen jövök rá, a College kevésbé szolgál arra, hogy valamit megtanuljál benne, mintsem valósággá akarja tenni a tanulandó teóriákat, rá akar szoktatni egy fenntarthatóbb életre. A napok rutinja, a közösségben való takarítás, főzés elfogadása számukra minden, pusztán elvi megfontolásnál fontosabb.
    Négy háromfős csoportba vagyunk osztva, mindegyik nap mindahányunk valamely más munkát végez. A délelőtti órák előtt vagy végigjárod a Northwoods és a Howtorns vizesblokkjait, kitisztítod, amit szükséges, s mosogatsz este, vagy rendbeteszed az étkezőt meg a snackterületet, s elmosogatsz reggeli meg ebéd után, vagy az ebédhez készíted elő a dolgokat és délután főzöl vacsorát, esetleg pihenőnapon takarítasz a főépületben, heti öt napon, de azért vasárnap estére, minthogy addigra elfogynak a maradékok, önkéntes alapon ismét főzhetsz. A College épp azzal szolgál ki, hogy megtanít egy környezetbarát életre, belédplántálja a zöldköznapi létezés mikéntjét. Ennyiben súlyosan tévesen ítéltem meg a mosogatógépet: a Schumacherben derekasan átgondolt s évek során finomult szabályok vannak. Természetesen tudatában vannak a mosogatógép vízpazarlásának, ahogy valamennyi vizesblokkban megnézheted a zárt és a nyitott rendszerek közötti különbséget – rajta a jellel, az a vízöblítéses WC, amivel hamarosan 7 liter vizet fogsz elfolyatni, melyik rendszerben helyezkedik el, mégis tudatosan maradtak az angolvécénél. A szabályokat egy felettébb kényes határon hozták létre, olyan életvitelt alakítottak ki, amit a legkülönbözőbb háttérrel érkező emberek is el tudnak fogadni, még le tudják győzni saját emberi tehetetlenségük, tudnak benne élni, sőt remélhetőleg át tudják vinni a saját életükbe.
    A napok menete sem az a kifejezett sétagalopp, mint aminek még a prospektus alapján tűnt. Napjaim fél 7-től éjfélig igencsak sűrűn folynak, szünet legfeljebb annyi akad, ami épp arra elég, hogy eldöntsem, mihez fognék hozzá, ha már nem járt volna le az egész. Reggel fél 8-tól 30 perces választható meditációval indítunk – a csoportnak legalább a felével rendszeresen részt veszünk rajta, s nem egyszer tényleg bejön estére, amit Satish óhajt az ülés végével: határozza meg az egész napot a meditáció nyugalma. 8-tól fél órát reggelizünk, majd fél 9-kor látjuk először mindahányan egymást. Minden reggel találkozik valamennyi, éppen a Schumacherben tartózkodó ember, valaki felolvas vagy előad valamely rövid szöveget, Anne Phillips, a College igazgatója kihirdeti, aznapra melyik csoportnak melyik munka jutott, egy másik ember vezetésével közösen végzünk valami mozgást, mondjuk tai chit, vagy közös masszázst tartunk. Nagyjából 9-től folyik a közös munka, végezvén velük 10-től kezdődnek az órák, másfél és egy órásak, köztük 30 perc szünettel. 1-kor ebédelünk, de mindig csak levest s salátát – a főétkezés a vacsora, hisz az előadások miatt a kurzus résztvevői csak délután érnek rá főzni. A délutánok mindig máshogy alakulnak. Minden héten van egy kiscsoportos, személyesebb konzultáció az aktuális tanárral, meg egy külön kiscsoportos találkozó a College valamelyik munkatársával, csakis arra, hogy mindenki beszámolhasson, hogy érzi magát, miként halad, milyen gondjai vannak. A mi csoportunknak Jane, aki amellett, hogy Észak-Angliában egy erdőt gondoz, költő is, többször tart írói műhelyt. Keddenként kirándulni megyünk Stephan vezetésével – először a College mögötti, a leendő önfenntartó, permakultúrás erdőcskét tekintjük meg, majd kissé távolabb megyünk a dartingtoni birtokon, el egész a határáig, a Dartig. A második kedden átvisznek busszal a Dart torkolatához, 3-4 kilométert sétálunk a