Váczi Mária
Székelyvarsági játékok
„Székelyvarság jellegzetes erdélyi magyar hegyi szórványtelepülés, amelynek van egy másodlagosan formálódott, természetes sűrűsödéssel létrejött és felsőbb szorgalmazással növelt, falusias képet mutató központja. Itt állnak a középületek: a templom, a községháza, az iskola, a kultúrház, az egészségház. Itt működik a legnagyobb bolt, és a legnagyobb kocsma. A templom és a kocsma közötti térségben találkoznak egymással vasárnaponként a távoli hegyi tanyák lakói.”1 Lakosainak száma közel 1600 fő. Találhatók itt gyönyörű erdők, lankás dombok és völgyek, de ide látszanak a Hargita csúcsai is. „E havas hosszu lánczolata – írja Orbán Balázs – csak nem párhuzamosan vonul el a határszéli Kárpátokkal, egy sokkal szilárdabb és nemesebb anyagu (trachyt) belső védfalát képezve a hon keleti határának. Lánczolata északra Gyergyó mellett felnyulik egészen Erdély északkeleti határáig, míg délre egészen a Barczaságig ágazik le. E nagyszerű havas (Mely 5573 láb magas.) zöme az egész székelyföldet, s fél Erdélyt befutó hegylánczolatoknak, onnan mint középpontból oszlanak szét a hegysorok minden irányban, onnan erednek a völgyeket termékenyítő patakok, ott teremnek a drága érczek, ott tenyésznek a sudar fenyvesek, de annak az ég felhői közé felnyuló tetején szülemlik a vihar, onnan támad a mindent elsodró szélvész és árvíz is, azért a székely félelmes tisztelettel tekint mindig ezen három csucsos ős havasra, melynek tetejét hó ezüstözi gyakran még akkor is, midőn alant ért kalászt lengetnek szellő fuvalmai.”2
A település és táj rövid bemutatása után néhány gondolat a kutatásról, mely teljes terjedelmében e helyen nem kerül ismertetésre, csupán egy részéről, a közösségi játékokról lesz szó. A játékszokások változását vizsgáltam, három generáció (nagyszülők, szülők, gyerekek) tagjaival beszélgettem. Kérdőíveket dolgoztam fel, melyek név nélkül tartalmazták a szülők és nagyszülők foglalkozására, lakóhelyére, iskolai végzettségére, a családok rendezettségére és a gyerekek számára vonatkozó adatokat. Az érdekelt, hogy napjaink játékkultúrájának változására hogyan hat a társadalmi mobilitás. Amikor a kutatásra készültem, nagy segítségemre volt József Dezső munkája: A nyikómenti gyermek magakészítette játékszerei (1943) – azért, mert a Nyikó vidéke mindössze hatvan km-re van Varságtól, és így össze lehet hasonlítani a két táj tárgyi játékanyagát –, Gazda Klára néprajzi monográfiája, a Gyermekvilág Esztelneken (1980), Gágyor József: Megy a gyűrű vándorútra. Gyermekjátékok és mondókák. 1–2. (1982), Kiss Áron: Magyar gyermekjátékgyűjtemény (Reprint: 1984), A magyarság néprajza.
Szükséges, hogy néhány szempontból jellemezzük a varsági családokat. A rendezettségüket jól kifejezi az a tény, hogy nem „divat” a válás. Mindkét generáció esetében igaz, hogy ritka kivétel – a nálunk csaknem általánosnak tekinthető modell – a „csonka-család”. A mai varsági családban még átlagosnak tekinthető a négy gyermek, a szülői csoportban ez hat, a nagyszülői korosztályban hat és hét között volt a testvérek száma.
Részben a falu földrajzi helyzetének köszönhető, hogy a felnőtt lakosság munkamegosztásban elfoglalt helye lassú ütemben változik. Az ingázás elsősorban a férfiakat érinti, a közeli Székelyudvarhelyre járnak el dolgozni. A munkanélküliség következményeként mind többen jönnek át „Magyarba”. A szerencsésebbek kézműves (fafaragás, bútorkészítés) tudásuk révén tudnak elhelyezkedni, de általánosabb, hogy szakmunkás képesítésük ellenére itt betanított vagy segédmunkásként alkalmazzák őket építkezéseken és a mezőgazdasági idénymunkák idején alacsony bérekért.
