A római Magyar Intézet akkori vendégei közül azóta többen megírták emlékezéseiket erről az időről. Csorba Győző részben a Csuhai Istvánnal folytatott beszélgetésben (Csorba Győző: A város oldalában. Pécs, 1991), részben egy terjedelmes interjúban (Csiszár Mirella: Interjú Csorba Győzővel az 1948-ban, a római Magyar Akadémián töltött hónapokról. Dunatáj, 1991. 2–3. sz.) részletesen beszámolt a római Magyar Akadémián eltöltött hónapokról. „Roppant előkelő és egymástól nagyon különböző emberekből álló társaság volt, Fülep Lajostól Lukács Györgyön át Cs. Szabó Lászlóig – emlékezik Csorba. – Voltak különféle zenészek: Szervánszky, nem az Endre, hanem Péter, az öccse, aki hegedűművész, aztán Szegedi Ernő és Solymos Péter zongoraművészek. Ferenczy Béni, Kerényi Károly. És az írók: Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Berczeli Anzelm Károly. Nem mindenki egyszerre volt kinn, hanem kisebb közökkel. Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Klaniczay Tibor, mások is. Szóval, válogatott társaság.” A sort mások emlékezéséből további nevekkel egészíthetjük ki. 1947–48 fordulóján a római Magyar Akadémia lakója volt Takács Jenő és Veress Sándor zeneszerző, Takáts Gyula költő, továbbá festők: Hantai Simon, Fiedler Ferenc, Bőhm Lipót és Zugor Sándor.
A római Magyar Akadémia egymást váltó vendégeiről és az intézetben zajló életről színes képet ad egy másik ösztöndíjas, Lengyel Balázs is (Két Róma, Emlékezés, 1948–1993). Akár a legtöbb intézetlakó, a háború után ő is először tölt csaknem félévnyi időt Rómában. „S ami ott velem történt, villámerejű volt. Mintha pillanatról pillanatra, újra és újra villámlana. Olyan tetőpont-élmény volt, amelyet visszanézve boldogságnak tekinthet ez ember. Igen, amikor már róla emlékezik.” Leírja e Magyar Akadémia épületét, a Via Giulia 1. szám alatt álló Palazzo Falconierit és a pár lépésnyire található Virágok terét, közepén Giordano Bruno szobrával, valamint a Largo Argentina melletti eszpresszót, „ahol Pilinszky üldögélt, s rendelt, ha együtt voltunk, magasra emelt, fehér mutatóujjával a pincértől: due caffé, ma espressi, így, ilyen sajátosan, mintha nem lett volna természetes, hogy olasz kávét kér”. Lengyel Balázs ekkor az Újhold című folyóirat szerkesztője volt, s emlékezésében Nemes Nagy Ágnessel való kapcsolatán kívül Pilinszky alakjával foglalkozik a legrészletesebben. Pilinszky első kötete, a Trapéz és korlát 1946 májusában jelent meg, s néhány versét és fordítását az Újhold is publikálta. Lengyel Balázs nem szól arról a vitáról, amely kettejük közt zajlott Rómában, helyette fölidézi, hogy Ágnes Pilinszkyt és Toldalagit Pipinek és Totónak hívta Rómában. „Ők ketten mindig együtt jártak, egy szobában laktak a Magyar Kollégiumban. Valószínű azért, mert zsúfolt volt a ház, vagy még inkább azért, mert Pilinszky hozzászokott ahhoz, hogy ne legyen éjszaka sem egyedül. Kettőjük között amúgy is mély volt a barátság.” Továbbá Lengyel Balázs rekonstruálja azt a vitát, amely Pilinszky és Kerényi Károly között folyt József Attila Ódája körül: a költő felolvasta a verset, és megvédte költőelődjét. „Olyan átfűlt volt Pilinszky hangja, hogy Kerényinek torkán akadt a szó.” A szerkesztő és kritikus ilyennek látta a költőt: „Pilinszky a belső kontemplációival élt, ült a Largo Argentina eszpresszójában és cigarettázott. Lelki rezdüléseinek tengerfelszíne alatt a pillanatnyi alig rendítette meg.” És egy másik helyen: „Pilinszky finom volt, törékeny, átszellemült.”
