A Világegyetem természete és végső szerveződési elve

    1. Bevezetés. Mi értelme van egy ilyen szinte megfoghatatlan valamivel foglalkozni, mint a Világegyetem? Különösen ma, amikor az embert a posztmodern világ a végsőkig kifacsarja, beszippantja, a mindennapi gondokhoz láncolja? Éppen a mindennapokhoz, szűk látókörhöz kötődés egyre növekvő mértéke indokolja a végső kérdések tisztázását. Egész életünk a Világegyetemen alapszik, gondolkodásunkat, életvezetésünket pedig éppen a Világegyetemmel kialakított kapcsolatunk határozza meg. A Világegyetemmel kell foglalkoznunk ahhoz, hogy megérthessük, miért hozott létre bennünket a Természet, hogy megérthessük, hogyan élünk, hogyan gondolkodunk és hogy mások hogyan gondolkodnak. Ahhoz, hogy a világot, a társadalmat emberivé tegyük, ismernünk kell a Világegyetem lényegét, mert ez lehet a Természet, az emberiség, a mai társadalmak, az individuum felszabadító hajtóereje. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak az emberek, látást kell kialakítani. Ezt a látást pedig a gondolkodás keretei, viszonyai, alapjai gyújtják ki.
    Minden gondolkodás erejét, látásának mélységét a valóság alapjaival törvényszerűen kialakított kapcsolataiból nyeri. A gondolkodást és a gondolkodás kereteit is ugyanis nem valami önkényes, tetszőleges cselekvés, hanem kikerülhetetlenül a világ felfogásának, érzékelésének lehetséges módjai, alapviszonyai határozzák meg. A Világegyetem alapkérdéseiben tudatunk alapviszonyai fejeződnek ki. Ezek az alapviszonyok a Világegyetem fogalmának lehetséges felfogási módjai, amelyek alig néhány alapváltozatot jelentenek, és így feltérképezhetők. Az így nyert térkép megvilágítja az Embert és a Világegyetemet, az Ember és a Világegyetem kapcsolatát, sorsát, és így lehetővé teszi az emberi gondolkodási rendszerek lényegének megragadását.
    1.1 Gondolkodásunk és cselekvésünk alapjai. Minden gondolkodásnak alapokra van szüksége, és ezek az alapok a Világegyetem fogalmán keresztül közelíthetők meg. Még ha a gondolkodás valóban öntevékenyen is bontakozik ki, ahhoz, hogy alapos legyen, közvetlen alapra van szüksége. De éppúgy, ahogy az öntevékeny cselekvésnek közvetlen alapra van szüksége, ez a közvetlen alap szintén további alapozásra szorul, mert anélkül maga a közvetlen alap is csak esetleges. Mint ahogy a Föld röpül a Világegyetemben: a Föld létéhez és helyének megadásához szükségünk van a Tejútra; a Tejút pedig a Világegyetemtől függ. Külön kérdés, hol van maga a Világegyetem, s hogy hogyan tudja megtenni azt, hogy „ott röpül a semmi közepén”. A Világegyetem minden létező teret kitölt. Ahol tér van, ott már valami létezik, ott már jelen van a Világegyetem. A Világegyetem minden létező foglalata, végső talaja.
    Mindez azt mutatja, hogy szükség van egyfajta végső alapra, ami az alapokat is megalapozza. Még a felszínes, a megalapozatlan gondolkodásnak is van alapja, akkor is, ha ez nem látszik és nem derül ki rögtön; hiszen a megalapozatlan gondolkodás is, ahhoz, hogy gondolkodás legyen, bizonyos alapokat vesz fel, és ha nem maga veszi fel, akkor átveszi. Akik felszínesen gondolkodnak, azért gondolkodhatnak felszínesen, mert másoktól sok olyan irányt, viszonyulási, viselkedésbeli és egyéb indíttatást kapnak, amit egyszer már valaki kiötlött és a végső alapokig végiggondolt.