A női munkaerő ingázása sohasem volt olyan mértékű, mint a férfiaké. A munkanélküliség körükben szintén megjelent, és többen foglalkoznak a külföldi munkavállalás gondolatával.
Összegezésképpen megállapítható, hogy a falu társadalma ma is szeretetteljes szigorúsággal figyel a gyerekekre. A varsági családokban a legfontosabb nevelési szempont a szülők (felnőttek) tisztelete és a munka szeretete. Általánosnak tekinthető a munkáról alkotott felfogás, amelyet a tízéves Zsolt fogalmazott meg: „Két hetet voltam benn Udvarhelyt a téli vakációban. Úgy kívántam a munkát. Úgy hozzászoktam a munkához. Egész nap csak a blokkban ültünk.”
A mai általános iskolások többsége szakmát kíván tanulni, vannak, akik főiskolára, egyetemre vágynak, s arra, hogy városban dolgozzanak. Néhány évtized múlva ezek a jelenkori vágyak lehetséges, hogy létező realitásként hatnak majd a varsági társadalomra, csakúgy, mint a külföldön tartósan munkát vállalók által közvetített kulturális és életmódminták.
Ha egyetlen szóba kellene sűríteni a Varságon tapasztaltakat, akkor ez a szó a rend lenne, nem a hatalom-vágta, hanem az ember és a természet szép egységéből születő rend. Történt, hogy májusban szerettük volna megörökíteni a legnépszerűbb varsági játékot, a kótyázást – amit húsvét másnapján játszott először a falu apraja-nagyja, és április 24-én, Szt. György napján volt az utolsó játéknap, mert utána nem lehetett a földekre menni –, de nem találtunk helyet, minden be volt vetve. Végül a falu közepén, a „senki földjén” mutatták meg a gyerekek, miközben egyikük megjegyezte: „Igazán nincs most kedvünk a kótyázáshoz, mert ilyenkor nem szoktunk, ilyenkor mást játszunk.”
A játéktárgyak mennyiségét tekintve – szemben a magyarországi tapasztalatokkal – Varságban napjainkban sem igaz a Zelnik Józseftől kölcsönzött megállapítás, miszerint „a játék ma elsősorban tárgyként fetisizálódik” a gyerekek életében. Az ő világukban nem mint készen kapott tárgy jelenik meg a játék, hanem mint cselekvés, amely egyaránt magába foglalja az önálló alkotást, az énekes, mozgásos játékokat, valamint az ünnepi alkalmakhoz kötődő közösségi szórakozást-szórakoztatást.
Az énekes, mozgásos játékokat itt ma is játsszák a gyerekek, meglepő volt, hogy a tizenhárom-tizennégy éves fiúk és lányok milyen szívesen vettek részt ezekben a játékokban; néhány az ismertebbek közül: Dombon törik a diót, A gazda rétre megy, Adj, király, katonát!, Nyuszi ül a fűben, Kecske ment a kiskertbe, Egyszer egy királyfi, Beültettem kiskertemet, Elvesztettem zsebkendőmet, Tűz, víz, lobogó, Bújj, bújj zöldág, Lánc, lánc, eszterlánc.
Az embert övező természet és gazdálkodás hagyománya lényeges, meghatározó eleme a játékkultúrának. A falusi gyerekek elsősorban pásztorkodtak, így játékaik egy része ehhez az életformához kötődött, ebből gyökerezett. Ügyességet kívánt és fejlesztett minden ilyen játék. A papozást a fiúk ma is játsszák. Szükséges hozzá egy bicska, 2 db rövidebb „misszionárius” és 1 db hosszabb cövek „pap”. A játék menete: Középre leszúrják a hosszabb cöveket, tőle jobbra és balra egyenlő távolságra a rövidebbeket. Felváltva dobnak a bicskával. Ha egyenesen áll a földben, akkor egy bicskányit mérnek a „pap” felé. Ha ferdén, akkor csak egy felet. Ha lapra esik, akkor csak a bicska szélességével haladhatnak előre. Az nyer, aki előbb jut a középső cövekhez.
