Történelem és retorika

„Végig a városon. Lóháton, pünkösdváró, lóhátra való, szikrázó időben. Kövessük tekintetünkkel. Érezzük a föld lüktetését és a lovas erejét. Nézzünk felfelé is. A felhők hosszú sörényét látjuk. Friss derű és régtől ismerős dallam áradt a dombok felől. Felismerte magát a tájban és magában is a tájat. Elfeledettnek hitt belső térképén megelevenedtek a foltok és hieroglifák. Úgy érezte, bár az érzések csalókák, hogy ez az ő városa. Mindent tudni akart róla, és azt akarta, hogy őróla is tudjon mindenki.
    Ha ez a történelem, akkor megérkezett.”

(Turczi István: Ha ez a történelem)

    Turczi István sajátos műfajú könyve, a Deodatus (Tata, 2001) egyike azon történelmi műveknek (bár ezt a fogalmat nem lenne szabad használnom, mert mondatom második fele érvényteleníti), melynem témája nem a történelem (ez esetben Tata város megalapítása és története), hanem a történelem elbeszélhetősége és az elbeszélhetőség mikéntje: egy prózapoétikai kérdés.
    A mottóként idézett szöveg, a Ha ez a történelem a könyv 24. oldalán található, az elemzésem során szintén fontossá váló Az első pecsét és az Itinerarium című szövegek közt. A cím feltételessége kettős hasadékot érzékeltet. Az egyik, a szöveget kétfelé vágó hasadék az alapítás időszakát idéző „mitikus szövegeket” (A kezdetektől Az első pecsétig tartó szövegkorpusz) a „történeti írásoktól” választja el (mint az Itinerarium, a Giulio Turco hadmérnök naplójából vagy A Deodati család levelestára); a másik hasadék viszont bennem terjed, és a történelemről való gondolkodás kételyeit mélyíti el.
    Mielőtt arról szeretném meggyőzni magam, hogy a történelemnek metaforája lehet mind a pecsét, mind az útikönyv, rögzítenem kell egy felismerést: a szöveg, illetve a szöveget kísérő feltételesség értelmében nem a történelem, hanem a történelem kételye adott: mi a történelem? Ez a kétely kérdéseket vet fel. Például azt, hogy mi történik az eseménnyel, míg ténnyé, és a tényekkel, míg történelemmé szerveződnek; hogy fel tudjuk-e vállalni a történelem terhét, amelyet már nem az események felhalmozódása, hanem szórtsága okoz. Ezzel, ha úgy tetszik, egy „módszertani probléma” tolakodik előtérbe: hogyan disztingválunk esemény, tény és történelem között. Meg tudunk-e szabadulni a kultúrtörténész Jacob Burckhardt példájától, aki lemondott arról, hogy „valamilyen történet elbeszélésével mondja el az igazságot a múltról” (Hayden White), mert már nem hitt a történelem „belső jelentésében”? És ha a történelem terhétől, „belső igazságától” megszabadultunk, hogyan viseljük el a szabadság terhét? Hol találjuk meg azt a pontot, ahonnan az események szórtsága ismét történelemként látható?
    Az első pecsét egy jogi aktuson, az Itinerarium a tér mértanába kiterjesztett idő metaforáján keresztül (út, idő és sebesség függvénye dereng előttem) rögzíti azt, amit történelemként keresünk. Mindkettőnek lehet jogosultsága. Előbbi a jog, az igazságosság fogalmát helyezi előtérbe, amely a hagyományos társadalmakban a kulturális emlékezet (Jan Assman), vagyis egyfajta, történelemről való értelmező és kánonalkotó tudás közvetlen közelében helyezhető el. Utóbbi viszont a megtett út gazdag metaforikáját lendíti mozgásba, amely valószínűleg már eleve metaforikája valaminek: annak, amit az „út” sugall, vagyis hogy valahonnan elindulva el lehet jutni valahova. Az Itinerárium metaforája a történelmet az irányultság tulajdonságán keresztül ragadja meg.