    Vegyük például a mai világ legelterjedtebb gondolkodási rendszerét, a materializmust, amely szerint a Világegyetem lényegében anyagi, élettelen egységekből áll, mint például az atomok vagy az elemi részecskék. Ez a világkép az életet és a tudatot valami alapvetően élettelenre vezeti vissza, amelynek nincsenek saját (biológiai) törvényei, ami így arra a következtetésre vezet, hogy erkölcsi felelősség nem lehetséges. Szeretném itt megjegyezni, hogy külön vizsgálat tárgyát kéne képezze, hogy ez az anyagi alapelv egyetemesen helytállónak tekinthető-e vagy sem. Mivel nem tartozik a jelen tanulmányhoz, csak megemlítem a tényt, hogy Bauer Ervin, az elméleti biológia megalapítója, bebizonyította, hogy az életnek külön, saját törvényei vannak, amelyek különböznek a fizika törvényeitől, és ezekből nem is vezethetők le (Bauer 1967, pp. 24–9). Szeretnék arra is rámutatni, hogy a fizika végső alapelve az a variációs elv, amely kimondja, hogy minden fizikai test a legkisebb (vagy legnagyobb) hatás elvét követi. Ugyanakkor tudjuk, hogy az élő szervezetek és a tudat jellemzően nem a legkisebb hatás elvét követi. Így az anyagelvű nézetnek lehet egy bizonyos jogosultsága a fizikai rendszerek esetén, de minden állításának megvannak a jól meghatározott alkalmazhatósági feltételei. A mai fizika jórészt a fizikai egyensúlyból legfeljebb néhány állapotjelzőjében eltérő, az egyensúlyhoz közeli rendszerek viselkedésére vonatkozik. Ha pedig a fizika eleve a fizikai egyensúlyhoz közeli, közel zárt rendszerekre vonatkozik, akkor nincs jogosultsága, alapja ahhoz, hogy az egyensúlytól távoli, önálló energiaforrású és környezetükkel integráltan kölcsönható, nemlineáris rendszerekre, élő szervezetekre vonatkozó következtetéseket vonjunk le belőle. A fizika mesterségesen szűkíti le vizsgálatai körét, amikor élettelen, egyszerű rendszerekre korlátozódik. Az anyagelvűség tehát eleve csak a fizikán belül lehet – minden esetben korlátozottan – érvényes. Ezért a materializmus olyan dogmáinak, hogy a létezők világának elemei között nincs közvetlen, lényegi kapcsolat, és az anyagi világnak az emberrel nincs semmiféle lényeges és különösen nincs személyes kapcsolata (lásd pl. a tudatunktól független, objektív, tárgyias-anyagi valóság képzetét), nincs tárgyi alapja.
    Mindenesetre, a materialista világnézetet is valaki először kitalálta, aztán elkezdte érvényesíteni, és mára ez annyira elterjedt, hogy ma nagyon sok ember hajlik sok esetben elfogadása felé, anélkül, hogy végiggondolná. Az ilyen ember valójában úgy éli az életét, olyan döntéseket hoz, amelyek mások által ezer évekkel ezelőtt lerakott alapokon nyugszanak.
    Tehát még a felszínes gondolkodás is valamiféle többé-kevésbé szilárd alapokon nyugszik. Ha nem lennének kész alapjai, nem lenne képes könnyedén gördülni, kerek látszatot kelteni. Sémái, rutin-gesztusai, belső irányai és irányváltozási rendszerei ebből a kész alapból merítik látszólagos vagy valóságos erejüket. Ezek az alapok azok, amiket meg kell értenünk ahhoz, hogy lássuk, hogyan gondolkodunk. Ha pedig gondolkodásunkat a végső alapokra akarjuk alapozni, akkor a Világegyetem fogalmát kell logikailag tisztáznunk. A gondolkodás legvégső alapja a Világegyetem, konkrétabban az, amit a Világegyetem fogalma alatt értünk.
    1.2 A Világegyetem mint életünk alapja. A Világegyetem fogalmát az emberi civilizáció történetében megdöbbentően kevéssé vizsgálták. A rendszeres tudomány és a filozófia a Világegyetem természetének vizsgálatával is adós. Ezeket a kérdéseket ritkán vizsgálják az anyagelvű felfogást osztó tudósok. De az Univerzum természetének megvizsgálása nélkül nehéz elkerülni a gondolkodásunkat és életvezetésünket szokásosan korlátozó fogalmi kereteket.
