Társas játékok – játék társakkal

Alábbi szövegösszeállításunk annak a tematikus kerekasztal-beszélgetésnek a szerkesztett változata, amelyet szerkesztőségünk szervezésében 2002. március 4-én a Néprajzi Múzeumban tartott Csányi János mérnök, az Internet Játékház főszerkesztője, Demjén Imre formatervező, Pálffy László matematikus, Szentiványi Tibor művelődéstörténész és Tészabó Júlia játéktörténész. A beszélgetést az ötletgazda Kriston Vízi József játékkutató, etnográfus vezette.

    Kriston Vízi József: A játékról, a játékok mai gyakorlatáról, vagy talán még általánosabban szólva, a játszásról, az egymással való játszásról, a társas-együttes játékokról beszélgetünk. Témánk a játék és a játszás tág fogalma, az, hogy a játék milyen formái valósulnak meg a mai társadalomban, a „hétköznapi játékoktól” az olyan összetett játékokig, melyek szintén nevükben viselik a „játék” szót, mint például az olimpiai játékok. Első kérdésünk, a „bemelegítés”, azaz kinek-kinek mi az évek során kialakult programja, hitvallása vagy divatos szóval: a játékra vonatkozó „mission statement”-je?
    Tészabó Júlia: A játék természetesen az én életemben is sokféleképpen van jelen, de a játékkal – pályám során – elsősorban mint esztétikai értéket hordozó tárggyal, mint „játéktárggyal” foglalkoztam. A játéktárgy kultúrtörténete, vagy lehet mondani, a játék társadalomtörténete foglalkoztat, azok a kapcsolódási pontok, ahogy a gyerekjáték – egyfelől – leképzi a felnőtt társadalom jelenségeit (a paraszti kultúra otthon készített, egyszerű eszközeitől a polgári játékgyártás apró babakonyháiig), illetve a játék maga – mint szerepjáték, vagy társas játék (social game) – a társadalmi viselkedés, kapcsolatok fontos alakítója és összetevője.
    Pálffy László: Négyéves koromtól kezdve emlékszem, hogy a család, rokonok, iskolástársak, szomszédok, útitársak, ünnepek, versenyek, sporttársak százai vontak be olyan játékaikba is, amelyekben már nem csak a részvétel, hanem a siker esélye is fontos volt. A közösségszervező játék, játszás, társasági játékok kapcsán egyszerre kell beszélnünk annak társadalomépítő és kirekesztő („kiválasztó”) hatásáról. Az Olimpiai Játékok versenyei már Kr. e. 776-tól, négyévente egyszerre szolgálták a görög városállamok békés összekovácsolását és a többiek fölé emelkedő sztárok kiválasztását, a babérkoszorúval megkoronázott győztesek tiszteletét. A játékszabályokat megismerő, az aszerint játszó gyermek felnőtté válva várhatóan a társadalom szabályait is betartva annak kooperatív tagja lesz. A versenyek, játékok nyertese a közösség tiszteletét élvezve annak vezetőjévé válik, miközben értelemszerűen kirekeszti a nyerés élményéből a többieket, a veszteseket. Van azonban egy mára már dominánssá váló játéktípus, a társasági szerencsejátékok csoportja, amely a stratégiai, ügyességi, szellemi játékokban rendszeresen vesztes, gyengébb képességűeknek lehetőséget ad a nyerésre. Az az érdekes helyzet áll elő, hogy a játékos számára a véletlen mint remény jelenik meg. Sajátos helyzetet teremtenek a médiajátékok, a tévében megjelenő versenyjátékok is: az olimpiai játékok, a labdarúgó mérkőzések, amelyek a néző számára azonosulási, szurkolási lehetőséget teremtenek, ugyanakkor az emberek sokasága kirekesztődik a játék mai, nézősport-formája miatt a részvételből. Mégis azt gondolom, hogy az azonosulás is egyfajta részvétel. Nem csak a pálya szélén, tartalékként ülő játékos rekesztődik ki a valódi játékból, de a stadionban tomboló is csak álmodozhat arról, hogy ő bezzeg berúgta volna a 11-est. A tévé előtt ülő szurkoló pedig nemcsak hogy a stadion izzadságszagát, a küzdelem komolyságát nem érzékeli, hanem a valódi történésekről csak egy rendezői elv szerint irányítottan, a kamera által korlátozottan, a pásztázott kis területre szűkülve kap képet. Ezen foszlányok alapján igyekszik a néha láthatóvá váló kedvenc játékosával azonosulva „részt venni” a játékban. Örkény Gondolatok a pincében című novellája jut eszembe, melyben az udvaron focizók labdája a pincébe gurul, és a házmester falábú kislánya biceg le érte. A kislány részvétele a játékban abból áll, hogy labdát szed az egészségeseknek, akiket irigyel – őt viszont a sarokban lapuló patkány irigyli, arról álmodozva, hogy egyszer majd a falábú kisleány helyett ő vehet részt a játékban, és guríthatja vissza a labdát. A képzelet, az azonosulás tehát valami módon mégis lehetőséget teremt a részvételre.
    Csányi János: Az én játékhoz való kötődésemet két tényező befolyásolta. Az egyik az, hogy nagyon szeretek játszani, a másik az, hogy pedagógus dinasztiába születtem. Él bennem az a vágy, hogy ami tudást megszereztem, azt átadjam másoknak. Amikor 1996-ban lehetőségem volt arra, hogy honlapot készítsek, akkor ennek a kettőnek az összekapcsolásából született meg az Internet Játékház (www.homoludens.hu). Célja, hogy a hagyományos játékkultúrának egy gyűjtő-kohéziós helye legyen, ahol szakember és érdeklődő egyaránt érdekes, értékes információkat talál. Mindenevő vagyok: számomra nemcsak a tábla-, kártya- vagy szerencsejáték a játék, hanem a sárkányrepülő vagy vasútmodellezés, vagy akár az eszközök nélküli szórakoztató időtöltések mind-mind játéknak számítanak. Továbbra is ebben az irányban szeretnék haladni. A Játékházból kiindulva készült el három, játékkal foglalkozó, a maguk területein nemzetközileg is egyedülálló CD-ROM enciklopédia az elmúlt évek során: a kártyaképek és kártyajátékok érdekességeit bemutató „Kártyaváros”, a 130 fős szerzői kollektíva által készített „Játékvilág Magyarországon” és a bábjáték, bábművészet enciklopédiája, „A bábok világa”. Időnként a számítógépes és az internetes játékok oktatásban való hasznosíthatóságáról adok elő továbbképzéseken. Élő Internet Játékházakat is tartunk, ahol ki lehet próbálni, hogy milyen érdekes és hasznos is lehet a számítógép és a való világ közös része a játék területén.