A római Magyar Akadémia vendégei közül Károlyi Amy is Pilinszky és Toldalagi alakjára emlékezik vissza, s barátságuk Vergilius hőseit juttatja eszébe: „Castor és Pollux elválaszthatatlanok, mint kettős csillag a római égen. Ahol Pilinszkynek és Toldalaginak hívják őket 1947-ben. Együtt jönnek, együtt mennek, de leginkább nem mennek sehova. Az első benyomás rokonnak véli az udvarias modort, halk beszédet, az illedelmes hallgatást. Az is iker érzés bennük, hogy nem szeretik Rómát, egyáltalán nem szeretnek külföldön lenni. Az ösztöndíj lejárta előtt mind a kettő haza, haza a mamához.”
Pilinszky római tartózkodásáról persze a leghitelesebb tanú maga a költő: Rómában írt versei, valamint édesanyjának, nővérének, unokafivérének, nagynénjeinek, barátainak és Sárközi Mártának, a Válasz kiadójának és egyik szerkesztőjének írt levelei. Ezek a dokumentumok fotókkal, kézirathasonmásokkal kiegészítve – valamin a költő 1967-es római tartózkodására vonatkozó dokumentumokkal együtt – Pilinszky Rómában 1947, 1967 címmel könyv alakban is megjelentek (Kortárs Könyvkiadó, 1997). Íme, mindjárt egy Károlyi Amy közlésének ellentmondó, 1967-ből származó levélrészlet, amelyben visszapillant első római tartózkodására: „Rómában utoljára 48 elején jártam. Nagyon szerettem Rómát – később is segített a tízesztendős egyiptomi fogságot elviselni.” Pilinszkynek 1948-ban Rómából írt levelei azt a legendát is cáfolják, amely a költő és az Újhold kapcsolatáról – bizonyára nem minden szándékos csúsztatás nélkül – idővel kialakult. A legenda így szól: Pilinszky az Újhold, a negyedévenként megjelenő, mindössze nyolc számot megért folyóirat prominens költője, Pilinszky „újholdas” költő. A legendagyártók csupán a tényeket hagyják figyelmen kívül, amelyekre 1986-ban megjelent könyvemben (Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Kiadó, 1986) már fölhívtam a figyelmet. „A második évfolyam első füzetén szerepel utoljára Pilinszky neve a szerkesztésben közreműködők között, majd lekerül neve a lap impresszumából, s a folyóirat további négy száma sem versét, sem fordítását nem közli, nevének említését a kritikai írásokban sem találjuk. Más lapokban viszont ugyanebben az időben rendszeresen publikál.”
A „más lapok” közül a Válasz a legfontosabb: ez az a folyóirat, ahol leginkább otthon érezte magát a költő. Az 1986-ban megfogalmazott sejtést az 1997-ben megjelent könyv, benne Pilinszkynek Rómából küldött levelei fényesen igazolják. 1948. január 17-én írja Sárközi Mártának: „A másik, amit sose hittem volna, hogy valamikor mint ocsmány »urbánus« Magukhoz tartozom, hogy pl. Németh László figyel föl rám mindenki közül a legőszintébben és odaadóbban.” Ugyanebben a levélben olvassuk: „A versem közlését én köszönöm: örülök, hogy legalább ezzel jelezhetem emberi és írói hovatartozásomat. Különben Lengyel Balázs szememre vetette, miért nem tartok velük? Kereken megmondtam neki, hogy nem hiszek az irodalom kor szerinti tagolódásában, s különben is jobb oda tartoznom, ahol szeretnek, mint oda, ahol marnak, ha még talán ott is volna a helyem.” Ez nem visszaemlékezés, nem utólagos kozmetikázás, hanem egykorú bizonyíték. Miként egy, Sárközi Mártának szóló, 1948. február 5-i levél részlete is: „Ha érdekli: rengeteg szemrehányást kaptam azért, mert a »Válasz«-hoz szegődtem. Volt, aki megsértődött, volt, aki belém mart. De mindez csak meggyőzött arról, hogy a jobbik részt választottam.”