    Az emberi gondolkodás végső alapja a Világegyetem fogalmával, természetével és azzal függ össze, hogy milyen kapcsolatunk van a Világegyetemmel; és ezért az emberi gondolkodás csakis a Világegyetem fogalmának vizsgálatával érthető meg. Van-e valamiféle lényegi kapcsolatunk a Világegyetemmel, vagy ez kimerül egyfajta esztétikai, filozófiai vagy szubjektív élményben? Az Ember és a Világegyetem kapcsolata az élet legközpontibb és legfontosabb kérdése. Ha valaki enged a külső hatásoknak, és eldönti, hogy úgy fogja élni az életét, ahogy azt számára a materialista társadalom berendezkedése kínálja, akkor azt is vállalja, hogy lemond az élet emberi kiteljesedéséről, emberi kapcsolatait társadalmi, anyagi érvényesülése szolgálatába állítja. Ha valaki elfogadja a következetes materializmust, akkor egyet kell értsen azzal, hogy objektív folyamatok határozzák meg gondolatait, és így az erkölcsi színtér kikerül saját ellenőrzése alól. Továbbá, az élet egy következetesen materialista világban a végső élettelenségen alapszik, és így a jelentéktelenségen, mert a Világegyetem az élettelen anyag véletlen eseményeinek helyszíne csupán. Az erkölcsi érzék elvesztése hiányt teremt, aminek betöltése egy szigorúan materialista nézőpontból csakis anyagi eszközökkel valósítható meg. Következésképpen zavar keletkezik, ami kóros személyiségzavarra vezethet, azzal a következménnyel, hogy az anyagelvűség hatása alá került személyek az anyagi értékekre összpontosítanak, elvesztik áttekintésüket az események átfogóbb távlatai felett, és ezzel egy olyan valaki gondolatait szolgálják, aki a múltban valamikor kidolgozta és érvényre juttatta, ránk kényszerítette anyagelvű gondolatait.
    Végső soron a Világegyetem és az Ember kapcsolatától függ az emberiség rendeltetése, személyes életünk jelentősége és értelme. Így tehát minden fontos kérdést, még az emberek gondolkodását is meg lehet világítani ezen végső kérdések vizsgálatával. Ahhoz, hogy a mi életünk ne sikkadjon el, ne veszítsük el áttekintésünket fölötte, tudnunk kell, mi a fontos a számunkra. Más szavakkal: elsősorban ezeket a végső kérdéseket kell megvilágítanunk.

    2. A Világegyetem egységes fogalma. Hogyan határozható meg a Világegyetem fogalma? A Dictionary of Philosophy and Psychology (Baldwin 1902, Vol. II, p. 742), Cicerót követve, a következőt mondja: „a Világegyetem az anyagi létezők összessége”. Vessük ezt a nézetet össze a Magyar Nyelv Értelmező Szótárában találhatóval (1980, Vol. VII, 416)! E szerint a „világ”, azaz a Világegyetem „minden létező összessége a maga összefüggéseiben és rendjében”. Ez nem a társadalmi köztudatban szereplő szokásos vélekedés, ami szerint „a világ az anyagi létezők összessége”. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára nem azt mondja, hogy pusztán egy halmazról van szó. Ellenkezőleg, azt a nézőpontot fejezi ki, hogy van valamiféle összefüggés és rend is a Világegyetemben; és épp attól Világegyetem a Világegyetem, hogy mi tényszerűen megtalálhatjuk ezt a rendet, ezeket az összefüggéseket benne. Természetesen ez a meghatározás nem világítja meg, miféle összefüggésről és rendről van itt szó, ezért ezt később tisztáznunk kell.
    2.1 A fizika variációs elve. Az első, széles körben elfogadott meghatározás, hogy a Világegyetem az anyagi létezők összessége, meggyőző lenne, ha az anyagi létezők lennének az egyedüli létezők. Hogy ebben a kérdésben dönthessünk, az „anyagi” fogalmának közelebbi meghatározására van szükségünk, mivel sokféle értelmezés látott napvilágot. Nehéz lenne, ha nem lehetetlen, egyetértést elérni az összes területen a korrekt jelentésre vonatkozóan. Mindenesetre a fizikában és a kapcsolatos anyagelvű természetfilozófiában lehetségesnek látszik megadni az „anyagi” közmegegyezést élvező értelmezését.