    Mind az emlékezet, mind az irányultság fontos jellemzője a történelemnek, de egyik sem határozza meg, meríti ki a történelem „lényegét” (és nagyon is kérdéses, hogy az fogalmi szinten megragadható-e). Nietzsche például, A történelem hasznáról és káráról írt esszéjében (a klasszikus hegeli, historikus korszak részben általa előidézett alkonyán) a történelemírást szubjektív, alkotó műfajként határozza meg: „a történelmet csak erős egyéniségek bírják el, a gyengéket teljesen kioltja” – s ezzel sajátos erőt, autonómiát tulajdonít a történelemnek. Az elbeszélés elméletével foglalkozó irodalomtudomány viszont azt a problémát nem kerülheti meg, hogy történetírás és -mondás (vagyis elbeszélés) egymásra utalt, történelem és fikció kereszteződik (Paul Ricoeur), hiszen a történelem maga is csak elbeszélt (szubjektív) műfajként jelenhet meg a társadalmi diskurzusokban. A történelmet a historizmus magabiztosságától lecsupaszítva látjuk ma. Szöveg és történelem felismert közelsége megszünteti a történetírás és fikció között két-három évszázada húzott választóvonalat, egymásba torlódik, és az elbeszélésművészet, a retorika tartományán belül halmozódik fel mindkét kategória. Néhány évvel korábban még elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy a történelmi regény mint műfaj az irodalmat újraalkotó módon megjelenjen, és most jelentős művek (Darvasi, Esterházy, Szilágyi) hívják fel a figyelmet a történelem elbeszélhetőségének kérdéseire.
    Az alapkérdés tehát a történelem és a művészet kapcsolata. Mint fentebb jeleztem, Turczi István könyvét is erre a prózapoétikai kérdésre adott „sajátos műfajú” válasznak tartom. Az idézőjellel azt kívánom jelezni, hogy bár a műfaj kérdése az elemzett mű esetében jelentős és kifejtendő értelmezési problémának tetszik, mégis úgy vélem, hogy a Deodatus a történelmi regény műfajának kérdéseivel szoros párhuzamban értelmezhető és értékelhető. A könyv alcíme – Egy férfi és a város tört.én.elme – aligha könnyíti meg műfaji besorolását. Annyi azonban vitathatatlan, hogy a Deodatus szöveggyűjtemény, breviárium, melyet kronologikus rendbe sorolt, különböző műfajú szövegek alkotnak: nem a történelemről szóló „nagy elbeszélés”, hanem egymással laza, metonimikus kapcsolatban álló töredékek, fragmentumok.
    Ahogy a történetírás számára az „esemény” jelenik meg problémaként (mely lényegében egy összefüggés-hálózat felépítése révén kerül helyére mint értékelhető tény), a Deodatus esetében a „nyersanyagok”, vagyis – a klasszikus, kultúránk szövegelméletét nagyjából kétezer éven át meghatározó retorika értelmében – az invenció kérdése előzi meg az értelmezésre (vagyis retorika és történetmondás fogalmait egymásba csúsztató hasonlatom értelmében): az elrendezésre vonatkozó kérdést. Mi a Deodatus nyersanyaga? Szó szerint átvett idézetek (oklevelek, levelek, jegyzékek, köztük szakácskönyvi ételrecept és fizetési kimutatás!), történetileg „hiteles”(nek tetsző) szövegek (mint egy Jacobus Piso-levél vagy egy apokrif Csokonai-vers), történelmi tényeken alapuló fiktív, költői átiratok és teljes mértékben fiktív (vagyis egy hagyományos mérce szerint is irodalmi) szövegek, melyektől mégsem idegen egyfajta intertextuális palimpszeszt-technika. Impresszív szövegtablót kell feltárni. A nyersanyag sokfélesége valóban oly módon köti le a figyelmet, mint egy érettségi tablókép – érezhető, hogy