A kastély előtt

    1953 őszén – az Írószövetség megbízásából – irodalmi szakkört vezettem. A szakkör által kiírt verspályázatot egy, a szakkörben addig sosem látott fiatal lány nyerte meg: Gergely Ágnes. Aki nem sokkal később a Nagyvilág műfordítói pályázatán lett hármas holtversenyben első. Ez volt a kezdet.
    Arra, hogy milyen volt az első megismert Gergely-költemény, már csak halványan emlékszem. Igen fegyelmezett formájú, fölényes biztonsággal rímelő vers volt. (Mintha dekaszillábokban íródott volna.) Szokatlanul ígéretes indulás.
    Mégis el kell mondanom (akkora súlyú költő esetében, amilyen Gergely Ágnes lett a továbbiakban, ez talán meg is engedhető nekem): amikor első kötete (Ajtófélfámon jel vagy) tíz évvel később napvilágot látott, volt bennem némi csalódás, melynek aztán egy kritikában hangot is adtam. Nem mintha nem láttam volna e kötetben, illetve szerzőjében ugyanazt a tehetséget, mint amelyre egy évtizeddel korábban fölfigyeltem; csak éppen úgy éreztem: ebben a költőben bizony több – jóval több – van. Mint ahogy több – jóval több – is lett.
    A jelenség nem egyedülálló. Gondoljunk csak bele: aki Adyból csak az 1906-ban megjelent Új versek előtti zsengéket ismeri, vagy aki József Attilából csak a Szépség koldusa kötetet, az sosem fogja valódi értékükön mérhetni e nagyságokat.
    Gergely Ágnes új kötete, A kastély előtt sorrendben a tizenkettedik, én pedig nem csekély kritikusi önelégültséggel állapíthatom meg, hogy a költő teljes mértékben igazolta hajdani sejtésemet. A kötet nyitóverse (Hálaadás-parafrázis) hat olyan költőt nevez meg, akiknek a szerző sokat köszönhet: Weörest, Illyést, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Vas Istvánt és Yeatset. Nincs okom vitatni e névsor szubjektív hitelességét, de a megnevezettek közül én, őszintén szólva, egyiknek-másiknak nem érzem a Gergely Ágnesre gyakorolt hatását. Yeats? Nemes Nagy? Bizonyosan. Illyés? Vas? Lehetséges, de kívülről nézvést nemigen látszanak kapcsolódási pontjaik a gergelyi lírával. (Érdekes, hogy itt nem szerepel Arany, akinek a költő korábban megejtően szép verspárban adózott.)
    „Negyventől tettem magasra a lécet” – írja ugyanitt a költő, s ez így is van. Költészete mindinkább az objektívnak nevezett líra felé kezdett tendálni: az alapélmény mind gyakrabban maradt szemérmesen rejtve, hogy puszta lelki hatása vetüljön drámai erővel a befogadóra. Hanem ez csak egyike az új elemeknek (fölfedezhetők ezek Pilinszkynél, Rábánál, Nemes Nagynál is); fontosabbnak érzem a mondandónak, pontosabban a kifejeznivalónak történelmi áttételek, szerepek révén történő érvényre juttatását. A költő hol mint Vercingétorix, hol mint druida szól, más helyütt föníciai írástudó vagy föníciai hajósok bőrébe bújik, emitt egy kínai császárné szerepét éli át, amott sivatagi vándor képét ölti magára. Sőt van olyan költemény a kötetben (Az ecset), amelyben a megszemélyesített figura kiléte ki sem derül. Puszta önmagán túlmutat persze minden szerep és minden tárgy, minden fal, minden út, s létrejön valami, amit én jobb híján (mert hiszen hermetikus kategóriák nem léteznek) a legszívesebben neoszimbolizmusnak neveznék. Ha a kastélyról (Kastélyról?) esik szó, emez egyidejűleg jelent konkrét és jelképes építményt. Egy száraz ág több lesz, mint száraz ág, mert a sebzetten túlélés jelképévé vélik, az út pedig (e líra egyik legfontosabb motívuma!) a véget nem érő vándorlásnak („Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák!”) lesz szimbóluma. Maga a vándorlás – legalábbis részben – ama bibliai negyven esztendőre utal, az el-kiűzetésre, az „el, el innen”-re: „és útra hajt és útonáll / a sivatag sakálja” (Sivatagi törvény).
    Gergely Ágnes kerüli a „zsidó” szót, de a kettős identitás alapélményétől nem tud (nem is lehet) szabadulnia. Ezt már legelső kötetének címében is jelezte, s ebben az új kötetben is visszatér e kép: „s az ajtófélfán ott az Isten” (Az evezés). De az „el, el innen”-re mint sajnos ismét fölbukkanó fenyegetésre a legjobb védekezést választja, a Radnótiét: a szigorú forma páncélját. Ez is egyik oka annak, hogy nem kísértették meg a posztmodernitás örvén előadott blöffök. Szabadverse alig akad; igazán otthon a kötött formában érzi magát. Olyan költő ő, akire egy-egy versének olvastán azonnal ráismernénk akkor is, ha nem állna ott a neve. (Hány ilyen találszik a mai magyar poéták közt?) Verslezárásai tömörek, kemények, olykor aforisztikusak („A hőfok nem véd, csak a műremek”, „Mert minden rom kezdettől otthonos”). A „mert” különben is fontos szó nála (az volt már korábbi köteteiben is): a fölismert összefüggések kimondásának szenvedélyét jelzi. A másik fontos kötőszó: az „és”, melyet a költő a verszáró sorokban poentírozásra, a verskezdetekben pedig annak érzékeltetésére használ, hogy a történet folytatódik, az út végtelen.