A botos játékok régen nagyon kedveltek voltak az állatokat őrző gyerekek között, de a megváltozott körülmények miatt ma már egyre kevesebbet ismernek. Ilyen, tipikus pásztorjáték volt a nácázás, amelyet az idős tanító úr elevenített fel. A játszók száma 2–5 között lehetséges. Szükséges 2 db pálca, az egyik 1 m-es, a másik 1,5 m hosszú. A dobótól 5 m-re kell lerakni a rövidebb botot. A másikkal „bucskázva” kell dobni, érintve a keresztben fekvő pálcát, amennyivel túlmegy rajta, annyival kell előbbre helyezni a földön lévő botot.
Pitykézés néven emlegették azt az egyszerű játékot, ami szintén kedvelt időtöltése volt a pásztorkodó gyerekeknek. Szükséges hozzá 1db 20-25 cm hosszú, hüvelykujjnyi vastag, mindkét végén kihegyezett pálca (pityke), valamint egy másfél méter hosszú bot. A játék menete: Kikapartak egy 15 cm átmérőjű kis gödröt. A pityket ferdén belehelyezték a lyukba. Ráütöttek a hosszú bottal, s amilyen messzire repült, azt a távolságot lemérték. Ügyeskedni kellett, hogy pöccintés után fölfelé repüljön a pálca, és még a levegőben is megüssék azt a bottal.
A disznózás – 5 fő játszhatja. Egy 50 cm átmérőjű kört kell rajzolni, és a közepére vájni egy kis gödröt. A körön eggyel kevesebb lyuk van, mint a játszók száma. Mindenkinek van egy botja, aki nem áll lyuk mellett, ő mondja: „Válts lik!” Valaki kiüti a kör közepén lévő labdát, a többiek igyekeznek elfoglalni a körön lévő lyukakat, akinek nem jutott, ő megy a labdáért – és a földlopózás változatai lassan csak nevükben őrzik a régi gyermekmunkát, a pásztorkodást. Varságban a legelterjedtebb botos játék a már említett kótyázás, népszerűségét jelzi, hogy ragadványnévként is megőrződött: „Kótya Pali”.
Amikor elmegy az első hó, akkor kezdődik a kótyázás a Sáridombon, Forrás-közben, ott van a legnagyobb hely. A Központból, Tisztásról, Sólyomkőről a játék kedvéért gyűlnek ott össze fiatalok és idősek egyaránt. Ha sokáig marad pásztor valaki, akkor ezt énekelik a többiek: „Dombon vannak jó kótyázók, köztük vannak sült pásztorok, messze viszi Missisipi a kótyázók dalát.”
A Macózást, Hirizést szintén szívesen játszották, van, ki úgy emlékezett, hogy télen a hóban játszották az előzőt. Kitapostak egy nagy kört, négy részre osztották. A csomópontban állt a „macó”, a körív négy pontján pedig a futók. Csak a vonalak mentén lehetett szaladni. Akit megérintett, az lett a fogó. „Macó bácsi, mézes úr” – mondogatták neki bosszantásul.
A hirizést három–öt kislány játszotta. Ketten-ketten összefogództak, a harmadik (ő volt a „málé”) kb. 3m-re állt tőlük s mondta: „Hiri-hiri málé, kicsi Jakab Pálé”, ekkor szétszaladtak, majd ismét összekapaszkodtak a „Málé” mögött, akinek futás közben el kell kapni valakit, hogy kiváltsa őt.
Óraközi szünetekben leginkább a kisebb lányok játsszák szívesen a kockázást (ugróiskola), ugrókötelezést és a gumijátékot. Ez utóbbi varsági neve „kókakólázni”, az ugrálás közben mondott mondóka: Kó-ka-kó-la Pep-si-kó-la nyomán. Néhány éve ismerik csak ezt a játékot. „Udvarhelyt kezdték el, ott láttam – mondja az egyik kislány –, akkor Varságban nem tudták ezt.”