    Tény és való, hogy a fizika a legkisebb hatás elvén (Maupertois- vagy Hamilton-elv) alapszik. A modern fizika, a kvantumfizikát is beleértve, ezen a „legegyetemesebb” elven alapszik, és „variációs elvként” való megfogalmazásából származtatják le az összes mozgásegyenletet és megmaradási tételt (lásd pl. Landau & Lifsic 1959, Vol. I, p. 12). Ezen elv alapján a fizika által vizsgált objektumok szigorúan követik a legkisebb hatás elvét. Ennek következménye, hogy egy „materialista természetfilozófia” építhető fel a fizikán, amely szerint felépíthető egy élettelen világ, amelyben az anyag teljesen tehetetlen, inaktív, és képtelen kifejteni bármilyen ön-irányított tevékenységet.
    Egy ilyen filozófia és az élet jelensége kölcsönösen kizárják egymást. Maga az a tény, hogy az élet létezik, bizonyítja, hogy a materialista természetfilozófia elhibázott. Egy élettelen, inaktív anyagi világ soha nem lenne képes magas fokon szervezett élő egységek létrehozására. Az egyensúlytól megengedett kis eltérések lineáris tartománya továbbra is az élettelen egyensúly szigorú vonzásában marad. A fizikai egyensúlytól mutatkozó lényegi eltérés pedig a nemlineáris jelenségek miatt eleve áttekinthetetlen a fizika számára. A nemegyensúlyi rendszerek viselkedésének integratív törvényei, kölcsönhatásaik irányításának következetes, hosszú távon mutatkozó sajátos irányítottsága pedig az egyensúlytól távoli állapot egyensúlya fölötti rendelkezésben mutatkoznak meg. Nem véletlen, hogy a fizikusok nem voltak képesek (és nem is lehetnek) a fizikai egyensúlyra vonatkozó egyenleteikből levezetni egyetlen életjelenséget sem. És mivel a tudomány attól tudomány, hogy képes helytálló, lényeges előrejelzést adni, meg kell állapítsuk, hogy a fizika az életjelenségek területén egyáltalán nem tekinthető se ma, se a jövőben az életjelenségek sajátos tudományának.
    Egyetlen ellenpélda képes romba dönteni a legszebb elméletet is – sok-sok alapvető ellenpélda pedig a legkevésbé szépet is. Ha a fizika legalapvetőbb elve, ami magába foglalja összes másodlagos törvényét, nem tekinthető egyetemesen érvényesnek, akkor hatókörét korlátozottnak kell tekintsük, és meg kell találni az új, egyetemesen érvényes alapelvet. Ez lehet az élet vagy a tudat elve.
    2.2 Az élet elve. E tanulmány indítványt tesz arra, hogy lehetséges egy új és egyetemes tudomány, ami valójában szükségszerű is. Ez a friss tudomány az „élet elvén” alapulna, és állapot-jellemzőit a tehetetlen anyagra vonatkozóan csak mint határesetet tartalmazná, amely csak bizonyos feltételek között állhat fenn. Javaslatom szerint a „természetes” filozófiának meg kell felelnie a széles értelemben vett természetnek, beleértve az élő és a tudattal rendelkező természetet éppúgy, mint látszólag „tehetetlen” válfaját. Másképpen fogalmazva, a tisztán „anyagi” Világegyetem fogalma ellentmondásos, és el kell hagyni a logikailag ellentmondásmentes, konzisztens fogalom érdekében.
    2.3 A Világegyetem egy megfelelőbb meghatározása. Hadd javasoljuk a következő meghatározást: a Világegyetem minden létező egységes egésze. Az új meghatározás érdeme, hogy többet foglal magába arról, amit tudunk a Világegyetemről, mint a többi megfogalmazás. Tudjuk, hogy az anyagi létezők léteznek, és azt is éppolyan biztosan tudjuk, hogy tudat is létezik a Világegyetemben.
    A szokásos modern meghatározás, mely szerint a Világegyetem minden anyagi létező összessége, nem tartalmazza a tudatot. Ily módon a tudat kikerül a Világegyetemből. Ezért ha a Világegyetem „a semmi közepére” kerül, akkor a tudat „a semmi perifériája” felé szorul, és így nem állhat semmiféle kapcsolatban „a semmi közepén” tétlenkedő Világegyetemmel. Ez a vélekedés kirekeszti a Világegyetemből a tudatunkat; és hát próbáljon valaki olyan tudattal gondolkodni itt a Világegyetemben, ami ott van „a semmi túlsó partján”! Nem hiszem, hogy ez hasznos, sem pedig, hogy alkalmas meghatározás.