Pilinszkynek Rómából anyjának küldött leveleiben – 1948. március elején, amikor már hazafelé készülődik – szó esik arról, hogy a családtagjainak szánt ajándékok között két kép is szerepel: „egy rólam készült szénrajz”, valamint egy „rólam készült ceruzarajz”. (Említettük, hogy az ösztöndíjasok között számos festő is volt.) A levél e helyéhez a kötet szerkesztését és a szöveg gondozását végző Hafner Zoltán a következő jegyzetet fűzte: „A felsorolásban említett eredeti rajzok nincsenek meg.”
Megvan viszont – fűzhetjük hozzá a Pilinszky római tartózkodásának dokumentumait tartalmazó kötet anyagának kiegészítéséül – egy másik (pontosabban: harmadik) portré, egy ceruzarajz, mely a költőről Rómában készült. A portré Zugor Sándor alkotása.
A rajz történetét kissé messzebbről kell kezdeni. Talán emlékezünk rá, hogy a római Magyar Akadémián tartózkodó ösztöndíjasok között Lengyel Balázs visszaemlékezésében Zugor Sándor festő neve is szerepel. (Az írás első közlésekor nevét még betűhibával, Zuborként említi.) Pilinszky akkor huszonhét éves volt, Zugor Sándor is nagyjában ugyanannyi. (Egyik rajzát korábban az Újhold is közölte.) Zugor Sándor a római ösztöndíj után továbbment Amerikába, s ma New York-ban él és alkot. Hozzám írt levelében fölidézte a Pilinszkyvel együtt töltött római napokat. Gyakran találkoztak, főként a késő esti órákban, s leginkább a hideg, rosszul fűtött épületnek abban a szobájában, ahol Zugor lakott. Itt készült a költő arcvonásait megörökítő, 195&215;250 mm méretű ceruzarajz. A képen látható arcra illenek Lengyel Balázs szavai: „Pilinszky finom volt, törékeny, átszellemült.” A rajzot Zugor Sándor összehajtogatta, eltette és megőrizte, Amerikába is magával vitte, és holmijai közül nemrég került elő. A papír őrzi az eltelt idő nyomát, a hajtogatás és gyűrődés ráncait. És őrzi hitelesen a fiatal költő „finom, törékeny, átszellemült” vonásait.
Pilinszkynek már fiatalon megvolt az a szokása, hogy akit megkedvelt, barátait, rokonait, ismerőseit, tisztelőit, szerelmeit egy-egy versének (vagy akár több versének) kéziratával megajándékozta. Verseit ilyenkor általában emlékezetből jegyezte le, ezért egy-egy versének több kéziratos másolata, több variánsa született. Amikor 1948 tavaszán elhagyta Rómát, Zugor Sándort is kéziratával ajándékozta meg: emlékezetből három ívpapírra leírta a Francia fogoly szövegét. A vers eredetileg Csak azt feledném címmel a Válaszban jelent meg, a folyóirat egyik 1947. évi számában. A költő új, második kötetében, a Harmadnaponban (Szépirodalmi Kiadó, 1959) és minden későbbi kötetében a vers címe: Francia fogoly. A címet nyilván nem sokkal a folyóiratközlés után változtatta meg. Ami ennél fontosabb és jellemzőbb, hogy a negyvennyolc sorból álló vers szövegében a kéziratos lejegyzés és a kötetbeni közlés között huszonnégy különféle eltérés található. Erről Adatok a Pilinszky-filológiához címmel már másutt részletesen szóltam (Tiszatáj, 1996. 11. sz.). A kéziratot a költő keltezéssel és személyes hangú záradékkal látta el: „Sándornak: Fájdalomdíjként a sok házigazdai virrasztásért. 1948. Róma”. A festő ezt a tárgyi emléket is magával vitte Amerikába, és ott mindmáig megőrizte.
Zugor Sándor Rómában készült Pilinszky-portréját, valamint a Francia fogoly kéziratát emléktárgyainak rendezése során a közelmúltban nekem ajándékozta. „Kedves Tibor, nagy szívességet teszel, ha megőrzésre elfogadod és gondját viseled ennek a Pilinszky-emléknek. Szeretettel Sándor” – írja a festő 2001. április 21-én kelt kísérő levelében. A megőrzésen túl, úgy érzem, a dokumentumok közreadása is kötelességem. Zugor Sándor Rómában készült rajza a költőről, valamint a Francia fogoly Rómában lejegyzett kézirata most jelenik meg nyomtatásban először.