    Demjén Imre: Pedagógus családból származom, és ez meghatározta, hogy a játékhoz hogyan viszonyuljak. Anyám annak idején a családi életre való felkészítés, nevelés során természetes dolognak tartotta, hogy a nevelésbe belekapcsolja mindazokat az eszközöket, amelyek lehetővé tették, hogy a gyerek a családba beilleszkedjen. 1926-ban végezte el az egyetemet, és én úgy emlékszem, hogy felkészítették a családi életre. Részben ezért volt családunkban, társas játékainkban meghatározó szerepe. Én kirekesztésről a játék kapcsán nem beszélnék, mert nem kirekesztésről van szó, hanem inkább a képességek összevetéséről és az elhelyezkedésről a csoportban. Tulajdonképpen egész életünkben, már egészen kis korban is játszunk. Játszottuk például, hogy ki tud valamit elolvasni, vagy mit tud összeolvasni, még iskolás kor előtt, ellesve a nagyobbaktól. És itt tulajdonképpen szoliterről nincs is szó, mert ha az ember egyedül üldögélt és játszott, akkor is „be volt kapcsolva” a másik, még az úgynevezett magányos játékok esetében is: hiszen a játékon keresztül – áttételesen – megjelenik az, aki a játékot kitalálta, a játék tervezője. Azaz nem vagyunk még egyedüllétben sem egyedül. Már gyermekkoromban is sok játékot készítettem, és számomra a tervezés, a kivitelezés nem munka volt, hanem olyan tevékenység, ahol kézügyességemet, a társsal, az eseménnyel való foglalkozást, a nagycsoportban való gondolkodást kezdtem gyakorolni anélkül, hogy tudtam volna róla. A játék számomra maga volt az élet. És ez folytatódott a főiskolán is, ahol is folyamatosan azon kellett gondolkodni, hogy kinek mit készítek. Tervezőként 1968-ban kaptam az első játéktervezési megbízást, és egészen hetvennyolcig különféle játékterveket készítettem. Ekkor az OMFB és a Könnyűipari Minisztérium létrehozta a játékstúdiót, ahol megpróbáltuk megvizsgálni, hogy Magyarországon hogy néz ki a játékgyártás helyzete, és hogy mit kell tudni a játékról a tervezőnek. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy nincsenek meg azok a szakmai anyagok, melyek a korrekt játéktervezést lehetővé teszik. Azt vallom, hogy a születéstől egészen a halálig kell játszani. A játék és más tevékenység között a különbség szerintem csak a tevékenység minőségében van, az egyiket később más komoly tevékenységnek, munkának nevezzük.
    Szentiványi Tibor: A játék az emberek alapvető elfoglaltsági formája, amelynek célja, a kisgyermek számára, a társadalmi szokások megismerése, gyakrabban használt kifejezéssel: a szocializáció megvalósítása. Természetesen a szórakozás, az időtöltés és a készségfejlesztés is mind része ezen tevékenységnek. Talán még két fontos jellemzőt emelnék ki a játék sokfele ágazó szerepéből: a sikerélmény biztosítását, jótékony hatásának megismerését, de ugyanúgy megtanít a kudarc elviselésére is. Felnőttek esetében a játék funkciója már megváltozik, kikapcsolódást, áthangolódást jelent – egyfajta kábítószerré (narkotikummá) válik. Mint Grastyán Endre kiváló fiziológusunk mondotta: „A játék olyan drog, amelyet nem követ másnaposság.” De másfajta vonatkozásban is nyújt újat, ugyanis embertársaink – a játszótársak – közelebbi megismerésében van a segítségünkre. Quintilianus mondotta: „Játék közben ismerjük meg az emberek tulajdonságait” (ti. akkor nem alakoskodnak).
    Kriston Vízi József: Pesti, belvárosi gyerek lévén engem inkább a játék hiánya motivált arra, hogy keressem a játékot és a játszást. Hál’ istennek, aztán meg is tudtam találni, igaz, nem itt a fővárosban; a családi kötelékek úgy hozták, hogy – a sokszor visszasírt nyarakon – dunántúli s felvidéki rokonaim körében, a természet és a társak adta lehetőségekben lubickolni lehetett. Későbbi, kutatói pályám során szintén a játék, játszás művelésének felismert fehér foltjai, több ága-bogának kevésbé ismert vonatkozásai vezettek személy szerint is tovább annak érdekében, hogy társaimmal nemcsak a régmúltból, hanem a mai játéktevékenységekből hozzak elő olyasmiket, amelyek nemcsak zárványként hasznosíthatók, hanem a különböző, korábban már erre szakosodott intézményekben (lásd Kecskeméten az immár 20 éves Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely), akár most egy másféle „játékterepen”. Folytassuk a beszélgetést azzal, hogy a játéknak nem kizárólagosan a gyermeki vonzatai meghatározóak, hanem annak a nembelisége, annak a tágabban értelmezett vonulata, amely afelé visz minket, amelyet így fogalmaztam meg ide most: igen sokan vagyunk a Földön, de ezzel párhuzamosan több lett a játékra hajlandó ember is? Vagy: potenciálisan minden ember játékos? Ha visszaemlékszünk tanulmányainkra s az erről szerzett játék-közismeretünk szerint szólunk, felidéződik az ókori örökség, a klasszikus görögök vagy akár Róma, időben közelítve hozzánk egyre több feljegyzéssel és tárgyi bizonyítékkal. Netán éppen az alig méltatott Afrika, a valamivel jobban köztudatba csempészett Észak- és Közép-Amerika, vagy Kína, ahonnan a játékok játékai származnak – milyen jó volna, ha ez utóbbiakról több magyar nyelven olvasható forrás lenne (ám az is igaz, hogy jó száz évvel ezelőtt kutatóink mindezt anyanyelven olvasgatták!). Avagy a korábban sötétnek, aztán mégiscsak egyre világosabbnak tűnő, a játékban sokkal színesebb, nemcsak egyes kiváltságosokat, egyéneket, hanem csoportokat megmozgató középkor kerül elénk, ha pl. a rabelaisi s a bruegheli palettát vesszük. Mindebből az a benyomásom, hogy a korábbi évszázadokban többen és többet játszottak – egyszerre s együtt. Nyilvánvaló, hogy a játszás és az ünnep, a rítus összevonható tehát a huizingai értelemben. Lehet, hogy az igen erős közösségi funkció sugallta számunkra, hogy – hol nosztalgiával, hol meggyőződésünk szerint – ezek az évszázadok játékidőben, játékszokásban, a játék gyakoriságában talán aktívabbak.
