Át a foghatón

Elhangzott a Masszi Kiadó írószövetségbeli könyvbemutatóján 2002. január 17-én.

    Halála után több évvel jelent meg Fodor András posztumusz verseskötete (Kései rádöbbenés. Masszi Kiadó, 2001). Címlapján utolsó fotóportréja: fegyelmezett, gondolkodó férfi; nem kelti a beteg, halálra készülő ember képzetét. Ha utólag ilyesféle előérzetek jegyeit keresnénk, legföljebb a hátsó borítóra másolt zaklatott, áthúzásokkal bonyolított, javításoktól hemzsegő kézírásból, a grafológiai szeizmográfiából következtethetünk rá. Ezenkívül árulkodhat még a kötet karcsúsága, „töredékessége”. Jó ideje három-négy év terméséből jött létre a Fodor-verseskönyvek jellegzetes szonátaszerű vagy szimfonikus szerkezete. Az utolsó két évben írottakat tartalmazó kötet az életsors dramaturgiája miatt vált enigmatikusan röviddé. Keletkezéséről hitelesen számol be Fodor János szerkesztői jegyzete. Bár a túlélők afféle utolsó széttekintésként is olvashatják, szerzőjük nem szánta emberi vagy költői végrendeletnek, sőt inkább eleven üzenetnek, amit a sok-sok megszólítás, a kapcsolatok megtartásának és teremtésének fogyatkozó lehetőségéhez való ragaszkodás igazol. Változásszerű, átalakulásra utaló mozzanatokat természetesen bőségesen fedezhetünk föl benne; de a metamorfózisra, a módosulásra való képességét korábban is csak a rövidlátó kritika nem vette észre. Mennyire különbözik a Hazafelé, majd a Másik végtelen, a Kettős rekviem és A bábu vére, a Reményfutam és a Megyek magam világképe és hanghordozása. Az utolsó említett kötetben mélységes, tragikus pesszimizmus tünetei sejlenek föl, például az Anamnézis, versekről című darabban. Ez a keserűség nem ok nélküli és nem divatszerű; motiválja a betegséggel is fenyegető öregedés, barátok halála, kapcsolatok lazulása és bomlása, a naplók gyakran bizarr és ellenséges fogadtatása, az irodalmi élet sok-sok fonáksága.
    Ilyesféle diszpozícióban tekint magára és a világra a kései, az „öreg” Fodor. Az öreg jelző ellen, ha köztünk lenne, talán tiltakoznék, de éppen ő mondta az akkor már régen nyugdíjas Fülep Lajosról, hogy szellemileg frissebb, fiatalabb sok később született korosztálynál. – Nézi, látja a természetet, a környező világot: a táj lehet vidéki vagy városi, hazai vagy külföldi, kelet- vagy nyugat-európai, budapesti, fonyódi, kaposi vagy portugáliai. Tekintete, elsőre úgy tűnik, a konkrétumra tapad. Fákat, házakat, lovakat és szekereket, telefonfülkét, tornácívet fényképez le; egy kisszoba kályhafényét, a nyúlfül látványát is megőrzi. Alakokat, portrékat idéz föl videoszerű élethűséggel: „hadd lássam jól, ahogy / alvásra búcsúzó, / kaucsuk-finom / pofikájából apró / szemével / erre-arra nézeget.” Unokák az idézett versnek a címe, de hogy a csöppség „erre-arra nézeget”, akár ars poeticaként is értelmezhető. Rávall a költő mindenre kíváncsi, mohó, kielégíthetetlen érzéki és szellemi érdeklődésére. A kisgyermek- és a kamaszkor dicsérete azt metaforizálja, hogy első pillantással, elfogulatlanul érdemes csak nézni a világot. A gesztusok válnak fontosakká; már kevésbé hisz a szavaknak, megbízhatóbb a testbeszéd, a mozgás, a hanghordozás üzenete. A rutinos társalgási közhelyek gyanúsak, untatók. A Színvallás című versre utalok. „Éjfél felé, oldott baráti körben, / egyszercsak észlelem, hogy ő, / a legcsonthéjasabb, / legszűkszavúbb / mellettem ülve karját / véletlen-készakarva / átveti vállamon / és hosszan ottmarasztja.” A váll, meggyőző bibliamagyarázatok szerint, a hordozó erő, a szolgaság és az engedelmesség, az összetartás képe. A szokatlan mozdulat „elkerülhetetlen” képként örökítődik meg az olvasóban, „úgy, ahogy összehajló fejjel, / különbségük fensége / egy pillanatra sóvár / egységgé testesül”. A szeretetet és ragaszkodást bizonyító mozdulat fölvillantása elég, hogy elhárítson gyanított vagy valós vitákat, nézeteltéréseket. Nem véletlenül utal a vers Ady és Babits összehajlására a Biblia fölött az ismert kettős fényképen.