sziklás tengerparton egész Dartmouthig magányosan, kisebb csoportokban. A kirándulásnak rögvest az elején egy apró öbölbe ereszkedünk le a vízhez, ötünknek fontosabb annál a tenger, hogy törődjünk a májusi hőmérsékletével, s úszunk is valamennyit. Ekkorra már jócskán ismerjük egymást, felszabadultan hülyéskedünk, olyanokat is megengedünk egymásnak, amiket csak régebbi barátokkal tehet meg az ember – marháskodóbbak csak akkor leszünk majd, amikor Caroline a búcsúestén megtanít forogni, s valamennyien eszméletlen kacajjal pörgünk önmagunk körül az Old Postern előtti füvön. A harmadikon a Moorra megyünk, előbb egy hegytetőre gyaloglunk fel, hol Stephan a nyílt tér kialakulásáról, a fák kivágásáról beszél, majd kontrasztként lemegyünk a Dart völgyébe, s a sebes hegyi folyó menti keskeny tölgyesben követjük lefelé a vizet úgy egy órán keresztül. Este fél 7-kor van a vacsora, mindig más és más kultúra ételét esszük – mindig más és más ember vezetésével történik a főzés. Végül 8-tól kezdődnek az esti programok. Szerdánként a College nyílt estéje van, bárki környékbeli eljöhet ingyen az aheti tanár előadására és egy pohár indiai fűszeres teára süteménnyel. Az első kedden Peter Matthiessen meghívására egy barátja, a közelben dolgozó Helena Norberg-Hodge beszél ladakhi útjának tapasztalatairól, a globális gondokról és a helyi dolgok erősítésének szükségéről. A második hétfőn Satish Kumar valamennyi kurzusnak járó kandallóbeszédét hallgatjuk, Satish bárhonnan is indul el, feltétlenül az élet spirituálisabbá tételéhez fog kilyukadni, s talán éppen egyszerűsége miatt, lenyűgöző hallgatni őt. A harmadik hétfőn Jane eszméletlen aprólékossággal kidolgozott fényképeiből csinál kiállítást a könyvtárban, s felolvas verseiből. Péntekenként közösen zenélünk a hozott s a College hangszereivel, aztán akinek kedve van, átmegy a dartingtoni, 1320-ban alapított The Cott Innbe. Az utolsó csütörtökön, búcsúesténken, aki akarja, felolvassa a kurzus alatt – Jane írói műhelyei során – írt szövegét, vagy valami performanszot ad elő, egyéb dolgot mutat be, mindenki köszönetet mondhat a csoporttársaknak a közös élményekért, a College munkatársainak a Schumacher fenntartásáért, a kurzus segítéséért.
    Bill McKibbennel a problémák és a szabályok között egy másik közelítésből is átgondoljuk az ember és a világ viszonyát. Jób könyvét olvassuk meg, részletesebben a szöveg vége felé lévő Úr beszédét vesszük. Bill előbb óvatosan írat velünk néhány mondatot, milyen jelentéssel bír számunkra az istenség, s csak utána kezdi el feltenni kérdéseit. Arról beszélünk, az Úr milyen világot ír le, mi van az általa leírt világnak a középpontjában. Oda lyukadunk, ez a szöveg azon túl, hogy a számos állatfaj bemutatásával talán a legelső természetírás, egyáltalán nem tartalmaz középpontot. Pontosabban éppen a számos faj felsorakoztatásával mindent a középpontjába helyez – vagyis semmit se: kizárólag biocentrikus. Az Úr egyértelműen azt nyilatkozza Jóbnak, hogy a világ, mely őt körülveszi, önmagáért való, önmagától működik, nem az emberért van, s ráadásul abszolút szép és hasznos önmagában. A világ etikusan és spirituálisan fenntartható, s az ember is csak akkor maradhat meg benne, ha ezeket a szabályait elfogadja. Utoljára mindezeknek a fényében vesszük szemügyre a Gaia-elméletet, s látjuk be ismét immár összefoglalásul: az, hogy Gaia a saját módján, önmagától működik, különös felelősséget ad az embernek. Minthogy az ember az egyedüli faj, amely tudatos döntéseket hoz, azt az életformát kell választanunk, amely lehetségessé teszi Gaia s a rajta lévő összes élő s élettelen lény további életét.