    Tészabó Júlia: A játéknak, a játszásnak tágabb értelmezése is elképzelhető, vagyis hogy a kultúra maga is játék gyökerű képződményként fogható fel. Ez a Huizinga-féle játékfelfogás lényege. Nála egyébként a játék egyik fontos elemének, a versengésnek a kultúra- és társadalomalkotásban betöltött szerepe emelődik ki. Éppen erre lehet példa Brueghel Gyermekjátékok című képe, ami azt is illusztrálja, milyen fontos szerepet töltött be a játék a középkor társadalmában, ahol természetes volt, hogy azt az időt, amit nem munkára fordítottak, játékkal töltsék. A kellemesség érzésébe, amit ez a tevékenység nyújtott, a társas együttlét öröme is beletartozott, s így a társadalomalkotó folyamatok fontos dimenzióját jelentette gyermek és felnőtt számára egyaránt. A későbbiekben egyre inkább kettévált a gyermeki és a felnőtt játékok világa. A gyermeki játék szerepe sokat megőrzött a szocializációs funkciókból. Ez az a terület, amivel foglalkozom, a játék kialakulása, átadása, hogyan jön létre a gyerek társadalomba való beilleszkedése a játék révén, hogyan valósul meg az otthoni játékoktól az iskolán és egyéb közösségeken keresztül azoknak a szokásoknak, szabályoknak a tanulása, melyek a társadalomban való létet lehetővé teszik. Az, hogy egyre kevesebben nőnek fel nagycsaládban, ahol sokan vannak játszótársak is, és a közösségi tevékenységek körének beszűkülése általában, egyre inkább a magányos játék kialakulásának irányába hatott. Ma a gyerekek legtöbbet egyedül játszanak. Brian Sutton-Smith játékpszichológus úgy látja, hogy a modern játékszerszemlélet is ezt a folyamatot erősíti. Azt állítja, hogy a játékszer az utóbbi negyven-ötven évben teljesen megváltoztatta a játékhoz való viszonyt, mert a játék ajándékká, jutalommá vált. A szülők egyrészt ezzel mutatják ki a gyerek iránt való szeretetüket, másrészt cserébe ők is várnak valamit: jó tanulást, jó magaviseletet stb., és azt, hogy a gyerek az ajándékba kapott játékkal játsszon szépen egyedül, és hagyja őket békén. A modern játék elmagányosítja a gyereket – állítja. Azzal együtt, hogy ma a jó játék a gyereket kreatívvá teszi, önmagában, egyedül és nem közösségben létező lényként alakítja. Ma a játék és a játékszer kimondottan magányra nevel. De hát azt látjuk, hogy a felnőtt tevékenység mai formája, például a számítógéppel végzett munka is egyre inkább magányos elfoglaltság, és a játék tulajdonképpen erre készít fel. Ezért nem helyes, ha ezt egyértelműen negatívnak tekintjük, ez egy jelenség, amivel számolnunk kell. A játék leképez egy társadalmi folyamatot, időnként megelőlegezi, időnként rásegít. Azt látjuk, hogy egyre inkább a tárgyi kultúra irányába mélyíti el a játék rituális lényegét, és eltűnnek vagy virtuálissá válnak az olyan, csoportos játékokhoz köthető jelenségek, mint például a versengés vagy az együttműködés. Hadd idézzem azt a többek számára is bizonyára ismert reklámot, amikor egy gyerekszoba ajtaja felől olyan hangok hallatszanak, mint mikor a gyerek barátaival játszik, de amikor a szülő kinyitja az ajtót, látható, hogy egyedül ül a szobában a számítógép előtt, és hálózati játékot játszik. Ez egy hálózati játékokat népszerűsítő reklám volt, s arról szólt, hogy lehet már virtuálisan, a számítógép segítségével is társakat találni. Számomra ez egy olyan folyamatot jelöl, ami ellenében nagyon nehéz valamit tenni. Egyébként maga a játékszer is a virtualitás irányába mozdul el, példa erre a legó számítógépes változata. Sajnos ebben elsorvad annak legtöbb előnye, a manipuláció, a térépítés valós térben (bár helyébe egy új készség kialakulása, a virtuális tér alakítása lép) s az eredetihez szorosan hozzátartozó közösségi tevékenység. De mégis, a gyerekek sokszor már szívesebben játszanak ezzel, mint a térbelivel. A játékkal foglalkozó szakembereknek ma az a legfőbb feladata, hogy fölmutassák a közösségi játékok értékeit.
    Szentiványi Tibor: Maga a játszás sokat változott az idők folyamán. Feltűnő, hogy mennyi időt fordítunk játékra manapság, és érdekes összehasonlítani, hogy mennyit időt töltöttünk ugyanerre a célra száz vagy akár több száz évvel ezelőtt. Végeredményében relatíve kevesebbet! A gyermekek játszása és a felnőttek hasonló elfoglaltsága mára már sokkal jobban kiegyenlítődött, már ami az életkorra jellemző időtartamot illeti. Igaz, hogy az aktív játékos szereplést – különösen a felnőttek esetében – egyre inkább felváltja a szemlélő jellegű, kibic funkciójú, passzív játék. Gondoljunk csak a médiákon keresztül hozzánk eljutó szellemi játékokra, műveltségi vetélkedőkre, a szerencsejátékok pedig különösen jól érzékeltetik ezt a szerepváltást. És ezzel közel se merítettük ki a teljes palettát.
    Kriston Vízi József: Ezek a példák is megerősítik, hogy „a” játék helyett a tágabb és mobilabb játszás fogalmát állítsuk előtérbe. Fontosnak látszik körüljárni ugyanakkor, hogy a kultúra különféle játékmodelleket közvetít, és a közvetítés során alighanem rendkívüli a személyes példa, a személyes motiváció jelentősége.