    E költői szemlélet vizualitásának nemcsak rajzos, „grafikus”, hanem színekben tobzódó, festői mivoltát és több más művészeti ágban, médiumban való otthonosságát is példás minták igazolják. Az őrült lábas peremén (a legjobb magyar versek szigorúan válogatott antológiájába beillő vers) „a tobzódó színek, formák” bőségével kápráztat el. A „mélytenger alól özönlő / halak, hüllők, növények”, aztán a „virágok pompája”, ez a Babitsra emlékeztető, érzékiséget és intellektualitást szürrealisztikusan egyesítő, révült felsorolás olyan lapidáris költői hitvallásba torkollik, amely a megértett, elsajátított modernséget Berzsenyivel, és az ő révén az antikvitással, akár a Platón előtti költői-filozófiai eszmélkedéssel kapcsolja össze.
    „egy kicsit mintha sejteném, / mi ez a véges-végtelen, / a lét őrlángjain / lobogva nekiszabadult / és mégis rendezett káosz, / mely mint / az őrült lábas peremén kihabzó / víz forró göngyölege, mindig / áttör a foghatón.”
    Ihletett zeneértő, zeneélvező volt; hanglemezes házi estjeiről az érdeklődő értelmiség tudott, s ha tehette, eljárt oda. Könyvméretű esszé-gyűjtemények, tanulmányok, ismert versek szólnak a zsoltáréneklésről, Bach, Bartók, Sztravinszkij és mások inspirációjáról, a kortárs zenéről. Muzikális fogékonyságára egy portréisztikus, életképszerű verséből idézek példát, már a címe is jellemző: Hangelemzés. A ’káttoz’, ’káttozó’ nyelvjárási szó emlékének felötlése kapcsolódhatott össze azzal az érzelmi indítékkal, hogy Kata kisunokája gyermekbeszédét hangszerekhez hasonlítva örökítse meg.
    „Próbálom valahogy / leképezni magamnak / kétesztendős Katánk / sztakkátós, meg-megzökkenő / nádnyelvű oboa szavait. / Vagy tán nem is az oboák, / egykori búcsúkon kapott / sallangos réztrombiták / szavaltak rikkongatva így?”
    A gyermek nem különbözteti meg a hosszú és a rövid magánhangzókat, s a személyes jelenlét, megmozdulás, az észlelhető cselekvő utalás többnek bizonyul a nyelvi artikulációnál: „S még jó, hogy közben kinyitott / ujjakkal is mutatja, / minap hogyan mászott föl itt / az ablakhoz / egy beeeeka…”
    Az idő és az emlékezés az egyik fő témája és szólama Fodor költészetének. Nagyon korán kezdett naplót írni; a filozófiai szakirodalomból, s főleg Fülep Lajos személyes és olvasott tanításából akkor ismert rá az emlékezet szerepére a művészi alkotásban, amikor az elvet már spontán gyakorolta. A naplóíró följegyzése „aznapi”. Lehet felületes vagy hiányos, de konkrét emlékezetből táplálkozik, célja és szándéka, hogy számon tartsa, megőrizze a történteket. Későbbi átértelmezések, ferdítések, homályosító magyarázgatások ellen hiteles érv, hogy a naplóíró azt tapasztalta és írta le, amit akkor átélt. A lírikus Fodor fölhasználja naplóját, de csak annyira, amennyire a naplót nem készítő írók, költők a megélt eseményekről, benyomásokról őrzött emlékeiket. Napló-ihletésre valló verseit kivételesen öntudatos szelekció jellemzi. A helyét-idejét mindig tudó ember válogat következetesen megörökített múltjából; azt választja, ami lírai ihlete számára „aktuális”, amire a versíráskor szüksége van. A napló a lírai alkalmak számát gyarapítja – az alkalmi líra terminusát goethei értelemben gondolva.