A szórakoztató játékokat elsősorban a felnőttek emlegették, felidézve a régi fonók hangulatát. A macskázást (szembekötősdi), seggbálozást (lehajolt az egyik, míg valaki a fenekére ütött, ki kellett találni, hogy ki tette), csön-csön-gyűrűt, mesterségem címerét azonban a gyerekek is ismerték. Iskolai szünetekben a fiúk között kedvelt a szőristopozás. Egyik lábukat középre teszik, és egyikük elkiáltja magát, hogy „szőristop!”. Ekkor a többieknek el kell kapniuk a lábukat, nehogy rátapossanak. Aki késik, az kiesik.
Szintén gyerekek játsszák szívesen az alábbi pénzes játékot. Az egyik gyerek 2 db fém pénzt tett a társa tenyerébe, és elkezdte kérdezgetni: Van-e vizetek? – Van. Van-e szappanotok? – Van. Van-e törölközőtök? – Van. Mialatt kérdezgette, egymáshoz dörzsölte a pénzdarabokat, amitől piszkos lett a másik tenyere és kezet kellett mosnia.
A fonók fontos színterei voltak a közösségi életnek, ahonnan nem lehetett büntetlenül elmaradni. „Aki kimaradt a fonóból, azt ellakadalmazták. Kicsalták a házból – mesélték –, elé mentek a rabával (trágyaszállító kocsi), ráültették, visongtak. Sohasem maradt el többet a fonóból.”
A vakosabb tréfák is hozzátartoztak a fonók világához. Ezt idézte fel egy másik történet: „Egy embert besirítettünk (becsavarták) a szalmába, bevezettük a fonóba. Erőst megijedtek az asszonyok, az egyik meg akarta gyújtani s akkor aztán húzódott ki a »medve« a szobából. A csendőrök nem nagyon szerették a maszkurázást.”
„Kimondottan huncut játék volt a »rókafarkazás« – emlékezett a tanító úr. – Egy botot fogott valaki a lába közé, aminek el kellett kapni a végét, miközben a »róka« farkával ütögette a szobában ülőket. Viccként bekenték trágyával a bot végét, amikor nem látták.”
Méteres fából készült az ördögolló, egymás orrát és fenekét csipkodták vele. Szintén kedvelt fonóházi szórakozás volt.
Más játékok a fiatalok közötti ismerkedést segítették, mint például a kútbaesőzés. A sarokban volt egy szék, ott ült a fiú. Volt egy hajtó, hajtotta, akit hívtak. A lánynak meg kellett csókolni a fiút. Egy másik játékban háttal állítottak egymásnak két széket, majd ráült egy fiú meg egy lány, és a „Fordulj, kicsi szék!” mondat elhangzása után, ha egy irányba néztek, megcsókolták egymást, ha ellenkező irányba, akkor pedig zálogot adtak.
A tányérozás (födőzés) lényege az volt, hogy leültek körbe, felhúzott térdekkel a földre. Annak, aki a kör közepén állt, el kellett kapnia a lábak alatt bujtatott tányért.
A péntek-szombat játékban eggyel kevesebb szék volt a körben, mint ahányan játszottak. Aki szék nélkül maradt, azt kiáltotta: „péntek-szombat!” A többieknek gyorsan széket kellett fogni, akinek nem jutott, helyet cserélt a „kikiáltóval”.
A társasjátékok közül a kártyázás egyaránt kedvelt minden korosztályban. A felnőttek – többek között – az Amerika-hetezést, hatvanhatozást, veresmalacozást játsszák legtöbbször, a gyerekek számára is kapható néhány játékkártya.
A tyúkszarozás nevű játékban körberajzolják a kézfejüket. 1-től 90-ig írnak számokat. Az egyik gyerek mond egy számot, ha talált, akkor piros pontot, ha nem, „tyúkszart” kap.
A táblás játékok közül szeretik a sakkot, malmot, nyúlfogót, Régi idők játékait, Ki nevet a végén?-t, Ország, várost és a römit. (Ez utóbbi 1–13-ig tartalmaz számokat kék-piros-sárga-fekete színben. Az asztalra borított lapokból kell felszedni, és az a cél, hogy minél előbb kirakják saját táblájukon a számsort.)