    Pálffy László: A szabad idő aránya a mi „túlterhelt” korunkban is megnőtt. Korábban a gyerek otthoni kötelességei nagyobb arányban töltötték ki az úgynevezett szabad időt, hisz a család aktív társasági életében, a ház körüli munkákban, a háziállatokkal való foglalatosságban, az otthon rendben tartásában jelentősebb szerep hárult a gyermekre. Ezeket a kötelességeit a gyermek gyakran játékos formában tette, hisz dalolva etette a háziállatokat, kis testvéreit, játszott velük, játszásiból vacsorát készített magának (amit valóságosan is megevett), és a rendrakáskor a saját külső és belső játszóterét, játékeszközként is használt kellékeit tette rendbe, a veteményes kertet, virágokat gondozta. Az (a sok) idő, amit a virágára (tárgyaira, társaira) fordított, az tette fontossá számára a virágot (tárgyakat, társakat). Ezeket a tevékenységeit gyakran közösségben, testvéreivel, társaival együtt végezte. Mára a kötelességek aránya csökkent. Egy gyerek egy mostani felmérés szerint átlag 4,5 órát néz tévét, és mindezt valójában aktív társak és tárgyak nélkül, magányosan teszi. A tévénézés közben eltávolodik a tárgyi és emberi világtól, különösen a magyar valóságtól. Ha figyelembe vesszük a magyar csatornákon látható elérhető programokat, akkor ez is jelentős részben szinkronizált filmeket jelent, ami egyfajta kulturális aszinkronizáltságot is jelent. Nemcsak az artikulációtól idegen hangok szavak bizonytalanítják el a nézőt, hanem a képi tartalom idegensége is. A brazil szappanoperák emóciói, szerepjátékai ugyanolyan bizonytalanságot keltenek, mint az amerikai terrorista elhárítók sikerei. Ezek a tévéjátékok lényegében egy idealizált felnőtt társadalmat modellezve a társadalmi agresszió közvetítő csatornáiként a megfélemlített nézőt magányos játékra nevelik. A társaságát elvesztő, magányossá váló játékos a médiabirodalmak könnyű játékszerévé válik, hisz nem gyakorolva, lassan elveszti társasjátékos képességét. (Tévénézési készsége azonban stabilan megmarad.) A tévésorozatok is tartalmazhatnának olyan történeteket, amelyekben a szereplők társasjátékot, közös játszadozást, mintegy ismeretterjesztést is tartalmaznának. Ezek a sorozatok azonban más céllal készültek. A célok országonként mások. Más egy dél-amerikai családregény közlendője, és más céllal készül az egymás ellen küzdő, egymást percenként darabokra tépők párharcát bemutató sorozatok célja. A tévéműsor-újságok időbeosztása szerint a brazil sorozatok majdnem megközelítik az amerikai filmek összes időtartamát. A nézettségi adatok szerint azonban elsősorban az amerikai akciófilmek robbanthatják szét az európai társasjáték-kultúrát. A föld lakosságának 4%-át kitevő USA lakosságának mind a mai napig legnagyobb feszültségét a gonosz fekete erő és a tiszta fehér hatalom küzdelmének színkeveredése okozza. Az amerikai lakosság többsége még úgy nőtt fel, hogy iskolájába nem járhatott más színű ember. A játszótereken, uszodákban, társasházában nem találkozhatott más színűekkel. Szinte csak a lottó volt az, amiben egyszerre, szinte azonos arányban vehettek részt fehérek és feketék. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott. A lottó-főnyereményt a filmek tanúsága szerint már nem egy játékos nyeri meg, hanem ketten osztoznak rajta, egy gyönyörű színes bőrű nő és egy kedves fehér férfi, akiket a játékbeli közös siker összeismertet, majd egymáséi lesznek. Az USA-ban 1865. április 9-e óta igyekeznek érvényesíteni az 1863-as törvényüket, hogy a rabszolgasorsból felszabadított feketék is választójogot kaphassanak, részt vehessenek a társadalom legfőbb játékaiban. Érdeklődéssel figyeli ezt a 100-140 éves folyamatot a világ nagyobbik része (96%), ahol 1500-2500 éve túljutottak a probléma megoldásán. Évtizedenként újabb kampányfogásokkal igyekeznek a problémákat mesebelien réginek mutatni, vagy a fennálló fekete–fehér faji megkülönböztetés által létrejött társadalmi viszonyrendszer káros működését csak más országra érvényesnek mutatni. Az elmúlt évtizedben már megritkultak a magányos farkasként a világ bajait megoldó Simon Templair („Angyal”) féle hősök, helyettük most a páros hősöket hozták divatba. Azt sugallják ma szinte kötelező jelleggel a legtöbb amerikai filmben, hogy a jó az csak párban létezik, melynek egyik tagja fekete, a másik fehér. Ezek a hősök együtt lottóznak, együtt golfoznak, együtt járnak lóversenyre, együtt szerepelnek a kvízműsorok, sakktornák döntőiben, ahol az egymás elleni utolsó csatájuk is döntetlent eredményez. Ezeknek a filmeknek a hatása bizonytalan Magyarországon is, ahol többünk kötelező olvasmánya az 1852-es, amerikai rabszolgasorsot bemutató regény, a Tamás bátya kunyhója volt. Ez is csak egy része a világnak, a filmé, regényé, de sem a sakk sem a lottó nem így működik az európai valóságban.
    Azt gondolom, nagyon sok érdekességet lehet ugyan meríteni az amerikai filmtechnikából, de még többet a saját kultúránkból. Milyen káprázatos sportfogadási és egyéb játékok léteztek például egy európai hagyományban! Amerika felfedezése előtt az európai sakk, kártya, golf, foci, lóversenyfogadás sok formájában élt Spanyolországban, Angliában, Skandináviában, Olaszországban, Németalföldön is. Amikor a mai USA területén élők gyarmatként, sajnálatosan reménytelen helyzetben voltak, akkor Magyarországon Kempelen Farkas sakk-automatájával játszhattunk, vagy a lottósorsolás eredményére várva tervezhettünk egy londoni, párizsi nyaralást. 1770. szeptember másodikán leírták, hogy hogyan játszottak egy szerencsejátékot Pesten, a Batthyány téren, és hogyan azonosult vele sok ezer ember, s amelyet kis változtatással ma is játszunk, ez a Kenó. Van már természetesen nemcsak ilyen demokratikus játék. Ezek többsége nem a magyar játékkultúrából ered. Az utóbbi két-három évben a magyar médiában is meghonosodott az ellenségképző, gyűlöletkeltő játékstílus. Több sikeres amerikai sorozat például a kirekesztésre épül. Egy embercsoportból zárjatok ki egyet, zárjatok ki még egyet, meglátjuk, végül ki marad bent. A kirekesztés egy sikeres játéktípus. Ma már így működik a tévés vetélkedőjátékok többsége. Ugyanakkor ezek is kínálnak lehetőséget a részvételre. Sokak számára egy ilyen vetélkedő is izgalmas háttérjáték-lehetőség, meg lehet tippelni a helyes választ, és számolja, hogy ő meddig jutna el. Fontos kérdés persze, hogy hogyan lehet a játékra fordított időt mérni, és ez vajon mástól, a családtól vagy a közösségtől veszi-e el a játékos idejét, hogy mikor válik a játék káros szenvedéllyé.