    2.3.1 A Világegyetem mint Egyesített Egész. Ezzel szemben azt gondolom, hogy ha a Világegyetemet mint minden létező egységes egészét gondoljuk el, akkor a Világegyetemben a tudat is benne kell hogy legyen. Ez ellen fel lehetne vetni, hogy a tudat lényegesen másfajta létforma, mint amit az anyag fogalma alatt értünk. Válaszunk erre az lenne, hogy ha a Világegyetem egységes fogalom kell legyen, és a tudat éppannyira létezik, mint az anyag, akkor a Világegyetem ugyanúgy tudati is kell legyen, mint anyagi. Ezen az alapon a Világegyetemet mint egységes egészet úgy kell elképzelni, hogy adott egy egység, amely egy rendszer, amiben jelen van mind a tudat, mind az anyag. Ez a két tényező egy diádot alkot, kölcsönhat úgy, hogy egymás lényegének meg tudjon felelni, hogy egységes, állandósult, dinamikai rendszert alkosson. A Világegyetem tehát egy olyan szerkezetű anyagrendszer, amelyen a tudat bárhol is hatást gyakorol, az anyag a hatásra annak lényegében megfelelő, aktív visszahatással válaszol.
    Más szavakkal, átfogóbb meghatározásunknak megfelelően, a Világegyetem egy tudati vezérlésű anyagi rendszer. Ha létrehoztuk ezt a pontos képet, ezt a logikai úton nyert eredményt, azonnal próba alá is vethetjük, vajon a Világegyetem ezen egységes fogalmának van-e megtapasztalható formája. Arra a következtetésre jutottam, hogy létezik ma is az egységes, dinamikus Világegyetemnek egy olyan formája, ami ténylegesen megtapasztalható a világunkban.
    2.3.2 Az elsődleges Világegyetem és a tudat. Ha elgondolunk olyan rendszert, ami egyszerre anyagi és tudati, eljutunk az élőlények, az ember, az emberi agy fogalmához. Ezek között a tudat teremt kapcsolatot. Ahogy a tudat hatást gyakorol egy személy agyára, ennek megfelelően alakul az ember gondolkodása és viselkedése. Így ha megvizsgáljuk a Világegyetem, egyesített fogalmát logikai és előítéletektől mentes alapon, arra a következtetésre jutunk, hogy valami olyasmi, mint az ősi egyesített Világegyetem bennünk létezik, azaz belső világunk egészében – és ez a körülmény új fényt vet belső tudati folyamatainkra. Mindenki számára belső tapasztalati tény, hogy agyunk és tudatunk együttes, összehangolt rendszert alkotnak, azaz egy olyan anyagi rendszert, amely tudatilag vezérelt, és így megfelel az egységes Világegyetem fogalmi lényegének. A tudat által vezérelt anyagi rendszer azonban nemcsak az embernél jelenik meg – jelen van más szinten, módon már az állatvilágban, a növényvilágban, a Természetben is.
    A Világegyetem ősi létmódja megmaradt az élőlényekben, miután az egységes ős-egészből széttagozódott különböző csillagrendszerekre. Alternatív módon, az is lehet, hogy újra fölépült bennük. A Világegyetem ős-létmódja újra fölépült, bennünk működik, és ennek segítségével élünk és gondolkodunk. Tekintve, hogy a fogalom logikája szerint a Világegyetem minden létezőt tartalmaz, a téridőt is tartalmaznia kell. Ezért azt kell gondolnunk, hogy a Világegyetem mint egész nem téridőben létezik. Ha pedig a Világegyetem nem téridőben létezik, akkor nincs se térbeli, se időbeli kiterjedése. Így pedig a Világegyetem nem ugyanabban a létmódban létezik, mint alkotórészei; dimenziói elviek.