A személyes ünnepekhez és az éves jeles napokhoz is kötődnek olyan szokások, amelyek vidámabbá teszik ezeket az összejöveteleket.
„Névnapozáskor maszkuráknak öltöztünk. Pityókából vágtunk fogakat, azt tettük a szánkba. Atyafi voltam, nem ismertek meg, de igen kacagtak a háziak. Az előkészüléskor örültünk a legjobban” – emlékezett vissza Matild.
„Egy fejszére volt rátéve két kanál. Feri be volt csombolyítva – mondta az egyik idős ember – egy barna anyagba, ő volt az »őzike«. Akinek eszébe jutott, hogy hülyéskedjen egyet, az tréfálta meg a családot. A gyermekek is megijedtek. Seggölt föl az ágyra Vilma (a feleség), az »őzike« meg mönt utána.”
„Karácsonykor, másodnapján este járnak a gyerekek kántálni. Négyen-öten voltunk. Olyan egyforma formák s egy kisebb ment együtt. A kisebbek mondják a mondókákat. A nagyobbak énekelnek, mondókákat mondanak, de olyan hosszúakat. Az ezelőttiek, a régebbiek tudják jobban. Ők tanítanak. Pál mamámat szoktam én kérdezgetni.”
Aprószentek (december 28.) napján virágcsokorral mennek a fiúk a házakhoz. Köszöntőt mondanak. Pénzt, szalagot és tésztát kapnak ajándékba.
Az iskolai maszkabálba (farsang) is beöltöznek a gyerekek, a felnőtteknek külön rendeznek farsangi mulatságot. „Május 1-jén éjjeli zene volt – idéződött fel a régi emlék – , a fiúk díszítették fel a kaput, ahol leányok voltak. Ahol nagy leány volt ott volt zene. Ahol kicsik voltak (vannak) ott egy-két zöld ágat raknak fel estefelé. Nagy leányoknál éjfél után kezdődött a zene kivirradásig. A végső házban egy jót mulattak a háziakkal. Ha nem tetszett a legény, akkor nem gyújtottak lámpát, de azt a lányt kigúnyolták, kimuzsikáltatták. Addig húzták a zenét, amíg ki nem ment.”
A varságiak játékismerete gazdag, különösen a nagyszülőké. A szülők ugyan kevesebb játékot tudtak felidézni, de a gyerekek körében ismét tovább él jó néhány olyan játék, amit a nagyszülőkön keresztül ismertek és szerettek meg.
„Meg kell tanítanunk a gyerekeket, mert már csak mi, öregek tudjuk a régi játékokat. Most már még nagyobb hangsúlyt kell helyezzünk reá. Látom, Timiék (unoka) igen csinálják. Erősen szeretik ezeket, amiket én csinálok” – mondja Gizella néni.
Egyetértve azzal a megállapítással, hogy „a játék a legösszetettebb szociális képességekre épít.”3, ezért is lényeges kutatási szempont a játék – ezúttal mint cselekvés – résztvevők köre szerint történő elemzése.
Így beszélhetünk individuális és közösségi játékokról. A közöttük lévő út tekinthető a szocializáció útjának is, amelynek során „a gyermek megtanulja kiismerni magát az emberi kapcsolatok, intézmények rendszerében. Társadalmi feltételekhez köti vágyait, és az emberi magatartás olyan kategóriáit munkálja ki a játékban, amilyen az érvényesülés, a siker, az igazság. Mintha a szerep- és szabályjátékok típusos helyzetiben az emberi lét értelmének morális kategóriáin menne végig”4 – írja Mérei Ferenc.
A varsági társadalomra nem jellemző az egyes ember elszigetelődése. A testvérek számának, a jó szomszédsági és korosztályi kapcsolatoknak köszönhető, hogy itt a közösségek szerepe ma is meghatározó.