    Szentiványi Tibor: A játékok zömében alapvető jellemző a versengés megvalósulása, vagyis elérendő cél a felülkerekedés, a másik fél legyőzése. Legyen az szabadtéren lebonyolított mozgásos (sport) játék vagy szobában lefolytatott kártyajáték, táblásjáték, esetleg a legismertebb absztrakt játék, a sakk. A versenyszerűen játszott játékoknál ez a tendencia még inkább nyilvánvaló. Bár jelen vizsgálódásunk kifejezetten a társas játékokat állítja a középpontba, mégis szomorúan kell megállapítani, hogy az egyszemélyes (ún. szoliter) játékok egyre nagyobb teret – és időt – foglalnak el életünkben. Ennek során nemcsak a mechanikus, manipulációs, ügyességi játékokra kell gondolnunk, hanem a számítógépeken játszható játékokra is. Utóbbiak egyre inkább eltávolítanak bennünket barátainktól, magányossá tesznek, elszeparálnak a közösségtől. Magyarán háttérbe szorulnak a közösségi játékok.
    A játszma tétje a hozzáállásunkat is alapvetően meghatározza. A rejtvényfejtés mint egyfajta szórakoztató elfoglaltság, egyben játék, nemcsak a műveltségünket teszi próbára vagy éppen tartja izgalomban, de felcsillantja a nyeremény lehetőségét, legyen az egy könyvjutalom vagy esetleg annál sokkal nagyobb értékű díj. A „félkarú rabló” vagy játékgépek növekvő népszerűsége már nemcsak a nyereséget hangsúlyozza, hanem annál sokkal nagyobb gondot tár elénk, a játékszenvedély kialakulását. Felnőttek vonatkozásában nemcsak a férfiak, de majd ugyanolyan mértékben a nők körében is szedi az áldozatait. E helyütt nemcsak a jómódú réteg kegyes kedvteléséről van szó, de veszélyezteteti a középosztály tagjait, sőt a kifejezetten nehéz körülmények között élőket is.
    A családi, ún. háromgenerációs játék (szülők, nagyszülők és gyerekek együtt játszása) az elmúlt évszázad elején még gyakori elfoglaltság volt, mára ez jóformán ismeretlen. Még örülni kell, ha az egyidős fiatalok közösen tudnak játszani. Mentségükre legyen mondva, hogy oka ennek a sokféle kötelező vagy önként vállalt elfoglaltság is, amelyek lehetetlenné teszik több résztvevő egy adott időben való együttes jelenlétét. Emellett a társadalom pedig teljesítménycentrikus gondolkodásmódra nevel, mindenben csak a praktikumot és a hasznosságot keresi, ezen szempontokon kívül alig találunk más mentséget az előbb említett helyzetre, hiszen elhatározás kérdése az, hogy mennyit játszunk és mennyit ülünk elmélázva a televízió előtt. Csak tájékoztatásul, hazánkban a felnőtt férfiak napi 2,4 órát !
    Pálffy László: A játékszenvedély és a szenvedélyes játszás szinte minden esetben az abban megszerezhető nyeremény vonzerejéből táplálkozik. A legtöbb játéknak elengedhetetlen része a nyeremény, vagy az azáltal létrejövő sikerélmény. Ismerünk jó néhány játéktípust, amelynek lényege a játék során folyamatosan megjelenő, kecsegtető sikerélmény reménye. A játéktervező számára felmerül a kérdés, hogy milyen lenne az ideális sikerélmény, vagyis a játék eredménye mikor a legmegfelelőbb a résztvevők számára? Harsányi János a játékelméleti kutatásaiért a legrangosabb díjat, Nobel-díjat kapott. Életének utolsó húsz évében a játékelmélet matematikai kutatásai után annak etikai kérdéseit boncolgatta. Erkölcsi kifogásait magánbeszélgetésben számomra úgy fogalmazta meg: „Nem csak az vet magára a játékra árnyékot, ha a játékban résztvevők nem nyernek, hanem az is, ha a győztes díjáról kiderül, hogy értéktelen, például a főnyereményként bemutatott csodálatos nőt később a győztes megismeri, és rájön, hogy nincs benne semmi csodálatos, sőt valójában egy útszéli ribanc.” A sikert kínáló játékok csillogásának megőrzése érdekében a játéktervezőnek a játék folyamatába be kell építenie a dinamikus együttjátszás örömét szolgáló elemeket is. Ugyanúgy a legtöbb munkafolyamat során a siker, a végeredmény elérésének reménye mellett a közös tevékenység örömének lehetősége is elengedhetetlen. Bár a legtöbb mai játéktípus és munkafolyamat számítógép és Internet segítségével szervezhető, mégis óvatosnak kell lennünk azok átültetésekor. Áljon itt ismét az előbbi beszélgetés egy másik részlete jó tanácsként Harsányi professzortól: „Ha már semmi hasznát nem látod kollégáidnak, játszótársaidnak, hisz minden munkád és minden játékodat interneten, számítógépen keresztül végzed el, akkor is reggelente üljetek le egy ötperces kávézásra, mielőtt belefogtok egyéni teendőitekbe.” ( Akkor megkóstoltam, és azóta nem tudok szabadulni a kávé ilyen értelmű illatától.)
    Kriston Vízi József: Egyértelműen kijelenthető, hogy az elektronikus és az internetes játék kialakulásával, a játék ilyen irányú eltömegesedésével egyértelműen átalakult a szabad idő–játékidő aránya? Egyáltalán: a több szabad idő több játékra való időt is generál?
    Szentiványi Tibor: Az elmagányosodó társadalmunkban felbukkantak olyan újfajta játékok is, amelyek közösségteremtő motiváltságát nem lehet eléggé dicsérni. A kooperatív játékok tartoznak ezen kategóriába. Ezeknél valamennyi játékos közös erőfeszítésén, egymásra figyelésén alapul a játék sikere. Tehát nem két személy vagy két csoport egyikének felülkerekedése révén érik el a kívánt eredményt, mint azt a szokásos társas játékok esetében már jól ismerjük, hanem az együttműködés biztosítja a sikert. Lehet az egyszerűen egy képkirakós játék (puzzle) vagy manipulációs alkotójáték mondjuk fakockákkal, esetleg LEGO-elemekkel valamely építmény létrehozása. Vannak már szép számmal táblás játékok is, amelyek ugyanilyen elven működnek, eredményt csak akkor érnek el, ha mindegyik a közös cél elérésén fáradozik. Helyreigazítja a társa lépését, azért izgul, hogy sikerüljön megadott időn belül elérni a célt, vagy észreveszi, ha valaki hibát vétett. Nem a tréfálkozás kedvéért vetjük fel, de a helyzet nagyon hasonló a muzsikálás terén is, vegyük például egy hegedűművész „játékát” a zenekaron belül, ugyanis csak akkor érnek el eredményt, sikert, ha valamennyien egy célt követve, összetartva játszanak. De említhettük volna a sportjátékokat is, ahol pl. egy staféta- vagy futballcsapat eredménye is az összjátéktól függ. A valós életben a társadalom kooperáló kollektíva, vagy az kellene, hogy legyen, és ezt e helyütt is érdemes figyelembe venni.
