Talán ott kezdem, hogy családom történetét nem tudom fában ábrázolni, nincsenek kutyabőrök sem a tabernákulumban. Sorsunk a vidéki magyar sors egyszerű példája, amibe még én is beletartozom. Származásunkról nincsenek bizonyítékok. Az egyik szomszéd falu lakói besenyők, a másikba tartozókat „kanyók”-nak hívtuk gyerekkoromban. Mi, Bukták, talán tótok lennénk, erre utalhat az, hogy az Eger-patakot csak a szemerei szakaszán nevezik Rimának. A falu az idők folyamán a tatár, a török és a tűzvészek miatt ide-oda csúszkált a földön. Lakói örök életükben ezt a földet túrták, rendszerint másnak. Egyszer, 1849 nagy vizeket árasztó tavaszán, osztrák csapatok fészkelték be magukat a faluba. A magyar huszárok Máriássy János vezetésével Egerfarmos felől lőtték a falut. A szemereiek lecsavarták a lámpást, riadtan pislogtak ki a nádfedeles házikók kicsi ablakain, nemigen értették, mi történik körülöttük.
Aztán csend lett egy ideig, és talán még nagyobb szegénység. Anyai dédapám sok szemereivel együtt megpróbálta Amerikát, de ő ugyanazzal a fakofferrel somfordált vissza, amibe a reménységet bepakolta. Mai szlenggel élve: ez bukta volt. Negyven kivándorló ért célba, erről tanúskodik az általuk felállított Mária-szobor a falu közepén. Ekkortájt már a Mocsáryak a földesurak, a parasztok később kaptak egy kicsi földet. Idővel minden portán tartottak tehenet, lovat, disznót. Szegénység volt, de az egyszerű élet feltételei megvoltak. A házaknál megtermett a tej, vaj, kenyér, egyéb. A falu belterjes közösségi életet élt, kifelé nem házasodtak. Még falun belül is az alvégi legénynek meggyűlt a baja a felvégiekkel, ha átmerészkedett a „csináttút” másik oldalára. Apai nagyanyámból potyogtak a babák: tizenkettőt szült, hét maradt meg. Az első háborút mindkét nagyapám megúszta. Ők nem voltak azok között, akik a Tanácsköztársaság alatt földet kaptak. Azt a részt, ahol a tanácsok a földet osztották, ma is így hívják: „poletár”.
A második világháborúból szintén szerencsésen kimaradtak. A faluból sok férfi elesett, vagy megfagyott a Donnál. Emlékművet csak a rendszerváltás után emeltek nekik a temetőben. Ebben a faluban egyébként is lassan történnek a dolgok: jellemző például, hogy a mai napig megőrizte a nevét a Vörös Hadsereg út. Jómagam a Május 1-je út és a Partizán út sarkán lakom. Visszakanyarodva a családi album felszabadulás utáni oldalára azzal folytatom, hogy édesapámat ellopták a szihalomi vasúti töltésnél, felrakták a következő vagonra, meg se állt Groznijig. Négy és fél évet húzott le ott. Egy szovjet tiszt csicskása lett az utolsó hónapjaiban. Innen maradt meg az a szokása, hogy élete végéig ragyogóra fényesítette a család összes cipőjét. Volt ott szerencséjére egy másik szemerei srác, ő is hazatért. Később, ha összetalálkoztak a „szövetkezetben”, azaz a nagykocsmában, katonacimboráknak becézték egymást, és ilyenkor aztán rendszerint zokogásig történő berúgás lett a vége. Apja nagyapám élete folyamán megmaradt szókimondó parasztnak. Őt nem lehetett bekényszeríteni a kolhozba hosszú ideig. Mikor Rákosiról, Kádárról vagy a kommunizmusról esett szó, köpött egyet, s mivel pipázott meg időnként bagózott, a köpés amúgy is indokolt volt. Persze, hogy minek szólt a gesztus, tudta mindenki. Lovaikat ketten tartották meg a faluban, az egyik ő volt, egészen a hetvenes évekig szántotta a kerteket a betakarítások után. A másik nagyapám „önként” lépett be a téeszbe. Amikor aláírta a belépést, a tanácsháza tetején megszólalt a „hangos”, indulókat raktak fel ilyenkor pimaszul. Na, húzzák már apád nótáját, jegyezte meg édesapám. Aki ott volt, mindenki sírt. Az összes mezőgazdasági szerszámot be kellett adni a közösbe, ezek aztán ott korhadtak el a Kossuth téesz udvarán, hiszen nem az volt a cél, hogy használják, hanem az, hogy ne legyen a parasztnál. Meg aztán úgyis jött a forradalmi változás, megjelentek a körmös traktorok a szemerei határban is. A hetvenes évek közepén az előbb említett helyszínt felhasználtam munkáimhoz mint kezdeti szociográfiai terepet, fotókat, akciókat, performanszokat készítettem, illetve adtam elő szinte csak magamnak. Nagyapám nyugdíjaséveiben, amelyhez az elnevezéssel ellentétben nyugdíj nemigen tartozott, szívesen sütkérezett a ház előtti kislócán azon az udvaron, ahonnan szép lassan minden elkopott. ami utalt az egykori gazdaságra. Még az istállót is elbontották. Eltűnt a szalmakazal, alóla az a verem, amelybe az egész család belefért, amikor az oroszok átmentek a falun. Édesapám a hadifogság után kapott egy portahelyet. Megnősült, az esküvői fényképet Mezőkövesden, Weissbachnál készítették. A háború előtt Borsodhoz tartozott a falu, a szemereiek a matyókhoz jártak zörgő szekereken, vitték a gabonát őrölni, a napraforgót üttetni, vásznat szövetni. Az a portahely a Rimán túl feküdt, többen kaptak még ezen a részen telket, Újtelep lett a neve. A házat, amit építettek a szüleim, vályogból rakták, a Rimából lapátolták a „sankot” a fundamentumhoz. Silány nyílászárókat raktak be, milyet is lehetett az ötvenes évek elején kapni. Mindenki fiatal volt az utcában, sorban jöttek a gyerekek. Édesapám munkába járó lett, emlékszem, ahogy leszámolta édesanyámnak a kilenc darab százast, miután szombat este a kocsmából pityókásan hazavergődött.
