Tej, kakakó, joghurt – intim megvilágításban

    A Petőfi Irodalmi Múzeum „Női szeszély” címen megrendezte a női fotósokat 1900-tól 1945-ig felvonultató fotókiállítását. A nagyjából tizenöt művésznő életrajzi adatait olvasgatva szembeszökő, hogy szinte mind külföldön – Münchenben, Berlinben, Párizsban – tanult, majd vagy bebolyongták a világot, vagy intenzív kapcsolatokat ápoltak Párizzsal és a kor szellemi, festészeti központjaival. Ez a világpolgárság akkor is ott érződik képeiken, ha nem tudjuk, hogy az aktuális fotó Firenzében, Dél-Franciaországban vagy Párizsban készült. Henry James, a szomorú, mert Európába végzetesen beleszerelmesedett világpolgár írja valahol, hogy ha egy író szép helyen él, az őt körülvevő szépségnek nem muszáj tárgyszerűen beleszüremleni művébe, hiszen úgyis átitatja azt. Valahogy így hatja át, tágítja egyetemessé a harmincas évek pezsgő kultúrája a századelő női fotósainak fényképeit. Természetesen nem csupán Európáról, hanem hazánkról is szó van, e fotográfusnők mindegyike kapcsolatban áll egyik vagy másik magyar szellemi körrel. A fotókról Kassák, Radnóti, Babits, Kaffka Margit ismert képei néznek vissza ránk. Ennyiben ezek a fényképek kordokumentumok, de még inkább azok abban az értelemben, hogy a kornak mintegy „szellemképét”, Kirlián-fotóját rögzítik.
    Másik szembeszökő sajátság, hogy a képzőművészeti hatások nem elsősorban a fotográfia, hanem inkább a festészet felől érkeznek. Sok az életkép, és a fotók egy elhanyagolható hányada az akkorra idejétmúlt történelmi festészet beállításait idézi (a szegedi Sugár Kata Vasárnap Hollókőn című képének ünneplőbe bújt parasztjai), vagy épp a francia naturalista festészetét, Van Gogh Krumplievőit, Millet Kalászszedőit. Ezek a fotók zömmel a harmincas években készültek, a magyar szociográfia nagy kalandját visszhangozzák tehát, az csupán a kérdés, az eszköztár van-e olyan modern a korabeli magyar szociofotóhoz, mint amennyire korszerű íróink fegyvertára. Rosey Ney (Földi Rózsa) Kévekötő parasztok (1930) című képén viszont épp az emeli meg a témát, hogy a kendők elfedik az arcokat, s kubisztikus tömbjeik a modern képzőművészet áramkörébe kapcsolják a fotót. Ez a tömbszerűség nem lehet véletlen, hiszen Rosey Ney Légertől tanult festeni.
    A megalázottakról és megszomorítottakról, vagy stílszerűbben a szegény kisgyermekek panaszairól készült képek közül kitűnnek azok, ahol a szociális helyzet nyomorúsága mögül elővillan valami örök emberi vagy végletesen személyes. Ilyen Kálmán Kata Kéregető gyerek című fotója (1936), ahol a falhoz tapadó kis test előrenyújtott kezével a kérés archetipikus és valamennyiünket megszégyenítő mozdulatát ismétli meg. Langer Klára Elhagyott gyermeke (1942) egy nagy fülű kislányarc közelije, ahol a gyermekarc kiszolgáltatottsága megint csak a konkrét helyzetnél egyetemesebbet sugall. Révai Ilka Női portréján nem tudjuk a zilált hajú, karikás szemű nő szenvedésének eredetét, mégis megrázó.