    Lehetetlen, hogy ne váljék témává a biológiai kiszolgáltatottság, de nem hatalmasodik el; Fodor költészete szellemileg földolgozott létélményének lenyomata marad, ő pedig szívbetegsége és műtéte után is ugyanaz az összeszedett, higgadt és tárgyilagos férfi – költőként is –, akinek legalább Az idő foglya című kötet óta ismerjük. Bár az utóbbi évtizedekben a közfigyelem a naplóíró monumentális teljesítménye felé fordult, Fodor eredendően lírikus maradt, és költői ereje nem csökkent, hanem mindvégig gyarapodott.
    A betegség és a testi esendőség időtlen témának, toposznak számító élményéről azért tud váratlanul újszerűen és hitelesen szólni, mert a ráeszmélés, az akaratlan találkozás, a Kései rádöbbenés tudati szenzációját tárgyiasítja: „bőrünk-erünk hártyáinak kötege, / ez a bonyolult szerkezet, ahogy / vagyunk – / pokolgép módjára működik… / Mekkora kockázat, milyen / őrült csapda, hogy – élünk / egyik perctől a másikig.” Azelőtt is írt emlékezetes búcsúztató verseket, de most saját szervezetében ismeri föl a mindenkiben ott ketyegő pokolgépet. Elemi hatású a különféle időrétegeket montírozó Vajon című vers. Diákkori emlék riasztja súlyos műtét előtt a nagybeteg költőt: nem vádolják-e az „alattomosan belobbant hőemelkedés” miatt még most is színlelésért, mint egykor diákként, amikor lázmérőt dörzsölő, krétaport nyelő társak közé keveredett, valóban betegen. „Epikus” emléknek látszik, pedig ízig-vérig lírai, és csak versben elmondható: példázat a túlságosan lelkiismeretes ember alaptalan, mégis kínzó bűntudatáról és a nem tudatos prousti emlékezésről, a másokért érzett, mélységesen interiorizált szégyen önvádba fordulásáról. – Talán még újszerűbbnek tűnik föl Fodor korábbi poétikájával összehasonlítva a Sebláz. Az elkábított tudatban sorjázó szürreális képkockákat akarja megragadni és formába önteni, de nem sikerül. A vállalkozás kudarcáról szóló versből egyszerre olvasható ki a munkához és a szellemi éberséghez abszurd helyzetben is ragaszkodó helytállás és éthosz, meg a racionális formateremtés pártján maradó ars poetica: narkotizált állapotban is idegenkedik az extázis sugallta automatikus írástól, nem hódol be a mégoly csábító irracionalizmusnak. Kísértésként éli át és hárítja el a nem tudatossal való találkozást: „mintha folyamatosan írnék – / látnék egy végtelenített / históriát, / … / Ámde valami rejtett / automata mindig kitéríti a már-már / megfejtett párhuzamosokat /… / s amire ébredünk: / a szöveg csak / oktondi kaparék, / nincs füle-farka sem.” A betegséggel kapcsolatos versek csoportja tematikai újdonságként és az életút végével való sorsszerűnek látszó kapcsolata miatt valószínűleg mélyen bevésődik az olvasók emlékezetébe, de újra hangsúlyozzuk: szerepük az utolsó korszak termésében nem igazán meghatározó, ahogyan Fodor Andrásban sem uralkodott el a betegség tudata vagy félelme; szándékosan, akarattal úgy élt és tevékenykedett, mint addig: teljes értékű, egészséges, szabad emberként.