1956 viszonylag csendben zajlott le a faluban. A községi párttitkárt zsákba rakták, elverték. Aki részt vett az akcióban, nem úszta meg szárazon. Édesapám lapított, egyszer már megégette magát, elég volt. Öcsém pontosan akkor született, amikor az oroszok egy jól irányzott lövéssel lelőtték a mezőkövesdi templomtornyot. Édesanyám engem a karjában tartva a többi sorosival messziről nézte az Rima-hídon felakadt orosz tank kínlódását, míg a többi átvágott a patakon, és eldübörögtek Füzesabony irányába. Itt a faluban az emberek maguk között ’56-ot mindig is forradalomnak hívták. Később, a kádári években az élet csendben ballagott a maga meleg nyári estéin. Az emberek kirakták a ház elé a telepes rádiót, úgy hallgatták Szepesit. A kocsmák hétvégeken tömve voltak. Alig bírtam a sok sörszagú ember között a pultig elfurakodni, hogy a kapott egy forinton csokit vegyek magamnak. Esténként tüzet raktunk, kukoricát pattogtattunk egy feneketlen lavórra rakott perforált lemezen, az asszonyok még valódi népdalokat énekeltek hozzá. Édesapám elégedett volt a sorsával. Három szép gyereke, munkája volt, vasárnaponként délelőtt mise, ebédre tyúkhúsleves, délután focimeccs a gyepen, utána egy-két korsó sör, mi kellett még a boldogsághoz? Édesanyám ambíciózusabb volt. Reggel fél ötkor kelt, kiment kapálni a tanítók kukoricáját, visszaszaladt bennünket megetetni, elindítani az iskolába, majd újra kiment kapálni. Tanácstagságot vállalt, ami nem maradt köszönet nélkül. Ő lett a falu közepén levő díszpark kertésze. Volt ott minden, ami a hurráoptimista nagykönyvben elő volt írva. Kerítés körben, festett padok, de még szökőkút is, benne úszkáló aranyhalakkal két hétig, amíg el nem lopták és meg nem sütötték a Rimából kifogott domolykó társaival együtt. Tény, hogy amíg édesanyám volt a park gondozója, pompázott a sok rózsától, estikétől. Édesapám hétvégeken, ha éppen nem a kocsmában volt, az udvaron tett-vett. Nem volt ügyes, de a ház körül mindent megcsinált. Az Út- és Vasútépítő Vállalatnál, amelyhez nyugdíjazásáig hű maradt, elvégzett egy tanfolyamot, betanított kőműves oklevelet kapott, amire nagyon büszke volt. Dolga az volt, hogy a kiégett aszfaltolvasztó „reiser”-ek belsejét új samott-téglákkal rakja be. Fogai hamar tönkrementek, és mivel rágni nem tudott, esküdött a krumplis tésztára. Orvosnál soha nem járt. Amikor lebetegedett, és jártányi ereje is alig volt, kicipelte magát a kertbe, kis sámlin ülve kapálgatott. 1992-ben halt meg gyomorrákban. Édesanyám örülni tudott a rendszerváltásnak. Figyelte a híreket, szerette Antall „Jóskát”. 1994-ben megijedt, amikor győztek a szocialisták. Édesapám hadifogsága után pár százezer forintnyi kárpótlási jegyet kapott. Szétosztotta köztünk, az ő részén mosógépet vett. Még megérte, hogy a Gárdonyi utcát sártalanították. 1997-ben halt meg agyi embóliában. Hogy rám milyen hatással volt és van az ő sorsuk, és azok a helyzetek, amik teremtődtek, elhaltak és továbbélnek, álljon itt az egyik kiállításom tervének a leírása: az installációs munkám alapgondolatát személyes indítékok adták. A szüleim által épített faluszéli házba két évvel ezelőtt költöztem vissza, most abban a szobában lakom, ahol a bába segítségével édesanyám a világra hozott. Ők meghaltak már. Tehát kaptam egy kész házat teljes „berendezéssel”. Azzal a késsel szelem a kenyeret, amivel édesanyám szelt nékem, abban a fazékba főzök, amiben ő főzött nékem levest. Használom édesapám birtokát, az udvart is, a disznóólban tartom a motorkerékpáromat például, és a kerti szerszámaival dolgozom. Mélyen elgondolkodtatott a tárgyak viszonylagossága, a birtoklás labilitása, a személyesség a tárgyakban. Nemrég a spájzban egy olyan asztalfiókot húztam ki, amelyben négy éve érintetlenül hevertek régi számlák, kulcsok, konyhai eszközök. Mit jelentenek az emlékeken kívül nékem ezek a tárgyak? Édesapám négy és fél évig volt hadifogoly. Kárpótlásul egy portahelyet kapott, házat épített rá, a most szóban forgót. Úgy halt meg, azt hitte, a ház az örökké övé. Néha úgy érzem, a konyhában a tárgyakat, eszközöket nemcsak én mozgatom. Mozdulataim a lélek útjaival találkoznak. Munkámban ezt kívánom érzékeltetni, és ezért a címe: Utak a konyhában (a kiállítás 2001-ben, Finnországban nyílt meg).