    A fotók másik nagy tematikai vonulata nem az élet sűrűjébe, hanem a kisvilág intimitásába vezet. Kelenföldi Telkes Nóra (Nora Dumas), az egyik legnagyobb világvándor a hölgykoszorúból, egy kinyíló rácsos ajtó árnyékát fényképezte le. Nyári alkony lehet, mert az árnyékok hosszúra nyúlnak, a vonalak szigorú rendje mégis bauhausosan lecsupaszított. A sarokban egy növény levelein átsüt a fény, olyan az egész, akár egy röntgenkép, napfényröntgen. Sándor Pál Szerencsés Dánieljében tűz át így a főhős fülén a nap. Ragályi Elemérnek, mint Nora Dumasnak is, volt szeme a gyorsan tovatűnő csodára. Ugyanez az átszellemült, André Kertész-i minimalizmus sugárzik Aczél Márta fotójáról, amely a világ leghétköznapibb hármasát (tej, kakaó, joghurt) növeszti fegyelmezett ikonná. Nem véletlenül merült fel André Kertész neve, akihez az egyik fotósnő, Rogi André férjhez ment, de Révai Ilka is munkakapcsolatban állt vele. Rogi Andrénak izgalmas Picasso- és Dora Maar-portréit mutatja be a kiállítás, ahol a műtermi fényjátékoknál (Picasso fél arca árnyékban) fontosabb a belülről világító személyiség. Nem láttam még Dora Maarnak – aki maga is sejtelmes alagutakat fényképezett a kortárs beszámolók szerint – ennyire szép fényképét. Fekete gyémántként izzik az arc és a szem, minden kimódoltság nélkül, csak mert ilyen. A művésznő önarcképe érdekes módon nagyon hasonlít a Dora Maaréra, már ami ezt a fekete izzást illeti.
    André Kertész mellett ide kívánkozik Párizst járó másik nagy fotósunk, Brassai neve is. Több művésznőnél felfedezhető a hatása, a legnyilvánvalóbban azonban Kálmán Katánál. Cigarattázó nője szinte még a Brassai-figurák pózát is utánozza, s a nagy fehér gallér ugyancsak hatás, amennyiben Brassai szerette ezeket a fekete vagy fehér tömböket a képein. A lépés (1935) már inkább a nagy kortárs játékosságára érez rá, noha megint csak találnánk hasonló, a párizsi esőben született képet, mely a lábak eltérő szögeivel operál. Kálmán Katánál egy selyemharisnyás, magas sarkú cipőbe bújtatott női lábat látunk, amelyik épp egy kátyún lép át. A nyugtalan, billenékeny pillanatot hangsúlyozza az esernyő lábakkal bezárt szögének brassais izgágasága is.
    Az eddig említett fotók legjobbjai mind megnyíltak a minimalizmus és ezzel az archetípusok felé (a harmincas, megyvenes években mindennapi kenyere volt a kultúrának), két fotóról azonban még külön is szólnék ez ügyben. Az egyik Rose Kardos (Kardos Rózsi) Francia szobrásznő (1934) című fényképe. Egybefonó, mezítelen szerelmespár formálódik a szobrásznő vésője alatt, s hátrahajló mozdulatuk mintha ijedt meghőkölés is lenne, az anyag ellenállása, hogy formává váljék. Velük szemben a „szobrásznő” elomló, hatalmas idomait még inkább kihangsúlyozza bő bársonyruhája, a felületén megtörő fényekkel. Esendő és tökéletes testek, anyag és forma, alkotó és mű. Játékosan, öniróniával.
    Archetipikus Laub Juci Sziklán ülő nője (1940) is, széthúzott, kubisztikus köpenyével. Egyszer, nagyon régen azt álmodtam (vagy láttam félálmomban), hogy egy fekete, lobogó köpönyeges alak (Mefisztó?) siklik a jégen. Más is megálmodott hasonlót: Fellini (később), A nők városában.
    Ha a betű öl is (az sem), a fotó mindenképpen megelevenít. Korokat, stílusokat, művészeket hoz életközelbe, kapcsol be a kultúra eliot-i „villanyos áramába”.

Béresi Csilla