    Szerepel a kötetben néhány egészen korai vers, ezeket – kisebb-nagyobb javításokkal – tudatosan illesztette az új termésbe; életében megjelent köteteiben is volt hasonló példa. A Várakozás, a Félszemmel és az emlékezetem szerint a kéziratban Csoóri Sándornak ajánlott Száműzött falvak eredeti változata még a negyvenes években keletkezett. Fölidézésük jelképes és rituális törekvést sejtet. Fiatalkori énjét támasztja föl fél évszázad távolából a sok mindentől megcsömörlött költő: udvarló-szerelmes versekben a tündéri idillt, 1945 januárját idézve a történelmi bizonytalanságot, a jelen és a jövő áttekinthetetlen homályát. A Száműzött falvak című vers azért is szembeötlik, mert Fodorról szólva aránylag ritkán kerül szóba Arany János „hatása”, pedig itt az elbeszélő és leíró, valamint a dramatikus és balladás Arany hangját próbálja összevegyíteni. Közben portrét fest róla, persziflálja; Arany Alkalmi vers típusú ironikus évbúcsúztató és többnyire rossz reményekkel kecsegtető újévköszöntő verseit eleveníti föl.
    „De nincs remény, csak fölráncolt homlok, / lecsüngő ősz bajusz, csak a / révedt szemek előtt kísértő / ház, föld, kert, jószág, ól, kutya… / Bizonytalanból bizonytalanba, / bizonytalanság útja ez. / Egy cirokseprű tétova szárnya / virító-sárgán lengedez. / Zörög a lánc, / nyiszog a járom, / gúnyosan kérdi: / – Látod – a néped? / Balga hívő! – Boldog Újévet!”
    Az Üzenet Aranynak a Megyek magam kötetben is fölidézi a kapcsolatot. Az a vers a margitszigeti Őszikékre válaszoló bukolika, fájdalmas, humoros jelentés arról, mi maradt meg a tölgyek alatt „a Város katlanából egy órányira kiszökött utódnak”.
    Szót kell ejtenünk (bár sok más fontos dolog kimaradt) a dedikált versekről, ideértve a címekben vagy mottóban idézetteket: Takács Imre, Lator László, neve kimondása nélkül Pór Judit, dr. Stock Imre, Stamler Imre, Izsák gólya, Vöröss László, Bartók Béla, a szöveg közé rejtve Colin Mason, Csoóri Sándor, Fodor Sárika, talán mások is. Látszólag bizalmas, személyes kéznyújtások, de arra az eszmére vallanak, hogy a költészet örök műfaji, poétikai kényszere: megszólítani, párbeszédet kezdeni, s azt vállalni, folytatni, megtartani. Nem mindenkivel, de a „Te-fajtával”, ahogy a Buda Ferencnek című versben olvassuk. Ez a megszólító technika kérdések, viták drámaiságával telíti a verset, a költő olyan tükörbe néz bele, amelyben az övével együtt más valakinek az arcát is megpillantja. Mindenben, mindenkiben, mindenhol, saját testünkben-lelkünkben is lappanghat olykor váratlan, meghökkentő vonás, csapda, tulajdonság. Az Izsák gólya vagy az Osztálytárs tanúsítja, hogy a kései Fodor költészete szerint (Hamlettel szólván) több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmünk álmodni képes.
    Beszélhettem volna emocionálisabb, emeltebb hangon Fodor András posztumusz kötetéről és róla magáról. Barátságunk, találkozásaink emléke, levelezésünk lehetővé tette volna. De éppen Tőle tanultuk az objektív szeretet tételét és parancsát. Mit nem adnék, ha köztünk lenne, és mi vele.

Csűrös Miklós