Vörös István

A hegy & a vajas kenyér

A boldogság nehezebb, mint a hiánya.
A boldogság nagyon nehéz. A test
elgémberedik tőle, mint aki egész nap
zsákokat cipelt. A boldogság
ezekben a zsákokban van. Nem láthatóak,
nem foghatók, de a válladra
kell igazítanod őket reggel. És nosza:
vigyed! A csontjaid kopnak,
kattognak az izületek. A szemgolyó
belülről poros lesz, mert azt
nézed, amit nem látsz. A fül
beszakad, mint egy alámosott
part, eltömődnek a hallójáratok
behordott iszappal, gyíklábbal,
viharlopta madárfészekkel.
Az ebéd, amit kapsz, kevés.
De nem kell megsózni. Ízlik.
És jól csúszik rá a hideg víz.
Délutáni álmodból fölver
a boldogság. Fáj a fejed,
a madárfészekből szökni
akar lakója. A boldogság
elől nincs menekvés. Bent
kering. Állandóan a kopo-
nyádnak csapódik. Te nem
is vagy más, csak valaminek
a hiánya. Barlang. A gondo-
lataid cseppkövek. Nem gon-
dolsz semmire. A semmi vajas
kenyér kék tányéron. Mintha
az eget néznéd. Ujjaddal
kondenzcsíkot húzol rá. Kívülről
tóparti hegy vagy. Kirándul
rajtad a családod. A feleséged
napszemüvegben ül a sziklákon,
a lányod a fűben mászik,
a fiad leszakít egy fűkalászt.
Meg se érzed a súlyukat. A
boldogság maga a kő, ami alkot.
Az az elviselhetetlen benne, hogy
magának akar. Formál, mint a
geológia. A Földgolyó boldog
a hegyeivel. Te nehezen ébredsz,
mint aki felé repül egy kilőtt
golyó. Nehezen és hiába. Egész
napod álomban töltöd. Itt se vagy
és ott se. Akár az elektron,
egyszerre két helyen. A boldogság
csupa gondból áll. Te
megbarátkozol velük, lakmározod
az osztrigát, a szemetes zacskó
tele lesz rücskös házakkal. Bár-
melyikben ellakhatnál, ha lenne
időd rá. De a boldogság eleszi
előled az idődet. A citromért
is előbb nyúl. És az egészet
rányomja. Élve eszi meg,
ahogy az szokás.