    Az utolsó megállapításunkhoz (az időkorlát figyelembe vételéhez) tartozik, hogy egy sor játékban külön teszik érzékelhetővé az idő múlását. Pontosabban egy-egy lépés megtételét adott időn belül kell elvégezni, különben az éppen soron lévő játékos elveszti a lépés jogát. Sokféle szellemes és érdekes módot használnak fel ennek jelzésére, kezdetben még homokórával oldották meg ezt a feladatot, van olyan megoldás, ahol egy zegzugos pályán aláereszkedő golyó futási ideje alatt kell lépni. Azóta sok-sok új ötlettel találkozhatunk a különféle játékoknál.
    A régi, ismert játékok újult köntösben való megjelenése igen gyakori jelenség, sőt vannak olyan ókori játékok, amelyek ismét felélednek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nincsen új a nap alatt. A sakk vagy a go évezredes játékok, máig is népszerűek. A sakk esetében tanúi vagyunk annak, hogy sokféle új formában is játsszák, például kisebb táblán vagy hatszögletű játékmezőn, hasonlóan a tündérsakk is újabb jelenség. A német Bestelmeier játékáruház már az 1800-as évek elején (!) katalógusban mutatta be kínálatát. A nemrégen előkerült füzetből kiderül, hogy sok játék, amik ma újként bukkannak fel a piacon, az említett összeállításban már annak idején szerepeltek. Szinte hihetetlen, hogy Berlinben már 1780-ban működött egy játékküldő áruház, amelyik ugyancsak sok, ma új köntösben megjelenő játékot már annak idején szerepeltetett kínálatában. És természetesen a környezetünkben, ismerőseinknél, barátainknál fellelhető vagy a tévében hirdetett játékok szinte kötelező erővel hatnak ránk is. Ennek hatására mondjuk azt magunkban: ilyenre nekünk is szükségünk van! Nosza, rohanás a áruházláncok, bevásárlóközpontok játékosztályára. Az ilyen fajta divatjátékok terjedése eláraszt bennünket. És így, kritika nélkül minden gyerek elnyeri sivító mentőautóját, Barbie babáját és tiki-takiját, méltó játékát, s ha kellő kritikával és malíciával rendelkezünk, mondhatjuk: egyben méltó büntetését is.
    Csányi János: Hadd utaljak vissza egy szempontra a régi játék és a mai játék kapcsolatában. A középkorban önellátásra voltak berendezkedve az emberek, így természetesebb volt a ház körüli hulladékból, házi munkával játékokat készíteni, mint most, a fogyasztói társadalom, a vásárolj-használd-dobd el idején. Huxley Szép új világában viszonylag kevés szabad ideje volt az embereknek, kevés játékot űztek, de azok a játékok sokeszközösre voltak kitalálva, hogy előállításukhoz is termelni lehessen.
    Érthető, hogy legóval is szívesebben játszanak számítógépen gyerekek: számítógépen a teljes elemkészlet elérhető, és ez – ha csak virtuálisan is, de hatalmas elemkészlet birtoklása – óriási pluszt ad a gyerek szemében.
    Sokan az óvodákba is szeretnék bevinni a számítógépes játékokat, hogy a gép kezelését ezeken keresztül tanulják meg a gyerekek. Azt gondolom, hogy a mai gyerekeknek nem kell megtanítani a számítógép kezelését, számukra ez már természetes közeg, a mi generációnk számára sajnos nem az. Nekik olyan a billentyűzet, mint nekünk régen a bicikli vezetése. Más próbálkozás, hogy óvodások részére mese- vagy egyéb internetes honlapokat hozzanak létre, hogy ha már a gyerek úgyis a gép előtt ül, legalább hasznosan töltse az időt. Ezt sem tartom követendőnek. A számítógéptől óvnám az óvodáskorúakat, nem tiltanám az alsó tagozatosakat, és úgy gondolom, hogy a felső tagozaton kellene kialakítani komoly számítógépes oktatást.
    A számítógépes játék másképp foglalja el a helyét az életben, amit a hagyományos játék. Azt a köztes időt, mint munka és alvás közt régebben olvasásra, művelődésre fordított az ember, most sokan számítógépes játszásra fordítják. A fiatalok számára már természetes egyfajta virtuális-internetes közösség létezése. Elektronikus levelet írnak, akár találkozhatnak is a játékpartnereikkel. Az internetes játékoknál felbukkant az a társas viselkedésmód, amely a hagyományosan, társaságban űzött táblajátékoknál, kártyajátékoknál ismert: hogy már nem is maga a játék fontos, hanem a mellette zajló beszélgetés, amely itt is lehetséges – persze nem verbálisan, hanem írásban.
    Demjén Imre: A mi kultúránkban a játék a sikeres cselekvésre van bekódolva, mint egyfajta pszichofizikai funkció, mely arra késztet, hogy a próba, tévedés, újra próba tevékenységsorozatot a sikerig gyakoroljuk. Ez végigmegy a fejlődés során, az újszülött kortól addig, amíg munkást, rabszolgát nem csinálnak az emberből. A rabszolgamunka pedig elveszi a tevékenység, a létrehozás örömét.
    Kevés szó esett még arról, hogy a gyerekkel kezdettől fogva leginkább az anya foglalkozik. Mivel a gyermekekből is apa és anya lesz, a nevelés az a terep, ahol kiszűrhető az a társadalmi szintű deviancia, amelyről eddig szó volt. A szülő szerepe óriási. Ma már a szülők többsége nincs megfelelően felkészülve a nevelési feladatra. Sőt, a később pedagógussá váló gyermekek sincsenek felkészülve arra, hogy hogyan viszonyuljanak később a saját és mások gyerekeihez. A család feloszlatása, egyénné alakítása nem új akció, hanem a kapitalizálódás során, a múlt század eleje óta alakult ki. Ekkor kezdték vizsgálni azt a kérdést, hogy az áru eladását hogyan lehetne az egyénnél érvényesíteni. Egészen különleges modellalkotás jött létre, egészen azokig a sokat emlegetett virtuális játékokig, melyek arra alkalmasak, hogy a velük magányosan játszó gyereket belevigyék egy deviáns szellemiségű világba. Jó lenne tudni, hogy a háborús vagy agresszív játékok milyen százalékos arányban szerepelnek a játékok között. Jó két évvel ezelőtt jelent meg újságokban annak az internetes játéknak a címlapja, amelynek a lényege az volt, hogy repülőgéppel meg kell támadni a World Trade Center épületét. Hol volt akkor előkészítve ez a „játék”? Ez a játék háborúra készít fel szórakoztatás ürügyén. A virtuális világba vezető játékok kapcsán Karinthy látomása jut eszembe a modern emberről, aki nem tud egyedül semmit se végrehajtani, mozgatni és táplálni kell, és hatalmas a feje. Az elektronikus játékokban a gyermek mindent készen kap, közreműködése egysíkú, fizikuma elsatnyul. A gyártók célja az értékesítés növelése, és a gyermekvilág hatalmas piac. A legkönnyebb a játék révén behatolni a gyerekszobába, és már a gyereket is jó fogyasztóvá lehet nevelni azzal, hogy a valódi tevékenység helyett a látszattevékenységek világához kötjük.