    Ez a jellegzetesség – az elvi dimenzió – ismét csak megtalálható tapasztalati világunkban, mégpedig ugyanott, ahol a Világegyetem ősi létmódja tevékenykedik a Világegyetem alkotórészeinek mai létmódjában: belső világunk tudati folyamataiban. Gondolatainknak nincs térbeli kiterjedésük. Időszerű kiterjedéssel is inkább megformálódásuk során kapcsolatosak, amikor felszínre bukkannak a külső világ felé tartó útjuk során, és megteremtik saját „világ-testüket” (és ezzel saját időbeli kiterjedésüket). Ily módon pedig azt is át kell látnunk, hogy a Világegyetem mint egész tisztán gondolatszerű természetű, amelyik belülről hathat át minden létezőt. Gondolataink, éppúgy mint érzéseink és a többi belső pszichikai eseményünk, a pszichikai események Világegyeteméből eredhetnek, vagy ezzel azonosak lehetnek. Ez a következtetés-lánc elvezet legbelsőbb világunktól a Világegyetemig, és így azt jelzi, hogy egy önmagát irányító, egyetlen, önmagára visszakapcsolódó folyamatsorról van szó.
    2.3.3 A Világegyetem és a végtelen paradoxona. Ha egy új meghatározás vagy magyarázat sikeresen megoldhat eddig paradoxnak tekintett problémákat, ez helytálló mivoltát jelzi. A Világegyetem egységes fogalma, amit itt javaslunk, módot ad arra, hogy megoldjuk a Világegyetem végtelenségével kapcsolatos, régóta fennálló paradoxont. Ha a Világegyetem örökké létező, nehéz felfogni, hogyan bírhat határozott fejlődéssel, legalábbis egy határozott kiinduló állapotból egy „megjavult” végállapot felé. Ezért a nyugati civilizáció, tudomást véve az aktuális anyagi feltételekhez kapcsolódó életbevágó szükségletekről, elfogadta a „creatio ex nihilo” eszméjét. De figyelembe kell venni, hogy ha a kezdeti állapot a „semmi”, nehéz elkerülni a következtetést, hogy a végállapotnak is a semminek kell lennie. Így az időbeli fejlődés szándéka, úgy tűnik, egy végső nihilizmussal áll összefüggésben, azzal a nihilizmussal, amit a „porból lettünk és porrá leszünk” szólás fejez ki. Ha a Világegyetem a semmiből keletkezett, kikerülhetetlennek tűnik, hogy visszazuhanjon eredeti állapotába, a „semmi”-be.
    Kiutat javasol ebből a látszó dilemmából a tény, hogy a Világegyetem mint egész, akárcsak érzéseink és gondolataink, nem rendelkezik térbeli és időbeli kiterjedéssel. Így nem abban a létmódban létezik, mint amit a téridőben megszoktunk, amihez a téridőbeli világba kerülésünk óta alkalmazkodtunk. De ez nem jelenti, hogy más létmód léte nem ugyanolyan valóságos, mint az anyagié, a téridőbelié. Maga a puszta tény, hogy a Világegyetem és elménk létezik, a létezés egy másik dimenziójának fennállását jelzi a szokásos 3+1 dimenziós téren és az időn túl. Ezt a dimenziót, kiterjedést nevezhetjük „elvi” dimenziónak. A Világegyetem mint egész, akárcsak pszichikus eseményeink, egy elvi világban él, amelyik valóságossága semmivel sem kevesebb, mint a téridőbeli lété. Az idő a közösségi létkör feltűnésével jelenik meg. Az idő a sokaság elemeinek kölcsönhatásait rendező általános elv, az események közös vonatkoztatási alapja, „közös nevezője”. Az idő azért jön létre, hogy közösségi dimenziót adjon a létezésnek. Ez a közösségi dimenzió az, ami összefügg az evolúcióval. Mi, emberek létünk legalapvetőbb mivoltában közösségi lények vagyunk. A kollektív kölcsönhatások teszik lehetővé az inspirációt, a felvillanyozottságot, a társas felerősítés jelenségét és az elvi, szellemi létsíkon élő érzéseink és gondolataink kiválasztódását. Így társas lényegünknél fogva mélyen gyökerezünk az idő-szerű létezésben, egységes közösségként az ember is hozzájárul az idő létrejöttéhez. De emellett ugyanakkor végső lények is vagyunk, legmélyebb és legerősebb érzéseink, belső élményeink egy másik alapvető valóság részesei, azé, amelyik a téridőbeli sokaság valóságát létrehozza.