Az életkörülményekből következik, hogy a szocializáció elsődleges feladata a gyerekek munkára nevelése. Erejükhöz mérten vesznek részt a családi munkamegosztásban. Hat-nyolc éves koráig nézik el a játékot, „addig való”, utána tanulni vagy dolgozni kell. Így játékaik többsége a valóságos munka-szituációkhoz kötődik, s a játszásra fordítható idő is a rájuk mért munka mennyiségétől függ.
„A fiúk és a lányok négy-öt éves korban váltak el egymástól. Hatéves koromban édesanyámmal mentem aratni, s úgy engedett egy kicsit játszani, utána kellett menjek vissza aratni. A mai napig ismerem azt a helyet, ahol a gondolatok a fejembe voltak: játszani is jó lenne, de dolgozni kell, nem várhatok el mindent édesanyámtól. Ha nem volt munkánk, akkor is el kellett kérezni a szülőktől: Édesapám, legyen szíves engedjen el Ilusékni játszódni. Azt felelte: Menjetek, ha anyátok elenged, akkor én is elengedlek. Utána oda kellett menni az édesanyánkhoz, s tőle is elkéreztünk. Kiszabta, hogy milyen munkát kell elvégezni, utána azt mondta, elengedlek, és megszabta, hogy mennyi időre. Ha késtünk, akkor ott kellett térdeljünk egy negyedórát, s amikor már látták, hogy kivan telve az idő, mondták, hogy felállhatsz s kérj bocsánatot. Édesanyám, bocsásson meg! Többet nem fogunk sokáig ülni. S akkor adták a dolgot, mentünk dolgozni nagy buzgósággal” – emlékezett vissza Pál Sándorné.
A felnőtt élet – elsősorban saját családjuk – mintái a szerepjátékokon keresztül rögzülnek a gyerekekben. A kislány, amikor este hívják mosakodni – édesanyját utánozva – feleli: „Nem megyek, nekem még sok dógom van, el kell végezzek mindent.”
„Az óvodában megfigyeltem, hogy a gyermekek jelentik, hogy mi volt otthon. Azt játsszák, ahogyan a szülők viselkednek. Néha szólnom kell az apáknak – mondja az óvónő –, hogy legyenek jobb apák, ne részegedjenek meg olyan gyakran. Az édesanyák nevelik a gyerekeket, az apák ritkábban vannak velük.” A tízéves kisfiúból is a későbbi férfi szól, ahogyan irányítja nyolcéves húgát: „Kavard meg a levest! Timi, ez nem tűz, hozzál bé fát! Hagyd el, majd én megcsinálom a tüzet.” A faragás és a különböző szerszámok használatának ismeretére leginkább a fiúknak van szüksége. Édesapjuktól vagy a család más férfi tagjaitól tanulják a játékkészítést is, így készült például a kicsi szán a nagyapa segítségével a nyolcéves unokának 1988-ban.
A szerepjátékokhoz nemcsak a szűkebb család, hanem a tágabb közösség, a falu társadalma, annak eseményei és személyiségei is mintául szolgálnak, csakúgy, mint a különböző foglalkozások. Életkortól függetlenül szívesen és örömmel idézték fel ezeket a játékokat.
„A lakodalmazáskor a kaput felzöldágaztuk, konzervdoboz tetőből tányért tettünk. Pirulás dobozba pálinkát töltöttünk. Koccintottunk s mondtuk: Isten adjon erőt, kimúlásunk előtt, nyerhessünk kegyelmet az Úristen előtt.” (G. Vilma)
„Babáztam a szomszéd leánkákkal – emlékezik a tanító úr felesége – testvérem csak egy van, mi haton születtünk. Orvos nem volt, előttem három fiú gyermek halt meg. Boltosat szerettünk még játszani. Az édesapám kereskedő volt, fakitermelő. Parajdra szállítottak. Úgy szerettem, hogy én legyek az elárusítónő.”
„A játékokban a fiúk is benne voltak. Babát mindenki kapott karácsonyra. Keresztelőztünk, vendégeket hívtunk rá. Anyukázni és tanítózni szerettünk még. Boltoztunk, agyagból kenyeret sütöttünk, azt árultuk. Építettünk az erdőben sátrat, mohából díványt készítettünk. Kekszet vettünk, összeragasztottuk, lakodalmat rendeztünk. Zöldággal béburkoltuk, és nem látta senki. Mindent összeszedtünk otthonról – idézi fel a múltat az egyik édesanya –, amit el lehetett vinni. Be volt osztva, hogy melyik óráról szökünk meg. Legtöbbször a testnevelési óráról.”