minden arc mögött történet, sors van. A szövegútvesztőben meglehetősen bőséges és korrekt jegyzet és kommentár igazít el, utal a szövegek és források lelőhelyére, vagyis megnyugtató módon ígéri fikcionalitás és hitelesség határmezsgyéjének kirajzolását. Bennem azért, mint szorongó, írói hátsó szándéktól rettegő, súlyosan terhelt olvasóban, akit kedves szerzőim gyanakvásra szoktatnak, él a kétely. Ezért vadul csapok le a számomra (filológiailag) legkönnyebben megközelíthetőnek tetsző szövegre – a Deodatus-kötetben Csokonai Vitéz Mihály: A poéta szomorúsága címen szereplő versről van szó –, és lázasan keresem a rendelkezésemre álló adattárban. Kiderül, jogos volt „címet” és nem „szerzőt” írnom, mert Csokonai ezen versét valóban nem tartalmazza a Csokonai-összes. Szerepel benne viszont e szövegösszefüggésben A poéta gyönyörködése (később: Az én vagyonom – közismert, hogy Csokonai több versét alaposan átdolgozta), A poétai felvidulás, A poétákban lakó istenség (átdolgozva is ugyanezen a címen), illetve A vidám természetű poéta (később: Az én poézisom természete) című opus. Turczi István verse hatsoros, aacbbc rímképletű strófákból áll. A poétai felvidulás viszont párrímes, nem strofikus forma, Az én vagyonom négysoros, Az én poézisom természete nyolcsoros strófákból áll, ez kizárja a verstani összehasonlítást. A poétákban lakó istenség ellenben hatsoros, aacbbc rímképletű strófákból építkezik, akárcsak a Deodatus-kötetben szereplő vers. (Egy apró ínyencség. Csokonai, amikor versét átdolgozza, praktikusan „Lillá”-ra javítja az első változatban szereplő „Beldonna” nevet.) Ez a rímképlet (strófaszerkezet) egyébként nem ritka forma Csokonainál. A versszak sorainak szótagszáma A poétákban lakó istenség esetében 7/7/5 7/7/5. Ennél gyakoribb a 8/8/7 8/8/7 szótagszámú forma (A versengő érzékenységek című hosszabb opus; Az esküvés), de létezik 6/6/7 6/6/7 (A méz méze), 8/8/9 8/8/9 (A mezei gyönyörűségről), 9/9/8 9/9/8 (Az Éjnek istenihez) és 9/9/6 9/9/6 (Még egyszer Lillához) szótagszámú, ilyen rémképletű strófa is. A rövid, felületes áttekintés során is kitűnik, hogy a strófa – Csokonainál – minden esetben kötött szótagszámú formát jelent. Turczi István verse viszont nem szótagszámtartó, ez arra figyelmeztet, hogy ne a Kovács András Ferenc-féle formatechnika, hanem egy átsajátító versalkotás felé tapogatózzam. Az első sorok merész áthajlása – „Otthonom leégett, mindenem / Odalett: mögöttem Debrecen / És elemésztő rettenet…” – szintén nem a Csokonai-vers horizontján otthonos, akárcsak a képalkotás – szemünkbe tűnő – nagy távolságot összekötő megoldásai: „Bár óriás selyeming az ég, / S a tavat ringatja a rét”; „Előmbe gőzölgő szobrokat formáz, / Ha elillann’ is mint a szerelem”.
    Azt hiszem, megállapításom – az, hogy a kötet archaizáló verseit inkább nyersanyagként, mintsem valamiféle példakövető esztétika jegyében értelmezzük – a kötet további poétikai darabjaira is áll. A klasszikus formát legszigorúbban az Antonio Averolini építőmester dicséretére (is) írt „humanista disztichon” idézi; a Krónikásének fennmaradt húsz sora, a Tóvárosi rythmica vagy A malom imája (a kötött formájú versek közül) képeinek néhol groteszkbe hajló elemeivel ismét egy hozzánk közelebb álló horizonton szólal meg: „Add uram, míg csak adhatod, / – mint nullásliszt a szélben. / Szétszóratunk mi is egy nap, / S találkozunk az égben.”