    Kriston Vízi József: Feltételezem, hogy a játéktevékenység változásai ellenére napjainkban is létezik egy olyan elemi játékkincs, amely akár az antik időktől elkíséri az emberiséget, ezt nevezem én játék-archénak. Aztán ezek egy része (különböző korokban s nagyságrendekben) háttérbe-feledésbe merül; másik részük folyamatosan virágzik, aztán azok mellett valamilyen késztetésre a régiek ismét divatba jönnek.
    Tészabó Júlia: Nagyon szép példái vannak a továbbélésnek, akár a jelen piaci folyamatok között is. Számos igen ősi s a világ bármely pontján megtalálható játékszer (labda, csiga, baba) és sok táblás játék jelen van, ha sokat változott is, az idők során. De közben egyre több lett az olyan játék, amelyről tudjuk, hogy ki mikor találta ki, hol született, ki csinálta. A mai játékok legnagyobb része ilyen monogenetikus játék: egy feltaláló nevéhez köthető. A kétféle játéktípusnak vannak közös pontjai. Ilyen például, amikor egy adott társadalom saját kultúrájában eleve létező játék valamilyen hatásra feléled, „újrakeletkezik”. Kultúrtörténetileg izgalmas kérdés például, hogy miért lett többször is újra népszerű a jojó, ez a csaknem minden kultúrában általánosan megtalálható ősi gyökerű játék, s volt divatos több alkalommal Magyarországon is. Többféle kultúrkör keveredése is okozhatja egy játéktípus feléledését, ilyen például a tollaslabda, melynek egy ősi változatával az angol katonatisztek találkoztak a gyarmatokon. De példa lehet az olyan ősi keleti társasjátékok, mint a go vagy a mahjong növekvő népszerűsége a világ nyugati felén. Szerintem az ősi és az újabb játékok együttesen alkotják a mai játékkincset, s fennmaradásuk, folyamatos megújulásuk éppen azt jelzi, hogy van igény rájuk még e megváltozott világban is, vannak még sokan felnőtt és gyermek játékosok, és ezek igénylik ezt az állandó megújulást.
    Pálffy László: A játékszabályok tökéletes voltáról az idő dönt, évszázadok folyamán milliárdnyi lejátszásának eredménye gyakran bírálja felül a játékgyártók ítéletét. Az idő kirostálja a tökéletlen játékszabályelemeket, játéktárgyakat, nyelvi játékokat, sőt néha még a nyelvi közeget is. Hiába tűnt a Zamenhof által logikusan megtervezett eszperantó nyelv jobbnak, praktikusabbnak, közérthetőbbnek minden korábbi nyelvnél, végül is egy-két millió ember megtanulta, majd elfelejtette. Szerencsére azonban nem minden újdonság tűnik el a süllyesztőben. Szinte minden héten megjelenik egy szabályaiban, eszközeiben, megjelenésében egyaránt új játék a piacon. A játéktervező számára is csak többnapi vizsgálat, próbajátékok sora után válik világossá, hogy ezek többsége egy klasszikus játék átfogalmazása. A sikeres XX. századi újdonságok többsége mind több száz, több ezer éves ősi játékokat élesztett újjá. A Master Mind, a Memory, Torpedó, Connect 4, Keno, mind-mind egy-egy ősi játék átszínezése. Amennyiben az új játékban az eredeti játék működését sikerült megtartani, akkor bizonyára a játék működőképes marad, sikert ér el.
    Tészabó Júlia: Ahogy már Platón is írta, a törvénytisztelő embereket szabályjátékokkal neveljük. A szabály egyfajta kánon, történelmileg alakul ki, és megváltozását is történelmi, társadalmi motívumok indokolják. De rendkívül fontos, hogy ezek elfogadottá váljanak, hogy megőrizzék struktúrájukat, ami lehetővé teszi a szabálykövetés tartósságát is.
    Pálffy László: A tökéletes játékok tökéletes formájának elterjedése nemcsak a játszók demokratikusabb, élvezhetőbb szórakozását szolgáltatta, hanem egyfajta közös nyelvvé vált, amin keresztül a távolból jöttek és a távolra kerültek is megértették egymást. Természetesek azonban a játékszabály-változtatók szándékai. A gyermek először már a játék közben akarja a korábban rögzített és elfogadott szabályokat megváltoztatni, akkor, amikor számára a nyerés esélye csökken. Igyekszik úgy átalakítani a szabályokat, hogy az neki jobb legyen. Később már a játék kezdetén olyan szabálymódosításokat javasolnak, amelyek az addig egyenlő esélyt biztosító játékban számukra plussz előnyszerzési alkalmat kínálhatnak. Gyakori azonban az is, hogy az adott játék a gyermek számára még nehéz, és igyekszik a játék szabályát az érthetőségi határig leegyszerűsíteni. A kreatívabb fiatalok már a dackorszakuk elején a velük játszókra más szabályokat igyekeznek kényszeríteni. Ebben az új szabályban nem a használhatóság, hanem az újdonság az „érték”, és az a sikerélmény, hogy a szabályalkotó ebben a formában is érvényesíteni tudta akaratát. A mások által, évszázadok alatt, közös szabályok szerint játszott játékba beleerőszakolt szabálymódosítás gyakran a közös játszást élvezhetetlenné, hamissá teszi, hasonlóképpen, mint amikor a zenekarban az egyik önfejű játékos más kottából, másként játszik. Leggyakrabban a szabálymódosítási szándék abból ered, hogy a sikerre vágyó játékos elégedetlen a játék által számára szolgáltatott nyerési gyakorisággal. Az ilyen módon létrejött játéktervek általában már eleve halálra ítéltek. Jó példa lehet erre az 5/90-es lottó 1540 óta létező formulájának javasolt 5/91-es változata, vagy a 6&215;5–ös sakk, vagy a négyszemélyes malom. Ezek a mutánsok rövid ideig színesítik a játékkínálatot, de előfordul, hogy bábeli nyelvzavart okoz az adott játékot korábban egy nyelven beszélő, egymást megértők közösségében. Az „új” játékfajták dömpingje kereskedelmi érdek ugyan, de már túl van azon a sokszínűségen, ami közt a vásárló tájékozódni tudna. Az így bizonytalanná váló vásárlók már összességében is kevesebb pénzt és figyelmet fordítanak játékokra.