A három és fél éves kislány, Éva templomosat szeret játszani, vállára tesz egy piros kendőt és Máriához imádkozik: „A jó Isten segítse meg pápámot s mamámot. Testvéreimöt, onokáimot, ingömöt s mindenkit.”
Valójában nem lehet különválasztani a fahordás játék- és munkaelemeit sem, amikor a fiúk – utánozva a felnőtt férfiakat – a baksi után kötik a könnyebb farönköket, és így segítenek hazaszállítani a téli tüzelőt.
A szocializáció során nemcsak az a cél, hogy a gyermek elsajátítsa az adott társadalom normáit, szabályait. Képessé kell tenni arra is, hogy alkotó módon élje meg személyes világa eseményeit éppen úgy, mint a társakkal való kapcsolatait. Az együttjátszás hozzásegíti őt önmaga jobb megismeréséhez, fejleszti szociális érzékenységét.
Varságban az azonos korúak játszottak együtt. Gyakran alakítottak baráti csoportokat. Testvérek, rokonok és szomszédok gyűltek össze, hogy táncokat tanuljanak egymástól. Csárdást, keringőt és valcert jártak. Az utóbbi két táncot például az Udvarhelyen élő és Varságban vakációzó unokatestvér tanította meg a falusi gyerekeknek. A játszócsoportok tagjai együtt lettek elsőáldozók, bérmálkozók. Később is megmaradt a barátság a férjhez menésig, amíg „el nem származódtak”, de az is gyakori, hogy rokoni szövetséggé erősödtek a korábbi korosztályi, baráti kapcsolatok szálai.
A gazdag játékanyag és -ismeret fennmaradása részben Székelyvarság földrajzi helyzetének köszönhető. A város tradicionális kultúrát romboló hatása még kevéssé érintette meg a falut. A televíziónak itt nincs olyan súlya az ízlésvilág alakításában, mint például nálunk. A magyar nyelvű adások ritkák, a román nyelvet pedig kevesen értik.
A gyerekek világát ma éppen úgy a munka és a tevékenység tisztelete hatja át, mint szüleikét, nagyszüleikét. Amikor játszanak, ugyanez az aktív mintakövetés jellemzi őket. A saját készítésű játékok nagyobb aránya a vásárolt, gyári termékekkel szemben magyarázható a családokra jellemző fogyasztói gondolkodással is; ami azt diktálja, hogy csak a legszükségesebb és a család vagy a faluközösség által elő nem állítható dolgokra érdemes pénzt kiadni.
József Dezső ötven évvel ezelőtt gyűjtötte össze a Nyikó-menti gyerekek által készített játészereket, melyeket a Varságban élők – főként az idősebb emberek – szintén ismertek. A mai gyerekek körében azok a játékok kevéssé terjedtek el, amelyek kifejezetten a pásztorkodáshoz kötődtek, mert esetükben már nincs olyan meghatározó szerepe ennek az életformának, mint volt az előző nemzedékek életében.
A székelyvarsági játékvilág ma is gazdag, van mit őrizniük és van mire vigyázniuk az itt élőknek.
Minden átalakulóban lévő társadalomnak választ kell találni arra a problémára, hogyan őrizheti meg tradicionális értékeit e változó világban. Györffy István gondolatai talán sohasem voltak időszerűbbek, mint ma, újkori meneteléseink idején: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítjuk az európai művelődést!”
1 Bárth János: Varság, a székely tanyaközség. Kecskemét, 2001. 5. o.
2 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Első kötet. Pest, 1868. 75. o.
3 Trevarten (C).–Grant (F): Gyermejátékok és a kultúra teremtése = Nem csak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek. Szerk.: Cherfas (J)., Lewin (R). Gondolat. Budapest, 1968. 39.p.
4 Mérei Ferenc: Társ és csoport. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 214.o.