    A nyersanyag elrendezése, a disztribúció révén a Deodatus szövegeinek jól követhető kronologikus sorrendje jön létre, A kezdetek napsugár és víz hullámait ébresztő, a teremtés kezdet-állapotát idéző játékától Deodáti Fanni naplójának 1849. július 12-ét őrző bejegyzéséig. Csábító lenne Deodatus világába e felől a kezdet felől belépni, és mint létra fokain lépdelni végig az időrend szemléltetőszalagján; de a történelem a szöveg tanúsága szerint sem folytonos. „A keretbe foglalt táj még bontatlan”, nem nyílik meg könnyen, a kezdetektől még „visszahúzódik a tekintet”. A kezdetek köré olyan mitikus események csoportosulnak, mint a város alapítása és a névadás, hiszen a városalapító nevét a Mint a legendák című szöveg mondja ki: „Deodatus. / Apuliából, a serverinói grófok közül. / Vagy máshonnan; egyszerű tudós nemes. / Itt van, mintha mindig is itt lett volna. / Mint a legendák, csak törékenyebben. / Nevet ad a tájnak, és nevét e tájtól kapja. / Mindent előre átél, s ha valami valóban / megtörténik, már csak emlékezik rá.” A városalapítás tette félig legendás, félig történelmi eseményhez köthető: a krónikák szerint Deodatus István király nevelője, aki jutalmul Tata városát és egyházának alapítását nyeri. A kezdet, az eredet belső monológokban fogalmazódik meg: „Nem tudok semmit, / s ha tudok is, / nem érzek semmit, / s ha érzek is, / nem emlékszem semmire, / csak az előttem álló útra….” (Mono logos). Azt hiszem, a történelem félhomályából kibontakozó történet elmondására (mely egyben magának a történelemnek az előállítása is) alkalmas forma valóban a monológ. Ez, ha úgy tetszik, a klasszikus tragédia azon korszaka, amikor még nem hallatszik párbeszéd a színpadon: a beszélő a hallgatóság felé fordul, de nem azért, hogy megszólítsa, hanem hogy a vele együtt való megszólalásra késztesse hallgatóit, velük együtt A lélek tájképeit (a személyes és a mitikus érintkezésének másként el nem mondható szavait) mondja el. Ez a szakasz Az első pecsét szövegével ér véget (mely tulajdonképpen egy jogi gesztusra utal, mely a városalapítás tényét legalizálja). A történetmondás szempontjából viszont ugyanez a szöveg – egy személynév kimondásával – mintegy „felcsavarja” az eddig történtek idejét (ne feledjük: körpecsétről van szó!), és a város alapításának történetét végleg a történelmen kívüli, mitikus ősidőben helyezi el. A pecsétet „egy Deodát nevű fiatal nemes adja át a város elöljáróinak”, és a történelem mitikus szakasza ezzel foglyul esik a névben, Deodatus nevében, mely ily módon összeköti, összecsomózza a mítosz részben történeti, részben ünnepi, a teremtést idéző (Eliade) rendjét.