    Nem csak a karácsony körüli időszakban, és nem csak áruházakban találkozhatunk a társasjátékok dömpingjével. Sajnos már az otthonokban is annyiféle játék fordul elő, hogyha mindegyikkel csak néhányszor együtt játszana a család, akkor nem maradna idő a tévénézésre. De (sajnos?) nem így történik. A játékok jelentős része kibontatlanul hever. Amerikai játékpszichológusok könyveiben olvashatunk magyarázatokat az otthon felhalmozódó játékokra. Az ő gyakorlatukban az ünnepi játékvásárlás egyfajta ön-megnyugtatás. A gyermek névnapján, születésnapkor, gyermeknapkor stb. a szülőben lelkiismeret-furdalást okoz az, hogy arra gondol, hogy milyen keveset játszik a gyermekével. Egy attraktív játékdoboz és annak egyszemélyes játéktartalma megoldani látszik a feszültséget: „Itt az új ajándék-játék, játsszál vele, és engem hagyjál nyugton.” Az ajándék szinte azonnal felkerül az ajándék-játékok tornyának tetejére.
    Ide kívánkozik egy svéd gyermekvers: „Elkezdtem bélyeget gyűjteni. A papa hozott egy kilót. Többé már nem gyűjtök bélyeget.” A káros sokszínűség már nemcsak a táblás társasjátékokra, de még az olimpiai sportágakra is vonatkozik. Hiába jelennek meg, válnak divatossá újabb és újabb sportágak, az olimpiai bizottság az olimpiai sportágak darabszámát nem hajlandó növelni. Bár a 70 éve játszott golf népszerűsége, játékosainak köre egyre szélesebb, mégis csak más, fiatalabb sportágmutáns kihagyása mellett fogják ismét a golfot az olimpiai programba visszavenni.
    Demjén Imre: A szabálytanulással kapcsolatban eszembe jut egy saját példa. Szüleimmel a háború után egy olyan településre kerültünk, ahonnét a sváb lakosság nagy részét kitelepítették, és a helyükre a saját szülőhelyükről kitelepített székelyeket telepítettek be. Az ő körükben játszottak egy egyszerű felelgetős játékot, a piacjátékot. Bizonyára ismerik, a vevőnek azt kell kérdezni, hogy „hogy a bab?”, és a kofa válasza rá, hogy „kettő.” Ha a vevő rákérdezett, hogy „kettő?”, akkor a kofának „hogy a bab”-ot kellett válaszolnia. Ha eltévesztette, vesztett. Emlékszem, a játékot mi is eltanultuk, és sokáig játszottuk otthon is. Jó mulatság volt.
    Tészabó Júlia: Ez jó példa arra, hogy hogyan működik a játéktanulás, a szabálytanulás hagyományos közegben. A gond az, hogy éppen ez a hagyományos közeg szűnt meg.
    Kriston Vízi József: Igen, megszűnt az a falusi és kisvárosi tradíció, ami erre alkalmas keretet biztosított, és még ha létezik is egy-egy rejtekében a mi világunknak, éppen a szemünk előtt történik ennek a levetkezése, ami akár szó szerint is kulturális „kivetkezés”. Ahogy ezt a korábban meglehetősen hagyományőrző Szék esetében mindannyian látjuk, tudjuk, s ez nem csak a szűken vett néprajz számára szolgál tanulságul. Ez egy kortárs s talán közelesen lezáruló folyamat, hiába is kesergünk felette!
    Demjén Imre: Éppen ezért kell felhívni a figyelmet a felkínált, hagyományos játékkincs fontosságára. És ki kell emelni a társadalom szerepének fontosságát.
    Szentiványi Tibor: Kérdezhetjük ezek után, mire számíthatunk a közeli jövőben a társas-játékok vonatkozásában? A kínálat egyre jobban növekszik, nemegyszer hazai vagy az európai kultúrától távol álló játékok is piacra kerülnek. Szerencsére az alkotó játékok száma nem csökken. A pedagógusoknak, szülőknek és szakembereknek arra kell törekedni, hogy felismerjék azt, hogy nem az óriási mennyiségű játék beszerzése az üdvözítő, nem szükséges a gyerekek környezetében óriási kupac játékot felhalmozni, ehelyett arra kell megtanítani őket, hogy ismerjék fel a mellékelt szabályok változtatásának lehetőségét egy-egy játékban. Találjanak ki új és még újabb szabályokat. Ezzel nemcsak a kreativitásukat fejleszthetik, hanem még szórakoztatóbbá válik a játék, végül is még inkább közel állónak érzik a játékot, ha a maguk alkotta meghatározások, szabályok szerint játsszák azt. Másrészt, nem szükséges csodálatos dobozba elhelyezett méregdrága játékot beszerezni, ahol a csomagolás és reklám teszi ki az ár zömét, hanem klasszikus és igen egyszerű játékokkal (gondoljunk csak a szimpla golyójátékokra) ugyanannyit szórakozhatnak, tanulhatnak, fejleszthetik készségeiket, mint a méregdrága játékcsodákkal, és végül: még barátokat is szerezhetnek. Az utóbbi pedig igen fontos szempont! Hogy is mondta Tolsztoj Leo? „Semmiben nem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.”
    Pállfy László: A golyós játék egyben kerek keretbe is foglalja mai beszélgetésünket. Ebben a tökéletes formában válhatnak gondolataink is kerekké, gömbölyűvé. A rulettgolyó kiszámíthatatlan pörgése milliókat tett milliomossá, az orosz rulett játék revolvere fosztott meg ezreket az életüktől. A lottó számozott pingponglabdáinak pattogása hetente 1-2 milliárd játékosnak adja a gazdagság reményét, Krisztus előtt 3250-től vannak tárgyi emlékeink a festett agyaggolyós játékokról, majd labdajátékokról. Ezeket a golyóféléket ötezer éve lyukba, kapuba, rekeszbe, kosárba gurítjuk játékok keretei közt, amikben a közösséggé formálódó résztvevők megtanultak nyerni, veszteni, a kibicek tanácsokat adni, a szurkolók azonosulni. Hadd idézzem erről József Attila Isten című versét: „Hogyha golyóznak a gyerekek, / Az Isten köztük ott ténfereg. / S ha egy a szemét nagyra nyitja, / Golyóját ő lyukba gurítja.”
    Kriston Vízi József: És ez akár beszélgetésünk zárószava is lehet!