Moskovszky Éva

Az istenek arany játéktáblái

    Az Operában vagyunk. Wagner tetralógiájának utolsó része is végére jár. A megölt hős, Siegfried máglyájától lángra lobban a Walhalla. Elpusztul az istenek csarnoka, vele a Vánok isteni nemzetsége, amelyen a Rajna aranyának átka nyugszik. Ez a Götterdämmerung, az istenek alkonya.
    Wagnernál ez a vég, a germán mondavilágban azonban, amelyből tárgyát merítette, folytatása következik. A tengerből kiemelkedik egy zöld sziget, ott látjuk az Ászok fiatal isten-nemzedékét, amint arany játéktáblákon játszadoznak „gyermeki ártatlanságban”, amint ezt a monda egyik magyarázója írja. Mások azonban ezt a játékot sokkal többnek tartják puszta gyermekes szórakozásnál. Az aranyat nemcsak becses, hanem különös erővel bíró fémnek is tartották; nem csupán anyagi értéke, hanem hatalmat adó varázsereje miatt is meg akarta szerezni Wotan a Rajna aranyát – csakhogy aztán visszaélt vele. A fiatal istenek táblái, kockái, bábui már ennek az előző isten-nemzedéknek is tulajdonában voltak. Sőt: a Götterdämmerungból, a ragnarökből csupán ezek a csodálatos arany játékeszközök menekültek meg, amelyeken nem fogott az átok. A fiatal istenek pedig, egy új világ kezdetén, ezeken, ezekkel az arany játéktáblákkal jósolják meg a jövendőt, sőt egyenesen a sorsot döntik el.
    Sok ősi kultúrában találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy az élet egy-egy szakaszát le lehet zárni, azután pedig egy új életet kezdeni. Az archaikus ember nem ismerte a folyamatos, történelmi időt, számára minden év újrakezdés, és ahogyan az idők kezdetén az istenek cselekedtek, úgy kell tennie az embernek is minden év, esetleg egy hosszabb periódus elején. Ez az, amit Eliade „az örök visszatérés mítoszának” nevez.
    Az egyéves periódus kezdete nem azonos világszerte. Kitűzhetik a napéjegyenlőség vagy valamelyik napforduló idejére, függhet a hold változásaitól, a csillagok állásától, a vegetációs periódusoktól (vetés vagy betakarítás), de két tényező kombinációjától is. A Távol-Keleten a holdújév máig is ünnep, bár sok helyen már vallási jellege elhomályosodott.
    A Mezopotámiában fennmaradt ékírásos szövegek segítségével rekonstruálni tudjuk az egyes városokként eltérő, alapjában véve azonban azonos évzáró-évkezdő ünnepeket, amelyeket sumér nyelven zagmuknak, akkádul pedig akitunak neveztek. Az év végén a világ visszatér az őskáosz állapotába, a férfiak és nők ruhát cserélnek, a vigasságok kicsapongásba mennek át. Ekkor a királynak tulajdonképpen meg kellene halnia, ámde helyette kockavetéssel kisorsolnak egy helyettes királyt, aki egy-két hétig átveszi a király szerepét, minden jóban részesül, de magára kell vennie – a király helyett – az egész nép minden baját, bűnét, és ezért rövid „uralkodása” végén feláldozzák. Később ezt a bűnbakot nem ölik meg, csak kikergetik a pusztába. Az igazi király ekkor fényes öltözékben újra a trónra lép, teremtés-mítoszt éneklő kíséretével felvonul az Újév házába (a főisten templomába), ott „szent nászt”, hierosz gamoszt ül az istennőt helyettesítő papnővel vagy egy hieroduléval (templomi kurtizánnal). Végül a király megjósolja vagy inkább eldönti a következő év sorsát. Ez pedig játéktábla és kockák segítségével történik.