    A teret szokás kiemelni mint Gergely Ágnes vezérmotívumát. Ebben az új kötetben én az időkoordináta szerepét legalább ilyen súlyúnak látom. Lásd a száraz ágnak egyszerre hitteli és rezignált példázatát, vagy: „És emlékké hátrál mind, aki a fák közt elhaladt”, továbbá: „a kutat betemeti a homok”, „a hullám mindent visszavon”, „Az idő majd évekre hullik el”, „Elmegy a vers is, mint a hormon”, „megkönnyezetlen kell / hamuhodni…” (idézet Csokonaitól) – hogy csak néhány példát említsek.
    Intellektuális költő-e Gergely Ágnes? Az, igen. S ezt annak ellenére mondom, hogy tudom: hazánkban e megjelölést sokan már-már dehonesztálónak tartják, úgy vélve, hogy a kulturális ismereteknek a versanyagba való bekapcsolása eleve és szükségképpen a primér, az eruptív élmény rovására történik. Az ilyen előítélet alapján akár még Babitsot is ki lehetne iktatni a jelentős lírikusok sorából. Gergely Ágnesnél különben sem primér élményt helyettesít valamely történelmi allúzió: éppen ellenkezőleg, a legelemibb személyes fájdalmak öltenek szemérmesen magukra jelkép erejű történelmi „kosztümöket”. Nem mintha baj volna, ha olvasmányélmények ihletnek verseket; itt azonban, mint látjuk, az intellektualitásnak másfajta típusával állunk szemben. A bal oldali, a logikus agyféltekének és a jobb oldalinak, az indulati-ösztönösnek tökéletes koprodukcióját élvezhetjük A kastély előtt lapjain. Füst Milán tapsolna a látomásoknak és az indulatoknak ilyen mesteri logikai rendbe öntése láttán.
    Külön kell szólnom Gergely Ágnes formaművészetéről. Például arról, ahogy a költő a kötet több helyén is idegen szavakat rímeltet bravúrosan magyarokkal. Egyik ilyen verse A jelentés, melyben a formahasonulásnak (a tartalom forma általi „aládúcolásának”) tanítandó mintapéldáját nyújtja, egy halottkémi jelentést kommentálva tragiko-szarkasztikusan, latin–magyar keveréknyelven. Kedveli a főnévképzős rímeket (-ság, -ség, -ás, -és). A kötet egyetlen félresikerült sorát is egy ilyen hívja elő: „Mint ha valaki utoljára / az ajtómélyből visszaás” (Az evezés című versből, az én kiemelésemmel – T. Gy.), ahol a rímhívó szó az „evezőcsobbanás”, a folytatás pedig: „hogy el van-e zárva a gázcsap”. „Lobogás–ás” rímpár a rákövetkező költeményben (Az időtlenség) is szerepel, s noha közhelyrím, ott nem hökkenünk meg tőle, míg itt bizony eltűnődünk: vajon hogyan állapítható meg az „ajtómélyből” a gázcsap nyitott vagy zárt állapota ásóval? Ezt az egyetlen, számomra érthetetlen kibicsaklást leszámítva briliáns – ismétlem – a kötet rímtechnikája. Mert tud ám költőnk – csak egyetlen példát! – ilyet is: „Akteronnak erőt ad / (Diána nincs sehol), / nyakát nyújtja a rőtvad, / és verset szimatol.” (Sztatika)
    Érdekes visszatérő jelenség a kötetben a soron belüli ismétlés mint az indulati fölfokozottság tükre: „Ki alszik itt? Ki alszik itt?”, „A kocsma zeng, a kocsma zeng”, „S túlélte-e? túlélte-e?”, „A félsziget. A félsziget.”, „A hosszú éj, a hosszú éj”, „csak visszatérj, csak visszatérj”. Folyamodott e fogáshoz Gergely Ágnes korábban is; itt kevesebb több lett volna belőle.
    Több csomót aligha is kereshetnék a kákán. Kemény, feszes, kitűnő kötet A kastély előtt. Olyan maradandó versekkel (hogy csupán a rám legmélyebb benyomást tevőket soroljam itt), mint az alábbiak: Hálaadás-parafrázis, Sivatagi törvény, Sztatika, Egy határszéli temetőre, Vadászat 2000-ben, Trója, Az útirány, Egy firenzei konyhában, Seholsem, Egy magányos mesterhez, A kastély előtt, A kézirat, Az átok, Egy régi vers visszhangja.
    Gergely Ágnes elérkezett a csúcsra.

Timár György