    2.3.4 Az Isten kérdése. Az eddigiek a téridő-sokaság végső forrása felé kalauzolnak bennünket. Ebben az összefüggésben a Dictionary of Philosophy and Psychology a következő észrevételt teszi a Világegyetem fogalmával kapcsolatban: „néhány szerző a szellemi világot is beleérti [a Világegyetem fogalmába], mások az Istent is, egyesek még a szubjektív tapasztalatot is”. Így az elmebeli birodalmat 1902-ben még beleértették a Világegyetem fogalmába.
    Az átgondolt határozatlanság, amit a „néhány szerző” kifejezés magában rejt, arra utal, hogy a lexikon szerkesztőinek nézete szerint az elképzelés, hogy a Világegyetem nem kizárólag anyagi, egy bizonytalan értékű javaslat. A hatkötetes angol Encyclopedia of Philosophy (Edwards, 1967, Vol. II, p. 80)-ben a Világegyetem fogalma meg sem jelenik. Próbáltam keresni a „Kozmosz” címszónál. Még a Kozmosz mint olyan sem szerepel a címszavak között – de a káosz igen. Ez utóbbi címszónál (azaz: „Chaos and Cosmos”) a Kozmoszt a következőképpen írják le: „A Kozmosz, Pitagorasztól Arkhimédeszig, a későbbi természetfilozófusoknak megfelelően, a világ rendjét írja le, amiről azt gondolták, hogy a természeti jelenségek teljességében nyilvánul meg” (ibid.). Hésziodoszt idézik, aki azt írta, hogy a „káosz az együtt létezett az el nem különült állapotú Világegyetemmel” (ibid.). Ez pedig egy érdekes felfogás, mert az „el nem különült állapotú Világegyetem” bizonyos hasonlóságot mutat az egységes ős-Világegyetemmel, amihez egy logikai megközelítésből jutottam el. De mi az a tényező, amelyik a Világegyetemet egységes egésszé szervezi? Miféle összefüggések léteznek a Világegyetem különféle részei, és a Világegyetem és az ember között? Ezeket a kérdéseket pontosabban kell megvizsgálni. Ha a Világegyetem egy szerves egység, akkor több kell legyen, mint pusztán részei összege. De ebben az esetben milyen mértékben érthető meg a Világegyetem egésze részeinek vizsgálatából?
    2.4 Benn élni egy lóban és benn élni egy Világegyetemben. Nem lehet a Világegyetemet azon a módon elképzelni, mint ahogy mondjuk egy lóban élő élőlény, aki a lónak csak egy pár molekuláját ismeri, megpróbálja annak alapján elképzelni, milyen lehet a ló. Ha mondjuk három-négyezer fehérjemolekulát megismer, esetleg azt mondja, hogy a ló biztosan egy hatalmas nagy fehérjemolekula. Egy elemi teremtménynek, aki benn ül a lóban és megismerkedik jó néhány molekulával, nem lenne könnyű feladat felfedeznie a ló lényegét: hogy mit jelent „lónak lenni”, milyen és hogyan néz ki egy ló, mit csinál, érez, gondol, hogyan telik az élete, milyen örömei, élményei vannak. Nem biztos, hogy ez a teremtmény el tudja képzelni, a ló maga micsoda délceg tartású paripa, s hogy amikor az ember a hátán vágtázik, miféle élmények környékezik meg a lovat. Hasonlóképp, remélhetjük-e egyáltalán, hogy valamit is megtudhatunk a Világegyetemről mint egészről?
    Mindenesetre ez a példa is mutatja, hogy az összefüggéseket felismerve ragadhatjuk meg a szerkezet lényegét. És ezt azzal tehetjük meg, ha megpróbáljuk megérteni, melyik összefüggések lényegesek a ló mint egész számára, milyen a szerkezete, fölépítése, miféle összefüggései és alapvető létmódjai, létminőségei vannak. Alszik-e? Van-e érzése? Gondolata? Mikor egészséges? Mit tesz, ha szép az idő és jó a kedve? A lényegi összefüggések, az átfogó és hosszú távú viselkedés rendszeres megfigyelése adhat alapot a rendszer-mint-egész megismeréséhez. Hasonlóképpen, a Világegyetem természetének megismeréséhez azokat az összefüggéseket kell megvizsgálnunk, amelyek lényegét adják.

Grandpierre Attila