    Díszes, nemesfémekkel, féldrágakövekkel berakott játéktáblákat Ur város királysírjaiban is találtak, ezeknek is sorsjósló, sorsmeghatározó szerepük volt, ha nem is az újévi ünnepségek alkalmával használták őket. A sok párhuzamot vizsgálva kimondhatjuk, hogy a játéktáblán és/vagy kockával végzett rituális játék – jóslás, illetve mágia – minden kultúrában megelőzi a szerencsejátékot; a fejlődés végén áll a társasjáték, gyermekjáték. Ahol már párhuzamosan fut a rituális játék és szerencsejáték, ott a jósló, varázsló játékeszközöket anyaguk különbözteti meg, minthogy az arany, ahogy azt a germán istenek játétábláinál láttuk, mágikus fém. Még a Kr. u. I. századi Itáliában is arany kockákat vetettek egy forrás vizébe, hogy a jövendőt megtudakolják.
    Az akitu rítusához hasonló évkezdő szertartások, gyakran az akitu egyes elemeivel, kimutathatók Egyiptomban, a hettitáknál, Ugaritban, Iránban (szakaiák), a mandeusoknál. Még olyan távoli kultúrákban is, mint az észak-amerikai indiánoké, megtaláljuk az évkezdő ünnepek „szerencsejátékát”, amely különben tilos, de ilyenkor egyenesen kötelező.
    Látjuk az újévi ünnepségeken az esztendő utolsó napjaiban rituálisan felidézett „káoszt”, orgiasztikus túlkapásokkal, a társadalmi rend felfordításával, a tüzek kioltásával, a halottak visszatérésével – ezeket álarcosok, illetve feketére-fehérre bekent arcú férfiak jelenítették meg.
    A görögöknél Kronosz istenhez fűződtek az újévi ünnepségek; tudunk arról, hogy a baszileusznak nevezett pap (átvéve az egykori király szerepét) végezte a rítusokat, ő ült hierosz gamoszt a feleségével, a baszilinnával. Ezek a „szent nászok” mindig, mindenütt az eljövendő periódus szerencséjét, termékenységét voltak hivatva biztosítani.
    A rómaiaknál az évzáró-évkezdő ünnepségeket Saturnaliáknak hívták. Saturnus nem volt ős-római isten, Keletről származott, és Kronoszhoz hasonlóan ambivalens természet volt: termékenységet hozott, de volt egy sötét, emberáldozatot követelő oldala is. Azt mondták, hogy Saturnus oltára valaha embervértől vöröslött. A klasszikus korban a Saturnaliákat vidám ünnepségnek ismerjük meg, a káoszt itt is a férfiak-nők ruhacseréje, orgiasztikus tobzódások jelezték, a rabszolgák pár napra átvették az urak szerepét, ők viszont erre az időre rabszolgát alakítottak. A lakomákon ott elnökölt a bűnbak utóda, a Saturnalia-király, akit kockával sorsoltak ki. Ettek-ittak, és kockáztak – mégpedig dióba. A kockázást különben Rómában törvények tiltották, amelyeket különben mindenki megszegett – a legionáriustól felfelé egészen a császárig. A törvényeknek állítólag az volt a céljuk, hogy a könnyelmű szerencsejátéktól óvják a rómaiakat, nehogy az utolsó tunikájukat is elkockázzák. A szerencsejátékra, fogadásra azonban sok más alkalom is volt – és a rómaiak olyan szenvedélyesen fogadtak akármibe, mint később az angolok. A tiltásnak más oka kellett hogy legyen. A rituális kockajáték szentségét akarták megőrizni: mindhiába. Az eredeti értelem azonban már elhomályosodott, és a Saturnalia-királynak, a bűnbaknak sem kellett életét adnia. Azaz – van az archaikus Saturnalia-ünnep továbbélésére egy adatunk, méghozzá a késő római korból, a Kr. u. IV. sz. elejéről, és ez a Dasius-mártírakta. Eszerint Dasius keresztény vallású római katona volt, Durostorumban szolgált, az Al-Duna mentén. Kr. u. 3l3-ban a helyőrségben a Saturnaliákat ünnepelték – amint látszik, az ősi, barbár módon. A kockán Dasiust sorsolták ki Saturnalia-királynak. Övé lehetett volna minden, amit csak megkíván: étel-ital, pompás ruha, szép nők. Amikor azonban véget ér „pünkösdi királysága”, feláldozzák. A fiatal katona azonban, mint keresztény, nem volt hajlandó belemenni a kicsapongásokba, ebbe az egész pogány komédiába, és – holott erre az esetre azonnali megöléssel fenyegették – megtagadta a közreműködést. Erre aztán késedelem nélkül kivégezték. Dasius vértanúságáról mártírakta tanúskodik. Egyes újkori klasszika-filológusok valószínűtlennek tartják azt, hogy egy ilyen késői korban még ennyire archaikus, emberáldozatokkal járó rítusokat gyakoroltak volna, azonban egy isten háta mögötti garnizonban, valószínűleg Ázsiából regrutálódott katonák között ez nagyon is lehetséges. A hagiográfusok, akik erős kritikával vizsgálják a szentek legendáit, a Dasius-mártíraktákat a teljesen hiteles, egykorú feljegyzések közé sorolják.