    A kezdet tehát bog, mely még nem a történelmi időben áll, hanem viszonypontként tartalmazza a történelmi idő megjelenésének lehetőségét, mely – éppen e viszonypontra való visszaemlékezés révén – egy egész közösség (Tata város lakóinak) számára az elbeszélés révén jelenik meg tényként. Ezen a ponton túl valóban történelmi utazás (Itinerarium) kezdődik el, mely egyszerre zajlik a mitikus időben és abban a történeti időben, melyben már otthonosak vagyunk. A Deodáti család fragmentumait (A Deodáti család levelestára) két elbeszélés fogja közre. Míg a levelestár fiktív és kevésbé fiktív utalások gyűjteménye, az ezeket kontrapunktozó két szöveg napló. Éppen a napló az a műfaj, amely definíciószerűen alakítja szöveggé és történelemmé az eseményekké tagozódó időt, vagyis éppen a naplón keresztül látható leginkább a történelem elbeszélésként (ez viszont a retorika tárgya). A történetek gazdag tárháza rejlik (csírájában) ezen aktív fragmentumokban (hiszen éppen a történetírásra való rákérdezés miatt a Deodatus történetei szükségképpen fragmentumok maradnak, nem áll(hat)nak össze – mondjuk – regénnyé vagy krónikává). Érdemes megfigyelni bizonyos ismétléseket. A Deodáti névben még egyszer visszatér a városalapítás metaforikája (mintegy áthelyezve azt a családalapítás, a hagyományozás szintjére); a könyv zárómondata (Deodáti Fanni emlékkönyvéből): „De vajon haza érek-e? Egyszer bizonyosan” – pedig nyilvánvaló módon reflektál az írásom elején idézett, értelmezésemben kulcsfontosságúnak tetsző szöveg „megérkezés” fogalmára. A Giulio Turco hadmérnök naplójából című elbeszélés viszont újabb csavart tartalmaz, mellyel a Deodatus ismét kiemelkedik abból a viszonyrendszerből, hogy várostörténetté (csak-várostörténetté) váljék. A fikció fogalmi síkján egy újabb név születik meg, mégpedig az építőmester tatai tartózkodásának eredményeképp: egy helybeli leánytól az építőmester-hadmérnök Giulio Turco „Turci”-ra magyarosított nevű gyermeke. Amennyiben sikerült meggyőzően érvelnem a mellett, hogy a legendás városalapítás egyben a történelemalapítás mitikus fogalomrendszerét is megteremti, ebben a gesztusban többet kell látni dramaturgiai ötletnél. A családnév eredetének kérdése legalább annyira példázza a történetmondás problematikáját, mint mondjuk a napló. A mitikus várostörténet tulajdonképpen ezzel a fordulattal ér le hétköznapi (megélhető) szintre, és ezzel válik a szerző (Turczi István) Tata város „tényleges” építőmesterévé (nyilván a fikció határain belül, és ez most egy paradoxon). A személynév, Turco-Turci-Turczi, mely a szövegben fikcióként jelenik meg, a művet már aláírásként hitelesíti, és a névegybeeséssel a történetmondás fikciója és valósága közt lényegében megszűnik az elválasztó határ. Ez a névaláírás egy olyan bélyeg, mint Tata esetében a városalapító körpecsét. A mitikus várostörténet ezzel a fordulattal ér a hétköznapi, személyes történelemként megélhető szintre, és ugyanezzel a gesztussal válik a szerző (Turczi István) a fikció értelmében Tata város építőmesterének leszármazottjává. Az elbeszélt történet révén a családtörténet alakul meg, és a családtörténeten belül, annak részeként kap értelmet a történelmi tabló. Az elrendezés olyan pontokat teremtett meg (a mitikus alapításhoz, illetve a várostörténethez való személyes viszony), melyek révén irányt, vagyis jelentőséget kaptak a történelem (már sajátnak érzett) eseményei. A szövegek ily módon nem az események szórtságában, hanem a történelem vázlataként mutatkoznak meg. Retorika (a saját történelem, a saját születés előzményeit tartalmazó elbeszélés) és történelem ily módon valóban egymásra utalt. Fentebb jeleztem, hogy a Deodatust „sajátos műfajú” könyvnek tartom – most hozzá kell tennem, hogy sajátosságával egyben egy műfaji sajátosságra (pontosabban a történelemről szóló elbeszélés történelmi megalapozottságának kérdésére) mutat rá.

Prágai Tamás