    Azt hiszem, nem volt célom, ami ne valósult volna meg az utolsó hét napon. Kiderül, hogy Jane, minthogy olvasta jelentkezési lapom, elhozta egyedül nekem a tavaly megjelent Writing the Environment című tanulmánygyűjteményt, benne fiatal angol irodalmárok ökokritikai írásaival. A második hétvégét ennek a könyvnek, illetve néha pihentetésül a The End of Nature-nek a társaságában töltöm felerészt a könyvtárban, felerészt a kézműves műhelyben. És nem elég, hogy teljesül az intellektuális igényem, többet tudjak meg az ökokritikáról, David Abram, a harmadik tanár arra a pontosan még sosem végiggondolt kérdésemre ad lenyűgöző példát, miként lehet egyesíteni az irodalmi dolgokat s az ökológiát. Hogy lenyűgöző, az kevés, David tényleg varázsló: antropológusként hosszú időt töltött Ázsiában, tanult indián, indonéziai és nepáli sámánoktól. Előadásait nem a hagyományos módon tartja, mindegyik órát 3-4 perces közös dobolással kezdjük, nem csupán szavaival, de az egész testével szól hozzánk, sosem tudhatod, mikor pattan fel a székre, hogy valami mélyen állati gesztussal demonstrálja mondanivalóját, történeteit nemcsak meséli, de színészként elő is adja, bűvészkedik, ténylegesen elvarázsolja hallgatóit. Úgy beszél vaskos, elrugaszkodott nyelvfilozófiai kérdésekről, hogy közben egészében benne van az őt körülvevő világban. Pontosan ez az egyik lényegi gondolata: mindahányan állatok vagyunk, fedezzük fel, hogy testünk révén abszolút részesei vagyunk a világnak, amelyben élünk, ebben mozgunk, s ezt az alapvető tényt ne próbáljuk felsőbbrendűen elkendőzni. A gondolat könnyedebb elfogadásához az első két óra második felét a College-közeli réten s erdőben tartjuk, David kedvese irányításával környezeti játékokat játszunk, megpróbáljuk felfedezni elnyomott testi észlelésünk, érzékelésünk, az érkező hangokra, a jelenlévő illatokra, a levegő áramlására figyelünk, egy fa helyzetébe helyezkedünk bele, tudod, ilyet akárhányszor csinálsz, valamennyi alkalommal hihetetlen élmény megérezni, akár a szimpla igazságot is, egy erdő fél négyzetméteres napsütötte foltjában mennyivel melegebb bír lenni, micsoda illata van a nyirkos avarnak, s az ilyesmiket. Aztán David mélyebbre megy, arról beszél, milyen lenne az a nyelv, amely ennek a ténynek kellően a tudatában lenne. Szerinte ehhez nincs szükség másra, mint hogy újra felfedezzük a talán kisgyerekként még ismert környező világ nyelvét. Ne gondoljuk azt, hogy a nyelv csupán emberi valami lenne, de használjuk bátran a többi lény jeleit is, mondjuk tanuld meg a lakóhelyed környékén élő öt leggyakoribb madár jelzéseit s máris kommunikálsz velük, kitágul számodra a rég feledésbe merült több-mint-emberi világ. Nincs ebben semmi különös, az emberi nyelv alapjában csak egy a nyelvek közül, a beszéd elválaszthatatlan a gesztusnyelvtől, s még inkább a hangoktól maguktól. Csak úgy teszünk, mintha csupán szavakat használnánk, beszédünknek terjedelmes részei a szótározhatatlan hangok, mint az ijedtség visítása, melyek ráadásul korántsem az intellektushoz, de direkt a testhez szólnak. Hasonlóan értelmezi az olvasást és az írást is, azt mondja, ez lényegileg az ősi vadászat nyomkövetése és nyomhagyása: ahogy ezt itt olvasod, nyomokat követsz valakinek a Schumacher College-beli élményeiről. Így nem az írás ellen van, még a fonetikus írás ellen sem, ami pedig jelentős távolodást okozott az orális történetmondás földközelségétől, amikor még a történeteket magának a földnek a nyomai őrizték, egyszerűen arra hívja fel a figyelmet, törődjünk és figyeljünk az emberi világot körülölelő több-mint-emberi világra. Például vegyük észre, amit megszámolhatatlanul sok mítosz mond, hogy beszédünknek van egy harmadik, talán épp legfontosabb része, a hangot közvetítő levegő. Ez köti össze a közlőt a fogadóval, de összekapcsolja életünket a többi lény életével is, ahogy például a navajok tartják: a szél gyermekei vagyunk, az ujjaink végén a szél áramlik, a kezek az éghez, a lábak a földhöz kötnek, tulajdonképpen nem is mi, de a szél gondolkodik bennünk. Vagyis menthetetlenül és folyamatosan benne vagyunk a több-mint-emberi világban, és épp ezért sem sérthetjük meg a vele való kapcsolatunkat.
    Föl van adva a lecke. Nem, nem az anyag volt az új, ebből a szempontból a legnehezebb történt, azt tanultam újra, amit már tudok. De hogy ténylegesen meg tudjam valósítani azt az életet, amit helyesnek tartok már vagy nyolc éve, s amiben a College elképzelhetetlen erősítést adott, hogy valóban ne sértsek meg egy másik életet se, ahhoz folyamatosan iszonyatos figyelem s erő kell.

Devescovi Balázs