    A katonatársak eljárását nem tekinthetjük egyszerűen öncélú kegyetlenkedésnek, afölötti bosszúnak, hogy katonatársuk elrontotta barbár szórakozásukat. Ha itt még megvolt a Saturnaliák ősi jellege, akkor a közreműködés megtagadása azt jelentette, hogy Dasius útjában áll az eljövendő év szerencséjének, tehát veszélyezteti katonatársait is.
    Az akitu-típusú évzáró-évkezdő ünnepségeknek azonban nem utolsó előfordulása a durostorumi véres Saturnalia. Az ősi ünnep, módosulva bár, de tovább élt. Liungman művében egész hosszú sorát mutatja be azoknak az európai ünnepeknek, amelyekben megtaláljuk az orgiasztikus jelenségeket, a ruhacserét, a helyettes király – pünkösdi király – választását, az álarcos felvonulásokat. Az álarc felöltése, illetve az arc befeketítése vagy kifehérítése az ősök megjelenítésére szolgál, és nem kötődik csupán a Saturnaliákhoz. A férfiak karácsonyesti kocka- vagy kártyajátéka – dióban – megtalálható a német és a magyar folklórban is, immár minden sorsjósló, sorseldöntő jelleg nélkül.
    Még a közelmúltban is, a számkivetett dalai láma regnálása idején, megtartották Tibetben az ősrégi glud’gong ünnepet. A szertartásokat a jalno, a dalai láma második helyettese tartotta, Őszentsége csak ablakából nézte. Megtaláljuk itt is a láma rituális kockázását a bűnbakkal. Bár a kockajátékból mára már a Távol-Keleten is jobbára szerencsejáték lett, megmaradt a jósló, mágikus kockázás is, amelyet úgy határoltak el, hogy a kockák anyaga arany vagy gyöngyház volt. Lhasszában a glud’gong alkalmával a jalno aranykockákat vetett a bűnbakkal. A bűnbakot az ünnepség végén száműzték, valaha azonban az ő sorsa is halál volt. A játékban az egész eljövendő esztendő sorsa „forgott kockán”, ha a láma győz, az év szerencsés lesz, ha azonban a bűnbak, szerencsétlen. Nos, Tibetben nem vállaltak nagy kockázatot: a láma kockáin csupa hatos szemek voltak, a bűnbakén csupa egyesek. A franciák azt mondják: a szerencsejátékban csalni nem más, mint kiigazítani a szerencsét, corriger la fortune. – Tibetben a szerencse korrigálása állami szinten ment végbe.
    Az aranykockák, a „kegyes” csalás azonban nem tartóztathatták fel a végzetet. A kínaiak lerohanták Tibetet, tűzzel-vassal pusztították az ország vallási és kulturális értékeit.
    A dalai láma, a földi isten, azóta is hontalanul járja a világot.